Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-03 / 40. szám
XXIV. évfolyam. Nagykároly, 1907. október 3. 40-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................................................8.— korona. Fé l évre..........................................................4.— „ Negyedévre......................................................2.— „ Egyes s zám....................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szeri-osztáséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Október 6. Ismét felvirradt a gyásznap, az aradi vértanuk halálának évfordulója. Felvirradt a fájó visszaemlékezés napja, hogy széles e hazában minden igaz magyar elborult szívvel forduljon ma az aradi Golgotha felé, hol 58 évvel ezelőtt a legnemesebb Tizenhárom halt vértanú-halált a magyar szabadságért! Golyó és akasztófa keserű emléke fűződik e naphoz, melyet a boszut lihegő önkény avatott a magyar nemzet egyik legnagyobb gyásznapjává! Tele van a mi történelmünk gyásznapokkal. Sok fájó künyet kellett már hullatnunk azért, mert oly végtelenül szeretjük e hazát, ezt a földet, melyet Árpád hadverő karja vérrel szerzett számunkra. Sok jó magyar vér folyt már azért, hogy szabadságunkat, önállóságunkat nem egykönnyen engedtük elkobozni és mert nem akartuk fejünket rabigába hajtani! Telve van a temető gyászos fejfákkal s nincs ennek a szép országnak annyi virágja, hogy minden vértanunk sírjára csak egy szál is juthatna belőle. De talán valamennyi gyásznapunk között mégis a legfájóbb emlékeket október 6-ika idézi fel lelkűnkben. Hiszen soha ártatlanabbal vér nem folyt még, mint e napon. Soha nemesebb sziveket nem dobtak oda martalékul a bakónak, mint a Tizenháromét, kiknek egyetlen bünük az volt, hogy oly nagyon szerették ezt a szerencsétlen nemzetet; hogy akkor, midőn szüksége volt a hazának bátor szivekre, erős karokra, élére álltak a honvédek lelkes, dicső hadának és száz győzelemre vezették soha nem hátráló vitézeiket. És azután meghaltak. Bakó kötele, zsoldos hadak golyója oltotta ki nemes életüket. Ellenséges, közönyös szemek fogták fel utolsó pillantásaikat és végsóhajukat nem hallotta résztvevő szív. Elmúltak . . . De emlékük fennmaradt örökre! Az aradi sirhalmokból virágok nőttek! Virágok, melyeket féltő gondossággal ápol egy egész nemzet és kegyelettel, könyes szemekkel öntözgeti megerősödött gyökereit. Mert szivünk ma is úgy fáj, mint régen. Az elmúlt nagy idő csak jobban megerősítette bennünk a fájdalom érzetét, melyet a Tizenhárom gyászos sorsa felett érezünk. És ha van valami, a mi fájdalmunkban vigasztalásul szolgálhat, ez csak az lehet, hogy vértanu-haláluk talán mégsem hiába történt. Az ártatlanul kiontott vér termékeny talajra hullott és kivirágzott abból a magyar szabadság! Igen, kivirágzott; mert él még a magyarok Istene és erős reményünk van arra, hogy elkövetkezik még az idő, midőn boldog, megelégedett, független nép fogja felkeresni az aradi Golgothát, hogy térdre borulva rebegjen hálát szent emlékük előtt! Szabad hazának szabad fiai sietünk e napon érczemléketek elé, hogy példátokból erőt merítsünk és megtanuljuk úgy szeretni a hazát, amint ti szerettétek ! Mert akkor, mikor áldozatot kíván a haza, mikor annak jólétéért, szabadságáért életünket is fel kell áldozni, akkor mutatjuk meg, hogy méltók vagyunk hozzátok, méltók vagyunk a magyar névre! Ezt pedig fogadjuk erős lélekkel, igaz szívvel! Ha csüggedünk, ha kételyeink támadnak, ha talán elfelejtkeznénk arról, hogy mivel tartozunk emléketeknek, oh jöjjetek, bátorítsatok bennünket és kiáltsátok oda nekünk, hogy: „A haza minden előtt!