Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-02 / 18. szám
NAGYKÁROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HI R DETÉS EI NE K KÖZ LÖ N Y E. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................................................. Fél évre ..................................................... Ne gyedévre ................................................. Egyes szám................................................. 8.— korona. 4-- . 2.- , -.20 . Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkeszt«' A szépirodalmi részt vezeti: Laptuiajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). | Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Felforgatott társadalom. Bizony furcsa világot élünk! Bárhová is nézzünk, a társadalom minden rétegében az egyenetlenség, elégedetlenség és visszavonás jeleivel találkozunk. Elégedetlen mindenki. A földbirtokos, a hivatalnok, az iparos, a kereskedő, a földművelő, a munkás. Nincs meg közöttünk az az összhang, amely nélkül pedig eredményes társadalmi életet elképzelni sem lehet. A különböző társadalmi rétegek egymásra utaltságának érzete és tudata mindinkább lazul s azok, kiknek együttműködése úgyszólván létfeltételét képezi az eredményes munkálkodásnak — ellenségek gyanánt állanak egymással szemben. A munkás ellenségének tekinti kenyéradóját, a földműves a földbirtokost, az iparos és kereskedő a hivatalnokot, s mindenki arra törekszik, hogy a másikat minél jobban kizsákmányolja s a maga részére minél több előnyt biztosítson. Aggódva szemléljük azokat a napnap mellett megújuló politikai és társadalmi mozgalmakat, melyek minduntalan ki-kitörnek. Alig áll helyre a béke egyik helyen, már a másik helyen üt ki a békétlenség, melynek alapja lehet, hogy egyszer-egyszer jogos is, de legtöbbször jogtalan. Mintha az egész társadalom elvesztette volna józan gondolkozási képességét. A legszebb reményekre jogositó nemzeti törekvéseknek útját állják a titkos ellenségek, kik álarcz alá rejtőzve végzik ádáz munkájukat. A politikai téren mutatkozó eredménytelenség magával hozta a türelmetlenséget és idegességet. Nemzeti törekvéseinknek megvalósítása — az elébe tornyosuló akadályok miatt — kétségesnek látszik s lassan-lassan kezdjük elveszteni hitünket, bizodalmunkat. Megdöbbenéssel látjuk, hogy például a néptanítókra vonatkozó törvényjavaslat tárgyalása ellen a nemzetiségek mily ádáz küzdelmet rendeztek s mily hangon merészkedtek | az országgyűlés termében beszélni. An-[ nak az országgyűlésnek termében, hol a magyar nemzet bizalmából a függetlenségi és 48-as párt képviseli a többséget!? Mit jelent ez? Honnan merítik ezt a bátorságot? A mesterségesen szított elégedetlenség és gyűlölködés terjed s a nemzetiségi vidékeken lakók már is érzik ennek hatását! A nemzeti kormánytól várt radikális reformok és egyéb törvényjavaslatok előterjesztésének késedelmezése, a gazdasági önállóságra törekvés elébe emelkedő gátak, a politikai bizonytalanság érzete lassan-lassan arra a meggyőződésre vezettek egyeseket, hogy politikai helyzetünk terén javulásra kilátás nincs, ltt-ott hallatszanak már oly hangok, melyek a mai kormánynyal szemben egy radikális ellenzék alakulásának szükségességét emlegetik. Ezek azután támogatva a letűnt szabadelvű és darabont kormányok penzióba helyezett, mindenre kész eszközei által, mind jobban igyekeznek szitni az elégedetlenséget és nem egy vármegye közgyűlési termében hangzottak el oly felszólalások, melyeknek éle a mai kormány ellen irányul. De a politikai téren mutatkozó jelenségeknél talán még nagyobb súly- lyal esnek a mérlegbe a társadalmi téren fenálló anomáliák. A munkás-mozgalmak immár oly mérvet kezdenek ölteni, melyeknek következményei kiszámíthatatlanok. — A nmnkamegtagadás napirenden van, alig van nap, hogy ez vagy az a szakmabeli munkás ne lépne a sztrájk terére. Igaz, hogy a megélhetés nehéz küzdelmei, a minden téren uralkodó drágaság, arra indítanak mindenkit, hogy igyekezzék minél nagyobb jövedelemre szert tenni, de gyakran nem annyira a megélhetés, mint inkább az a felfogás viszi a munkásokat a sztrájk terére, hogy nélkülök az a gazda, vagy vállalkozó boldogulni úgy sem tud s követeléseiket, — melyek bizony egyes esetekben túlzottak, — teljesíteni kell. Ennek következménye azután az, hogy a munkaadók is védelemre kénv- szerittetnek s kizárják munkásaikat. Nem vállalnak, nem alkalmaznak munkásokat s a két harczoló fél ellenségként kerül szembe. S ha ideig-óráig helyre is áll az egyetértés, ki-kiújul a harcz, mely mind elkeseredettebbé válik, kárára mindkét harczoló félnek, de legnagyobb kárára a köznek, mely legjobban sínyli meg azt az áldatlan küzdelmet. A fokozódó igények harczba viszik az egész társadalmat. A hivatalnokok egész serege anyagi viszonyainak rendezéséért küzd. A kereskedő és iparos áruczikkeinek és készítményeinek árát kénytelen emelni, hogy existencziáját fentarthassa. A termelő a dráguló napszám és munkabérek miatt már is kétségbeesik jövendő sorsa felett. S a kivándorlás egyre tart, sok-sok ezer munkáskéz hiánya máris érezhetővé vált. A társadalmi élet is teljesen pang. Mintha kihalt volna minden érzés az emberekből a társasélet iránt. Az egyéni érdek a fömozgatója mindennek; ez viszi harczba az egyéneket egymás ellen, ez nyújt tágas teret arra, hogy egymásra rohanjanak s kíméletlen eszközökkel, durván sárba taszigálják a gyöngébbet. Piaczra vinni mindent, amit egyesek ellen felhasználni lehet, csakhogy a támadó czélját elérje: a másikat a közvélemény sokszor nagyon is egyoldalú itélöszéke elé állítani s a siker fölött nagyokat nevetni: ez a fő. Két kézzel rágalmakat szórni, másnak becsületében gázolni: ez a mai társadalom jellemzője. Csoda-e ha ily körülmények között elveszti kedvét a jobb érzésű ember a társadalomban való szerepléstől ? Ha lassan-lassan visszavonul mindentől s átengedi a teret azok részére, kik bár TARCZ A. így vót elrendelve. Irta: ifj. Tőtős János. A nap már lenn ült a nyiri homokdombokon, midőn Füzesi Paliás Gábor, a vadorzók réme kiindult a faluból s a tarlón át letért az erdőnek. A lemenő nap fényében zömök alakja toronyhosszu árnyékot vetett a szennyes avarra s ingott-bingott utánna amint Paliás Gábor hol a tarisznya, hol meg fegyvere szijján rántott egyet-egyet. Lecsüg- gesztett fejét csak olykor emelte fel, ha kutyája el-el vakkantotta magát. Nem érdekelte a környezet, de nem is szerette ezt a helyet, hol a Nyírség homokja a fekete földdel egybefolyt. Valahonnan a Sárrétről került az uradalom szolgálatába s mint aki a szabad természet ölén született odalent a beláthatatlan rónán, nehezen tudta megszokni az idegen földet, de még annál is idegenebb környezetet. Jó idő tellett mig régi hazáját úgy ahogy felejteni tudta. Sokszor, holdvilágos késő őszi éjszakákon, mikor a költöző madarak búcsúkiáltása verte fel az erdő méla csendjét, valami szorongó érzés, kimondhatatlan vágyakozás lopódzott szivébe. Maga sem tudta mi leli, csak érezte, hogy valami sajog odabent. Ilyenkor fegyvere csövére támaszkodva órákig elbárnult a kéklö messzeségbe s az éjszaka könnyű ködében egymásután vonult el előtte a bogárhátu kunyhó, a rét, a nádas, hullámzó víztükör, a ragyogó napfényben tündöklő távoli karcsú tornyok és mig gyönyörködve nézett a semmiségbe — hallani vélte a vezértehén kolompját, a nádas rejtelmes suttogását, miket elnémított időnként a bölömbika hatalmas basszusa. És álmodozásából felrettenve szinte fáradt, midőn maga előtt látta azokat a sötét börtönhöz hasonló erdőt kerítő rozsdás drótokat. ügy érezte magát mint a száguldó nemes vad, melynek örületes futását egyszerre csak felfogja egy néhány szál hitvány dróthuzal. Ha vágyott is vissza, mit kezdett volna az elhagyott helyen? Tiz esztendő a térképen sokat változtatott. A vadvizeknek lassan- kint lába kelt, kiszáradtak, elfolydogáltak a Kálié és Berettyó szűkre szabott, egyenes medrébe. A feneketlen ingoványokat, a zsombé.kos süppedő réteket össze-vissza bolygatták az urak. Tanyák, gőzmalmok, épültek oda, hol azelőtt vígan siklott az egy törzsből vájt csónak s az a beláthatatlan terület, melyen egykor a vizi madarak ezrei tanyáztak, ma már egyes szikes dérfészkek kivételével kövér kalászokat terem. De hát a változásokról Pallás Gábor keveset tudott, az ő emlékében még minden úgy élt — mint akkor volt, midőn búcsúzott, slmég akkor elég könnyen szolgált az elválás, úgy sem maradt ott senkije, semmije. Nem örökölt az árván maradt fiú egyebet a sorstól, mint a küzdelem ösztönét s a hitben való feltétlen bizodalmát, miket uj hazájába épségben magával hozott. Természetén, erkölcsén az idegen nép, a folytonos foglalkozás mit sem változtatott. Erős alapon épült az ő hite oda lent a vá- radi oldalon. Isten szabad ege volt a temploma s a nagy természet bölcs tanítómestere. Nevét ugyan csak küzdelmek árán tudta leírni — ökölnyi betűkkel, de azért ez a pusztán termett ember testi-lelki energiájának felével is megszerezte volna az élet szükségleteit. Ismerte a természet minden | titkát mint a tenyerét, belátott embertársai szivének legbensöbb zugába s mig mások barázdával szántott homlokáról olvasni tu-1 dott, önmagán nem hagyott nyomot az idő. j A legnagyobb csapást egykedvűen fogadta, j Megértett vagy megérteni látszott mindent, j nem kutatta soha az okot s rajongás nélküli I erős hitében megmagyarázottnak tekintett mindent, ami érthetetlen és megfoghatatlan. Ha csapás jött reá, mindig csak azt mormogta : Ki tehet róla ? így vót elrendelve! Rendületlen hite csak akkor ingott meg, midőn feleségét még nagyon fiatalon elragadta mellőle a halál. Akkor sokáig szavát I se hallották s teljesen érzéktelen, közömbös volt minden iránt. Szerette az ő egyszerű, őszinte szerete- tével azt a határtalanul ragaszkodó, hűséges, j engedelmes asszonyt, szerette egyetlen gyermekének édesanyját. Hogy egyedül maradt a kis öt éves leá- I nyával, eleinte nagyon elhagyottnak érezte magát. Szótalan, mogorva természete távoltartotta mindenkitől. Sohasem tudta senki, hogy az a jéghideg ember mennyit szenved s mily véghetetlen szeretettel dédelgeti szenvedése mellett a kis borzashaju árvát, — ki hogy egy kicsit felcseperedett, már hasznát is lehetett venni a ház körül. S a fejlődő jámbor kis leány lassankint feledtető apjával régi bánatát. Sokszor es- ténkint, ha a zord idő korán fedél alá kény- szeritette a lelkiismeretes kerülőt, a pattogó tűz világánál még tanitgatta is egyre s másra a leányt, mit ő maga valamikor hűvös őszi estéken a pásztortüz mellett öreg számadójától tanult s mit a természettől ellesett. Julis az idővel nőtt, fejlődött szépen. Sokszor gyönyörködve nézte Paliás Gábor a kipirult leányt, midőn a munkában meglepte. Az anyja is szakasztott ilyen volt, az arcza, termete, akár csak szegény megboldogultat látná maga előtt. Hányszor el is mondta: — Légy mindig jó, erkölcsös, engedelmes asszonyszemély, mint az anyád volt, kinél jobb cselédet soha nein ismertem. AZ E6YEDÜFELISMERT KELLEMES IZÜ TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER.
