Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-04 / 14. szám
XXIV. évfolyam. Nagykároly, 1907. április 4. 14-ik szám. NOUROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLŐNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................................................8.— korona. Fé l évre..........................................................4.— „ Negyedévre......................................................2.— „ Egyes s zám....................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő.' A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza, főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó: Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Bécsi hirek. Furcsa híreket bocsátottak világgá a bécsi lapok. Legelőkelőbb lapjai az osztráknak ál Utólag „biztos forrásból“, „jól értesült körökből“ merített értesülések alapján nem kevesebbel kecsegtetnek bennünket, mint a magyar vezényszóval. Igaz, bogy a mi osztrák forrásból ered, az rendesen annyira megbízható, mint például a mi félhivatalos czáfola- taink, s igy nem sokat hederitenénk a dologra, ha nem látnók világosan azt a czélzatot, melyet ez a felszínre vetett kérdés szolgálni akar. Sokszor beugrottunk már mi a bécsi heczczeknek, tánczoltunk olyan nótára, a milyent Bécs fütyült. Elég volt egy-két előkelő osztrák lapnak a hire, hogy a magyar vér pezsgésbe jöjjön tőle, amelynek vége azután az lett, hogy a magyar bánta meg azt, ami felett a német nevetett. De engedelmet kérünk ha nekünk is megjött már az eszünk s nem olyan hevesen ugrunk bele a kelepczébe mint eddig. A magyar nemzetnek vágyával, érzelmével nem lehet már többé oly köny- nyen játszani, mint eddig. Igaz, hogy hosszú, szívós, nehéz és sajnos mindeddig eredménytelen küzdelmet vívtunk a magyar nemzeti hadseregért, a magyar vezényszóért. Ez volt az áz örökös ütköző pont, ahol a függetlenségi és 48-as párt szemben találta magát mindenkor a tagadás legmerevebb álláspontjával, a hadsereg egysége, a nagyhatalmi hóbort stb. hamis jelszavaival. Ez volt az az ütköző pont, melynek érdekében elhangzott a fejedelem ajkáról a „soha“ szócska. Ezért vívott a nemzet egy csaknem bárom éven keresztül tartó szívós küzdelmet, melynek folyama alatt megkóstoltuk a nyomor és szenvedés keserű kenyerét, koczkára téve alkotmányunkat, fejlődésünket és szabadságunkat. Ez volt az az ütköző pont, mely reánk szabadította a darabont hadat, királyi biztosaival, főispánjaival és csendőr szuronyaival együtt. Ezért lett szétkergetve honvédséggel a magyar parlament és abszolút mintára kormányozva az ország. Ebből az ádáz, de becsülettel megvívott küzdelemből niég alig pár hónapja szabadult ki a nemzet és pedig oly feltétellel, hogy az átmeneti kormányzás idejére a katonai kérdések kikapcsoltatnak. Ezzel a féltétellel vállalta a Wekerle kabinet a kormányzást s a nemzet hozzájárult ennek a fontos kérdésnek elhalasztásához. Éhez adta hozzájárulását a függetlenségi és 48-as párt, mint az országnak ezidő szerint legnagyobb parlamenti pártja, mint a kormányt támogató többség. A nemzet pedig becsülettel kívánja megállani a békepontozatok mindegyikét s igy annál nagyobb meglepetéssel olvastuk a bécsi híreket, melyek szerint az uralkodó önkényt, saját kezdeményezéséből folyólag teljesíteni kívánja hü magyar nemzetének régi vágyát, kívánságát s megakarja adni a közös hadsereg magyar ezredéinek a magyar vezényleti nyelvet. Más körülmények között ennek a bécsi híresztelésnek nyomán egy egész vezérczikk háború indult volna meg a magyar sajtóban és rövid időn belül ismét benne volnánk nyakig a hadsereg ügyeinek tárgyalásában s élűiről kezdenek az egész 1905. évi harczot. És akkor az osztrák sógornak ismét lenne mi felett nevetnie, hogy sikerült a magyart ismét beugratni. Nem, kedves szomszéd, ez a törekvése ezúttal teljesedni nem fog. Eljön még annak az ideje, hogy ismét sorompóba lépünk elvitázhatlan nemzeti jogunkért, zengzetes szép nyelvünkért. Ott leszünk mink is a küzdők táborában s megfujjuk még a harczi riadót. Mert a hadseregben a magyar vezényleti nyelv kérdése mindaddig le nem kerül a napirendről, mig a függetlenségi és 48-as pártnak egyetlen tagja lesz, mert ez a pont a párt programm- jának egyik sarkalatos pontja, melyet meg is fogunk valósítani. De ez idő szerint ezt a kérdést hagyjuk pihenni. Nekünk most a jó szomszéddal egyébb dolgunk van. A kiegyezés kérdése az első, mert a békepontozatok szerint ebben az átmeneti kormánynak teljesen szabad keze van. Bennünket most legelső sorban az érdekel, hogy mikor emelhetjük fel a háromszinü vámsorompót az osztrák határon ? Mikor szűnünk meg Ausztria tartománya lenni s mikor lesz végre már kereskedelmünk és iparunk ? Alikor lesz önálló jegybankunk és mikor szabadulunk fel az osztrák gazdasági járom alul? Bennünket is kezd már érdekelni az, hogy azt a sok-sok milliót, mely eddig akadálytalanul gazdagította az osztrák gyárosokat, miként lehetne megtartani a magyar nemzet kezében. Az önálló magyar vámtarifa az, melynek érdekében felemeli szavát a nemzet, s melyért kormányát a legmesszebb menő támogatásban részesíti. Nap-nap mellett megnyilatkozik a nemzet akarata, mely sürgősen követeli a kiegyezés kérdéseinek oly irányú megoldását, mely a magyar gazdasági, kereskedelmi és ipari érdekeket végre kellő figyelmére méltassa. És mig a kiegyezési kérdések terén a két kormány csaknem eredménytelenül tárgyal, míg végre akadt egy oly nemzeti kormány, mely nem hajlandó a magyar érdekek sérelmére bármily hátrányos kiegyezést megkötni, midőn TARCZ A, Igaz történetek. V. Egy nyaram H ...........n. Al ig vártuk, hogy kitavaszodjék, siettünk a megyénkbeli szép fürdőhelyre, H............ra : én, a pár hónapos kicsi fiam és a Zsuzsi. Egy kissé korán jöttünk. Az idő még hűs volt, esős is ; itt a hegyek között meg amúgy is későbben melegszik be. Felső ruhák után irtain haza és semhogy dideregve sétáljak a felséges hársfasoron, inkább bent ültem a szobában, ablakomból nézve a fázó sétálókat s irigyelve egy-két, jó meleg-gubás atyafit. így tartott ez már jó ideje és sehogysem akart az idő jobbra fordulni. Ha egyik napon ki is derült, a másikon meg bizonyára beborult, sőt esett is keservesen. Mintha csak a télnek mentünk volna eleibe. Türelemmel próbáltam hát felvértezni magamat, ami bizony nehezen ment s búsan vártam, mikor süt már ki végérvényesen az áldott jó, öreg nap. Amint egyszer ismét vizsgálom, milyen kint az idő, egy öreg néni halad el az ablakom előtt. Rögtön egymásra ismertünk. Egy gyermekkori szomszédasszony volt, akit én látásból ugyan ismertem, de vele tán életemben sem beszéltem. Mivel anyámmal tege- zödött, a paritás kedvéért engem is letegezett nagy örömében, amint rám ismert: — Jó napot édes lelkem, galambom, te is itt vagy? mióta? hogy vagytok? stb. stb. De hát bántam is én az ő túlbizalmas megszólítását; őrültein biz én; hisz egy kis macskának is megörültem volna, aki változatosságot hoz ebbe a fád, szürke világba, hát még olyan valakinek, akit rég nem látott otthonomról kikérdezhettem ! Aki referál majd mindenkiről, mindenről, aki elmondja az otthoni újságokat, pletykákat, jaj bejó unaloműző dolog is lesz ez! Mindenekelőtt hát én mondtam el neki a nagy újságot, hogy . . . milyen csúnya itt I az idő, de — várakozásom ellenére — csöppet sem volt meglepve, sőt azt felelte, hogy í hisz ép azért nem bújik ki ő se a szobából, holott már egy hete itt van a nővérével. És hogy ő azt hitte, itt vidámság, zene, nagy közönség van s tessék, szeretne visszamenni, : ahonnan jött. És hogy a nővére miatt amúgy ' se igen jöhet ki, ha ki is derül, mert beteg s mellette kell maradnia, szóval ő se volt irigylésreméltóbb nálamnál. Elbeszélte aztán, hogy a nővére özvegyasszony, csak egy fia van, aki fürdői költségre valót neki is adott, hogy az anyja egyedül ne legyen. Nem ismertem a beteget, de annál job- ! ban a fiát, aki városkánkban ügyvéd volt. Kezdő, fiatal prókátor. Roppant nagy eszü kicsi emberke, aki csakis talentumának köszönhette, hogy később még országgyűlési képviselő is lett belőle! . . . . A fiú kedvéért hát meglátogattam az anyát. Kis fekete asszony volt, csontig lesoványodva ; csak nagy fekete szemei égtek lázas csillogással, egyébként mozdulni is alig birt. Nagyon megsajnáltam szegényt; meg is Ígértem, hogy gyakrabban felkeresem, de bizony — inkább az én kicsi fiammal játszadoztam, s már elmúlt vagy 8—10 nap és én felé se mentem a szegény betegnek. Hisz ott volt a nővére is; az idő se volt arra való, hogy ki is mozduljon az ember s én olyan önző voltam, hogy örültem e pompás kifogásoknak, mert bizony nein nagy mulatság a beteglátogatás, kivált amikor még csak húsz esztendős az ember felesége . , . De utóiért a Nemezis! Egy szép napon, — azaz dehogy is szép, csúnya esős nap volt szokás szerint, — beállít egy asszony, | hogy kéret szépen a beteg, menjek el mielőbb hozzá, mert nagyon rosszul van. Lelkiismerelfurdalásomtól csak úgy űzetve, siettem át hozzá, kissé távolfekvő lakásába. ! Ott ült ágyában, -— mert feküdni nem birt — s alig hallható hangon kért, segitsek valami módon rajta; Írjak a fiának, mert ö már három napja fekszik itt egyedül; a nővére itt hagyta, mert nein volt neki mulatsága. , Az ápoióné se akar itt maradni vele; nincs, ! aki takarítson, nincs, aki enni hozzon és nincs orvos, és ő már nem tud mit csinálni. ! És nem bir feküdni, mert akkor fuldokol, | ülőheiyzetben kell lennie s összeesik az ágyban. Bedörzsölni kellene mellét, hátát az | elhozott szerrel, nincs, aki tegye és ő nagyon, de nagyon rosszul van! . . . Kétségbe estem, hogy hát hogyan segit- | sek én, tapasztalatlan teremtés! Dehát bennem bízott s én megpróbáltam, ha tudnék segíteni. Behívtam a Zsuzsit s összetakarittattam mindenekelőtt a szobát. Azután a gyermeket kocsijába tettük, szegényke ne zavarjon s leemeltük a beteget a Zsuzsi ölébe. Azalatt én az ágyat vetettem — volna meg, de milyen volt az a fürdői 3-ad oszt. ágy! Kemény szalmazsákon egy durva lepedő, egy lapos párnácska s egy még laposabb, könnyű, rongyos paplan. Haza siettem, elhozattam az én jó puha derekaljamat, párnámat, nagy kendőmet a paplan fölé s azután visszatettük a boldogan mosolygó nagy beteget az ágyba. De hátra volt a szerrel való bedörzsöiés. j Visszariadtam tőle, hisz én ilyet sose próbáltam. De úgy tettem, mint egyszer egy cselédünkkel: apró fát vágott s nagy szálka ment a kezébe. Ordított, mert fájt neki s a próbálgatással még mélyebbre tolta. Engem | ilyen alkalmakkor a hideg ráz. Még hallani se szeretek efféléről, nemhogy látni, letőtől talpig minden idegembe mintha villamos áram futna s szaladnék messzire, ne tudjak, ne aíegyedüFelismert kellemes izü természetes hashajtószeí