“ Létesítsünk konviktust, inter- nátust. Ila azt a sok szép eszmét, melyet a helyi sajtó felvetett, megvalósítottuk volna, akkor Nagykároly városa az elsők közölt foglalna helyet. De ha csak azokat valósítottuk volna meg, melyek könnyen elérhetők lettek volna, akkor is sokkal jobban állnánk. Igaz, hogy könnyebb eszmével szolgáin1) mint azt megvalósítani; mert a kivitelhez több kell, mint egy jöl-rosszul megirt hirlapi czikk. Már pedig nálunk csak a hírlapok s ezen a réven a hirlapi czikkek szaporodnak, de a gyakorlatban épp oly keveset valósítunk meg, mint eddig. S ez országos baj, igy van ez a fővárostól kezdve Mucsáig. Hiába, mi magyarok nem vagyunk a tett emberei. Mióta több és több lap keletkezik, annál kevésbbé visszük előbbre az ország ügyét is. Különben hagyjuk az ország ügyét, majd elintézik ezt a politikusok, én egy városunkat nagyon is közelről érdeklő helyi ügyre akarok visszatérni és vissza is fogók reá térni mindaddig, míg ez megoldást nem nyer. E lapok 29-ik számában kifejezést adtam annak, hogy iskoláink fejlesztése szempontjából nemcsak gimnáziumunk mellé volna konviktus létesítendő, hanem polgári leányiskolánk mellé is irtternátus. Még pedig a konviktust létesítenie kellene a városnak esetleg állami segélylyel, a leányiskolái interná- tust egészen az államnak. Hogy a konviktus felállítását nem szabad elodáznunk, ebben megerősített a legközelebb szerzett tapasztalatom. A szatmári konviktusokat ostromolták a szülék s habár százakra menő növendékeket képesek befogadni, nem voltak képesek a jelentkezőket mind felvenni. Ez a körülmény eléggé igazolja, hogy a konviktust a lehető legrövidebb idő alatt létesíteni kell Nagykárolyban. Előbbre visszük ezzel városunk kulturális ügyét, iparát, kereskedelmét. Egy városi konviktus létesítése esetén gimnáziumunk oly látogatottságnak fog örvendeni, hogy rövid idő alatt a leglátogatottabb iskolák közé fog tartozni, ha az a konviktus helyesen lesz kezelve. A konviktus létesítése ellen még a polgári iskola hivei sem tehetnek kifogást; hisz helyet kaphatnak abban a polgári iskola növendékei is. Hiszen a polgári iskola felállításával is csak az lehet a czél, hogy vidéki tanulókat vonzzon ide, mert azzal még nem sokat lendítünk városunkon, hogy azt a helybeli gyermeket, ki nem volt képes a gimnáziumban tanulni, beadjuk a polgáriba. Azért a nehány gyengébb tehetségű városi gyerekért nem érdemes polgári iskolát létesíteni már csak azért sem, mert az a nehány gyermek sem lesz iparos, hanem más utón ugyan, de hivatalnok szeretne lenni. Városunk iparát, kereskedelmét, forgalmát ezzel még nem növeltük. A polgári iskola ügyét különben nem ismerem, de részemről szívesen átengedném más városnak a létesítendő polgári iskolát, ha helyébe a polgári leányiskolában inter- nátust létesítene a közoktatásügyi kormány. T ARCZ A. ♦35-» Sík tengeren. Szellő se mozdul, hab se rezdül s a társaság csöndes nyugalomban élvezi a naplemente szinpompás látványát. Sokan vagyunk, asszonyok is, lányok is, mégis valami halk mélaság hangulata uralkodik. Az ilyen alkonyati óra a tengeren, olyan kevéssé hasonlít egy otthoni zsur-délutánhoz. A tenger varázsa rabul ejti a lelkeket s a hajózási illemtudáshoz tartozik, hogy egyszerre csak egy ember beszéljen. S az az egy, akit a többiek szives figyelemmel hallgatnak, az azután nem beszél se emberszólást, se divatot, se politikát! Világlátott, sokat utazott müveit társaság ez, s igazán szép tőle, hogy azt is szívesen hallgatja, amit én s a fiam mesélünk ami gyönyörű utazásunkról, melynek főbb állomásai: Velencze, Milano, Genua, Nizza, Pisa, Firenze, Róma, Nápoly. Most pedig bűbájos hirü Sicilia szigetének tart a hajónk. Már csak igy mondjuk, amint azt is megszoktuk, hogy a kikötő-városokban sétálgatva azt kérdezzük: Nem megyünk még haza ? A „haza“ alatt értvén a hajót. S ez a lényeges különbség. Vonaton senki se érzi magát otthon, még az Orient-Express kocsiján se. Ott is nagyobb a fényűzés mint a kényelem s olyan drága, mintha csak fejedelmek és bankárok számára járna. Ellenben a tengerjáró nagy hajóknak még első osztálya is mérsékelt polgári árakon ád bőséges nagyúri ellátást. