Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-11 / 15. szám
XXIV. évfolyam. Nagykároly, 1907. április 11. 15-ik szám NAGYKÁROLY VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLŐNYE. Megj elen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.................................................8.— korona. Fél évre..........................................................4.— „ Negyedévre ......................................................2.— „ Egyes s zám.................................................—.20 „ Kö zségi jegyzők és tanitóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A nemzetgyalázó. Vajda Sándor országgyűlési képviselő — ki a múlt képviselőválasztásnál a nagysomkuti kerületben Gróf Teleki Pálnak volt ellenjelöltje — hétfőn a parlamentben egy a magyar nemzetet gyalázó verset csempészett be az országgyűlési naplóba, melyet nyíltan, hangosan nem mert elmondani, hanem azt úgy motyogta el, hogy azt a hozzá legközelebb ülő képviselők sem hallották. Nincs a világon parlament, ahol az ily gaz, alattomos eljárást eltűrjék s a magyar nemzet sem tűrheti el az ily eljárást. Törvényt kell hozni rögtön, hogy legyen paragraphus, amelynek az alapján az országgyűlés képviselőháza vagy felső- háza az ily embert, kinek meghibbant az agya, tehát a parlamentbe nem való, a maga kebeléből kidobhatja, addig is pedig, míg ez megtörténhetik, az illetőt bojkottálni kell. Magyar ember ne beszéljen vele, ne fogjon vele kezet, ne üljön mellé és szakítson meg vele minden összeköttetést és érintkezést. Ezt meg kell tenni minden magyarnak, még a hazafias románoknak is, kik bizonyára nem azonosítják magukat az ily emberrel; hiszen ismerünk román nemzetiségű egyént eleget, kik igen jó hazafiak, tehát a Vajda bűnét nem szabad az egész románság terhére betudni. Gazdasági munkáslakások. Az utóbbi időben megindult gazdasági munkásmozgalmak nagyon is aktuálissá tették a törvényhozás heleavat- kozását a gazdasági munkások ügyébe, mert hiszen különösen kezdetben a munkásosztály oly követelésekkel lépett fel, amely követelések teljesítésére a mi gazdaközönségünk nem képes. Magyarország nagyrészben földművelő állam, melynek kereskedelme és ipara vajmi kevés, az is kezdetleges és igy kénytelen nyers terményeiből megélni. A magyar földbirtokos osztály talán már el sem tudna más életet képzelni, mint a melyet ezen a földön már egy év ezred óta él, mely függetlenné, szabaddá és igazán úrrá teszi az embert. Ennek a felfogásnak köszönhetjük azután, hogy az élelmesebb külföld fejlett iparával elárasztja a mi hazánkat és cserébe kiviszi tőllünk a sok-sok milliót. Ennek köszönhetjük azt, hogy a nyers termelők még mindig nem karolták fel az önálló vámterület eszméjét oly erővel és lelkesedéssel, mint a milyent az megérdemelne, mert nem látták még elérkezettnek az időt arra, hogy gyári és egyéb ipari vállalatok alapításával igyekezzenek egyrészt jövedelmüket fokozni, másrészt a külföld iparát kiszorítani s végül saját pozicziójukat biztosítani. A földbirtokos czim ma is előkelőbb és vonzóbb a magyar előtt s nagyobb ! társadalmi tekintélyben részesül, mint jegy gyáros, vagy nagykereskedő. Azonban a nemrégiben megindult gazdasági munkásmozgalmak egyszerre azt a tudatot ébresztették a földbirtokosokban, hogy az a föld, mely tulajdonukat képezi, csak akkor hozza meg a biztos megélhetési eszközt, ha a föld megmunkálására hivatott munkástömeg azzal a hűséggel és szorgalommal végzi teendőjét, melyet a gazda alkalmazottaitól joggal megkövetelhet. S habár a gazdasági munkások mozgalma messze túllépett azon a határon, amelynek keretén belül jogosultságra tehetett szert, mégis nem tagadható meg tőlük némi igény arra, hogy helyzetükön