Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)

1908-09-10 / 37. szám

o

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

s a legkevesebb, amit annak megvalósítása érdekében tennünk kell, a terv támogatásához a helyi sajtót megnyerni és ez utón az érdekelt vidékek érdeklődését felkelteni és a hozzájárulást biztosítani.

Ha anyagi erőnk nem is oly nagy mint Szatmáré, legalább az ügy iránti érdeklődésben ne tanúsítsunk rideg közönyt.

Szatmár már azon tervvel is foglalkozik, hogy Szatmár—Mátészalka — Nyíregyháza—Szerencs fővonal lesz. A mi vasúti politikánk még itt nem tart, pedig sokkal több joggal kívánhatnánk, hogy Csap—Nagykároly — Zilah —Deés—Kolozsvár tétessék fővonallá, mely az ország egész északkeleti részét kötné össze. Mert habár Szatmártól több irányban ágaznak is el vonatok, városunknak azon feltétlen előnye megvan, hogy a csapi vasutat összekötve a Csap —sianki vonallal közvetlen egyenes összeköttetése van Ga- licziával, Zilah felé pedig a számos- völgyi vasút közvetlenül Kolozsvárral köti össze. E két irány pedig az, amely felé Magyarország kereskedelme gra- vitál.

Nagykároly várost fekvése és eddig létesített vasutjai utalják arra, hogy e két iránynak a közepén, a legjobb termő vidéken góczpontja legyen oda irányuló kereskedelemnek. S a létesítendő mellékvonalak az ekként létesítendő fővonalba vezetve nagyban előmozdítanák az ország északkeleti részének kereskedelmét.

Képviselőtestületi közgyűlés.

Városunk képviselőtestülete folyó hó 6-án, vasárnap délelőtt tartotta meg őszi rendes közgyűlését a városháza nagytermében.

Daczára annak, hogy oly rendkívül fontos tárgyak, mint például az 1909. évi költség- vetés és ezzel kapcsolatos ügyek voltak tárgy- sorozatra kitűzve, mindössze 34 képviselő- testületi tag jelent meg a közgyűlésen, ami legélénkebben illusztrálja azt, hogy a' mi képviselőtestületünk ugyan édes-keveset törődik a város legfontosabb közügyéivel is és teljesen jogosult a sajtó részéről hangozta- : tott az a kifogás, miszerint a képviselőtestület tagjai — bár mindent elkövetnek, hogy a városatya czimhez hozzájussanak, — de az ezen állással járó kötelességeknek megfelelni vagy nem akarnak, vagy nem tudnak. Ez az oka azután annak, hogy a mi városi közgyűléseink a lehető legunalmasabbak, az előterjesztések, javaslatok vita tárgyát vagy egyáltalán nem, vagy csak alig képezik és bizony év év után múlik el anélkül, hogy egyetlen hang emelkednék a város csaknem kétségbeejtő anyagi helyzetének szanálása czéljából. Pedig a város polgársága joggal megvárhatná legalább azoktól, akiket bizalmával a választás alkalmával megajándékozott, hogy legfontosabb erkölcsi és anyagi érdekeit érintő kérdéseknél annyi érdeklődést tanúsítson, idejéből annyit áldozzon, hogy jelen legyen a közgyűléseken és kisértse meg e szegény város elöhaladását és jólétét szolgálni.

Más városokban, sőt községekben is, a közügyek iránti érdeklődés oly mértékben nyilvánul meg, hogy egész fiók-közgyülés előzi meg a fontosabb ügyek tárgyalását. A sajtó hatalmas segítő társa a város vagy község elöhaladásának s a maga jóakaratu kritikájával, nyilvánosságával s a felvetett eszmék megvitatásával teljesen kialakult véleményt alkot s mindenkinek ideje van arra, hogy a döntő határozat előtt minden oldalról tájékozódhassák a szőnyegen levő kérdés iránt.

Nálunk — sajnos — minden a véghetet- len közöny posványába sülyed. Közkérdésekkel nem foglalkozunk s ha valaki a városi ügyek iránti érdeklődéséből vagy a sajtóban, vagy magán társaságban véleményt koczkáz- tat meg, a legnagyobb türelmetlenséggel találkozik, — épen ezért hány életrevaló kezdeményezést ölt már meg ez a véghetet- len közöny.

Magára vessen azután a képviselőtestület, ha majd— lehet, hogy a közel jövőben már ■—- a város oly helyzetbe kerül, hogy a polgárság anyagi ereje sokkal nagyobb mértékben lesz igénybe véve, mint ahogy gondolnánk is — s akkor az elé a kényszer- j helyzet elé kerül, hogy vagy a közterhek í mérhetetlen növekedése, vagy pedig a késő ébredés szomorú következményei miatt nagyobb áldozatokra képesek nem leszünk és meg fog bennünket ölni saját élhetetlenségünk. Akkor fog beigazolást nyerni a mi álláspontunk helyessége, hogy előre kellett volna gondoskodni a város jövedelmeinek fokozásáról, bevételi források teremtéséről s általában a városi polgárság adózó képesséI gének megőrzéséről, — mert jól tudjuk, hogy ellenségekkel vagyunk körülvéve, kik ennek a városnak létfentartási alapját ránczigálják és mi közönynyel nézzük, hogyan veszítjük el a talajt lassanként lábaink alól.

A közgyűlés lefolyásáról a következőkben referálunk :

A gyűlést Debreczeni István polgármester 10 óra után megnyitván, tárgyalás alá került a város 1909. évi költségvetése, melyet a képviselőtestület általánosságban elfogadott. A részletes tárgyalásnál a főgimnáziumi kiadások tételénél Lukácsovits János képviselőtestületi tag indítványozta, hogy két tanári állás dotácziójára felvett összeg törültessék, mert nem iratkozott be annyi tanuló, amennyi a párhúzainos osztály fen- tartását szükségessé lennék. Csipkés András pedig a vágóhidnál a jégverem megfelelő berendezését kérte. Mindkét felszólalás a polgármester felvilágosítása után mellőztetek. Ugyancsak elfogadták a községi közmunka költségelőirányzatot is. A költségvetéssel kapcsolatosan elfogadtatott a városi kezelő- és segédszemélyzet lakbér-megállapitás iránti kérelme is. A rendörlegénység abbeli kérelme, hogy a be nem töltött rendőrlegénységi állások után megállapított, de fel nem vett drágasági pótlék a meglevő személyzet részére kiutaltassák, elutasittatott, de az 1908. évre folyósított drágasági pótlék ismét meg- állapittatott.

Simkó Aladár a „Közérdek“ szerkesztőjének aziránti kérelme, hogy a város hivatalos hirdetményeinek közlése vagy árlejtés alá bocsájtassék, vagy pedig az ő lapjában is közöltessenek, — elutasittatott és a város hivatalos hirdetményének közlésére újból a „Nagykároly és Vidéke“ jelöltetett ki.

Timkó József és Papp Imre nagykárolyi lakosoknak önkéntes tűzoltóság felállításának előmozdítása és segélyezése iránti előterjesztése tárgyában a kérdés tanulmányozása és javaslattétel czéljából egy bizottság küldetett ki, melynek tagjai lettek : Debreczeni István, Péchy László, Csipkés András, Luczay János, Kalina Ferencz, Timkó József és Papp Imre.

Huszthy Zoltán és társainak a Kossulh- utczán betoncsatorna készíttetése iránti kérelmét — minthogy annak létesítése 10,862 korona befektetést igényelne — elutasittatik, ellenben az árkok kilakarittatását elrendelték. A Templomköz-utczának felemelése és kikövezése elrendeltetett.

A belügyminiszter leiratára, mely szerint nem engedélyezi, hogy a városi főjegyző és aljegyző anyakönyvi helyettesekként alkalmaztassanak, a város ismételten felirat intézését határozta el, a főjegyzőnek anyaa körkérdés, hogy mindenki mondja meg három legkedvesebb Írója nevét s egyúttal fejtse ki az okokat is, amelyek miatt ezek az írók a legmélyebb hatással voltak rá.

(Egymás után kerültek sorra a világirodalom legfényesebb nevei, a régi görög és római klasszikusokon kezdve — mert hiszen nagyképü irodalmi snobok is voltak köztünk — föl egészen a D’Annunzio és Bourget selejtes művészetéig; s a hatás megokolása nem egyszer oly szellemes paradoxon volt, hogy zajos tetszést váltott ki az egész társaságból).

Mikor rám került a sor, én ezt a három nevet mondtam: Dante, Shakespeare, Szentesi Rudolf.

Általános elképpedés, — nem Dante és Shakespeare miatt, hanem Szentesi Rudolf miatt, akinek a nevét — úgy látszott — senki se ismeri az egész társaságban. Csak egy alacsony, filigrán emberke — egyik ma is élő koszorús költőnk — fészkelődött a helyén izgatottan és zavarában rögtön fenékig kiitta az előtte álló chartreuset. Lehet azonban, hogy csak szimulálta a zavart s a társaság általános elképpedése csak kapóra jött alkalom volt neki, hogy észrevétlenül ihasson egyet.

Legelőször a boldogult Salamon Ödön ocsúdott föl álmélkodásából és gyanakodva kérdezte:

— Hallod-e, Gyula: nem te vagy ez a Szentesi Rudolf?

Mikor a „viharos közderültség“ kissé lecsillapodott, egész komolyan felszólítottak, hogy fejtsem ki hát, miért tartom elsőrendű Írónak Szentesi Rudolfot s miféle munkájával tett rám oly óriási hatást, hogy Dante és Shakespeare mellé állítom ?

— Értsük meg egymást, — kezdtem a magyarázatot, — ón ezt az irót senki másnak se melléje, se föléje nem állitom, mert annyira sajátos és egyéni a tehetsége, hogy senki máséval össze nem mérhetem.

Sok évvel ezelőtt, mikor serdülő siheder voltam, buzgó szenvedélylyel olvastam a rémregényeket. Marino Marinello, a velenczei gályarab, a Havannai menyasszony, Gróf Monte Christo, — s a többi hasonló regényeknek nem volt lelkesebb olvasójuk nálam. Az apám nem jó szemmel nézte az én „irodalom-pártolásomat“; de mivel vásott, vakmerő és szilaj ficzkó voltam, részben mégis örült annak, hogy időm nagyobb felét olvasással töltöm, mert igy se a dohánya, se a puskapora nem fogyott, se pedig a lovai és gyümölcsfái nem forogtak veszedelemben.

Meg akarván javítani „irodalmi Ízlésemet“, halomszámra vette meg számomra a legjelesebbnek tartott „ifjúsági irodalmat“, — de nekem nem kellett se Daudet, se Ségur grófnő, se Marriat kapitány, se Wisemann kardinális, — sőt még a jó öreg Hoffmann és Schmidt Kristóf se, aminthogy Verne és Bulwer, Scott Walter és Cooper írásaiban se

találtam akkora gyönyörűséget, mint az én kedves ponyvaregényeimben.

Ekkor —- nagyon jól emlékszem —• a hetvenes évek egyik karácsonyestéjén történt, az apám három kötet könyvet hozott haza a kaszinóból és ezekkel a szavakkal adta át nekem :

— Olvasd, fiam; aztán majd megmondod, hogy tetszett-e.

Kinyitottam a könyvet: — „Budapesti Rejtelmek, — irta Szentesi Rudolf“ . . . képek nélkül . . . Hm, nem sokat igér. Bizonyosan ez is csak olyan szürke, unalmas história lesz, amitől a bicska is kinyílik a zsebemben, ha olvasom.

Az apai tekintély hatása alatt mégis hozzáfogtam a könyvhöz és elkezdtem olvasni. És, amint a második lapjára értem, egyszerre mintha meghalt volna körülöttem minden. Kiveszett érzésemből az idő, a világ, az élet és Szentesi Rudolf, ez a szürke, neveden semmi, vitt, ragadott magával a fantáziája szárnyain, mint a hogy Illés prófétát fölragadta a tüzes szekér a felhők fölé . . .

— Mese! — kiáltott közbe valaki — ha ez igy volna, akkor mi is ismernők ezt a könyvet!

— Már pedig igy van, — feleltem komolyan — s ha ti nem ismeritek, annak is megvan a maga oka.

—- Ha legalább az íróját ismernők! . . . Szentesi Rudolf! . . . Kicsoda ez az ember ?

— Nagyon jól ismeritek ti is, — felel<V