segíteni iparkodnak. Mert nálunk — csekély kivétellel -la gazdasági munkás nem részesül abban a helyzetben, melyet munkája után gazdájától jogosan elvárhatna. Mi még nem állunk azon a fokon, hogy a munkásban nemcsak a testi nyers erő kifejtését és ennek minél nagyobb mértékben való igénybevehe- tését nézzük, hanem lássuk benne azt, ki hivatva van közvetve a mi anyagi jólétünk előhaladásán munkálkodni, kit családunk tagjaként kell tekintenünk és épen ezért az ö boldogulását, előhaladását és anyagi jólétét is kívánnunk kell. Sok panasz merült fel a gazdasági munkások részéről s ugyanannyi, vagy talán még több a közrendészet, közerkölcs és közegészségügy részéről különösen a munkások egészségügyi viszonyai és lakásmizériai tekintetében. A gazdasági munkásosztály lakásai tulzsufíöltak, gyakran két-három család lakik egy-két szobás lakásokban, melyek azután kész fészkei a ragályos betegségeknek. Rendészeti és erkölcsi szempontokból is, hogy mennyire hátrányos az ily együttélés, azt csak a statisztika tudná a maga bőséges adataival kimutatni. A lakásviszonyok rendezetlenségének súlyos voltát különösen érzik az érdekelt munkások, de mit tegyenek. A nagybirtokosok régen felismerték annak előnyét, hogy a tanyarendszer szerint való gazdálkodás mily előnynyel jár s nem egy oly nagy gazdaság van ebben az országban, hol a munkások már részesülnek mindabban az előnyökben, melyeket a Darányi Ignácz földművelési miniszter által a gazdasági munkáslakásokról benyújtott törvény- javaslatban a munkások javára kon- templálva vannak. De a közép és kisbirtokos osztály nem képes arra, hogy munkásai részére saját maga építtessen megfelelő lakásokat, hogy részükre oly kedvezményeket nyújthasson, melyekkel munkását minden tekintetben kielégíthesse. Épen ezért volt a földbirtokos osztályra nézve nagy horderővel járó dolog a munkásmozgalom, mely létérdekeiket támadta meg. Mindenkinek jól esik, ha van egy rög, amelyet a magáénak mondhat. T ARCZ A. A vizibakter. Irta: Fazekas Sándor. A múltkor egy reggel a feleségem nagysebesen felrángat az ágyból. — Sándor, keljen fel, itt van a viz! — Köszönöm. Tegye oda a székre. Kelek. Azzal befele fordultam. — De nem a mosdóviz van itt, hanem az árvíz! — Árvíz ?! Bámultam nagy álmosan. No nem baj; abból is lehet mosdani. Teringettét, ennek fele sem tréfa, gondoltam. Hamarosan magamra kapkodtam a ruháimat s kimentem. Az ég derült volt. A nap sütött. A madarak csicseregtek. Hanem a föld, az be volt borulva — sárral. De vizet nem láttam. Neheztelő ábrázattal fordultam a feleségemhez: — Erzsi, maga bolonddá tett, pedig magáról akartam álmodni. — Dehogy tettem. Most dobolják, hogy mindenki menjen oltani, vagy tudom is én mit csinálni. Lehet valami a dologban, — gondoltam s elmentem a községházhoz. Ott már találtam négy esküdtet, vasvillával felfegyverkezve. A vasvilla nyelére rátámaszkodva épen azon tanakodtak, hogy mi az ördögöt kellene csinálni ezzel a sok vízzel. Ott van már a Martocsán Józsi tagjában. Szóba került, hogy ki kellene vinni a vizipuskát s széjjel locsolni a vizet. Az egész azon múlt, hogy nem volt vizipuskánk. Végre abban állapodtunk meg, hogy kimegyünk öten, mint aféle vészbizottság, vasvilla és vizipuska nélkül. Előbb megtapasztaljuk a veszély mekkoraságát, azután ki- fundálunk valamit. Tarisznyát akasztottunk tehát a nyakunkba s a kulacsokat megtöltöttük. De nem vízzel. Elindultunk. A község apraja-nagyja kilósért bennünket a falu végéig. Nagy emberek voltunk. A községet fogjuk megmenteni. A feleségem sirva figyelmeztetett, hogy bele ne fuladjak a vízbe. Én pedig arra figyelmeztettem, hogy kevesebbet sírjon, mert azzal j is több lesz a viz. Elszántan neki vágtunk a térdig érő lo- j tyaknak. Egy órai keczmergés után elértük j a világ végét. Biz az becsületes viz volt. i Kifogástalanul hullámzott s a viz színén sirályok repkedtek. Távoli hajók vitorláit azon-' ban nem láttam. Nekifogtunk a „megállapításoknak“. Elő-j szőr megállapítottuk, hogy a viz a Boldán-! patak partjánál megrekedt s most azon gondolkozik, hogy keresztüllépjen-e rajta vagy nem. Másodszor megállapítottuk, hogy éhe- j sek vagyunk. Ki mit hozott, lásson hozzá. Első a vészbizottság gyomra. Más kérdés,! hogy úszni fog-e a község vagy nem. Közben kedélyeskedtünk. Mokra esküdt urnák az volt az észrevétele, hogy pompásan lehetne itt birkákat úsztatni. De kender- áztatónak sem volna kutya. Szemler sógor a bajusza alatt csak annyit jegyzett meg, hogy szeretne ő olyan zsidót látni, aki keresztül tudna rajta jönni száraz lábbal. Mikor kiürültek a tarisznyák és kulacsok, szedtük-vettük a sátorfát s haza ballagtunk. Megnyugtattuk a föld népét, hogy egyelőre nem muszály félni, de azért jó lesz, ha egy bakteri kirendelünk a patak partjára, hogy lesse mikor jön át a viz s híradással legyen. A bakter fizetése gyanánt azt javasoltuk, hogy engedtessék neki szabad fürdési jog, mig a viz ott lesz. Ez a fizetés egészségi szempontból hasznos is, de főképpen a községnek nem kerül semmibe. . A javaslat általános helyesléssel találkozott, azzal a kikötéssel, hogy vizibakter csak göthös ember lehet, mert az ilyenre ráfér az egészség és igy közvetve a fürdés. Nohát nézzük kicsoda köztünk a legnyivásztább ember. Megdöbbenve vettem észre, hogy a bakter kereső gyűlés szeme rajtam akadt meg. Közömbös arczczal fordultam a bíróhoz s jó hangosan szólottám hozzá: — Hogy szolgál az egészsége keresztkomám? Az enyém olyan, hogy a vasat megtudnám enni. (Jó, hogy valaki meg nem kínált vele.) Czélomat elértem. Hallva a gyűlés, hogy vasat akarok enni, egyszerre minden szem másfele fordult s közös megegyezéssel Kovács Menyhért árvagyámot jelöltük a fontos hivatalra. Súlyosbító körülménynek vettük nálla, hogy ő katona is volt s igy tud majd a víznek halt werdát kiáltani, ha netán jönne. Csakhogy Kovács uram nem állott kötélnek. Kézzei-lábbal protestált a hivatal ellen. Mint ő mondá, annak idején egyszer az édes anyja benne felejtette a fürösztő tek- nöben s azonkívül később veszett kutya is megharapta és azóta nem veszi be a természete a vizet. Inni is csak bort szokott. Ez baj. Ki legyen a vizibakter. E felett töprengettünk, midőn valaki elkiáltja magát, hogy ott van a Szabvány varga; az úgyis vizibetegségben szenved. Jó lesz az. Hadd i fürödjön az istenadta. Rámondtuk, hogy jó j lesz. Szabvány jelen nem lévén, nem tilta- | kozhatott ellene. Ennélfogva a felebbezés teljes kizárásával kimondtuk határozatilag, i hogy Szabvány lesz a vizibakter. Elmentünk a lakására s félholtan kihúztuk az ágyból. Rátettük egy saroglyára, négyen megfogtuk s lötyögtettük kifele a | vízhez. Ott letettük s megmondtuk neki a ! kötelességét. Mikor megtudta mi vár reá, előbb bele akart ugrani a vízbe. Ezt nem bántuk. Úgyis konvenczióba vQlt neki adva a fürdés. Látva azonban, hogy nem akarjuk megakadályozni az ö vizbeugrását, meggondolta a dolgot s hazafelé akart indulni. Hohó, nem oda Buda! Egyszerre négyen ugrottunk elébe. — Addig nem megy kend innen egy tapodtat sem, mig ez a viz el nem fogy. — Hát csapolják le kendtek, — siránkozott a varga. — Igen, de hol vegyünk annyi csapot ? Beláttuk, hogy a varga csak úgy hajlandó a vizet őrizni, ha mi meg őtet őrizzük. Őriztük három napig. Addig éjjel-nappal mindig beszéltünk a lelkére. A harmadik nap végre sikerült megjuhászitanunk azzal az Ígérettel, hogy a szabad fürdési jogon felül szabad csizmaszár-szedési joga is lesz a faluban. (Folyt, köv.)
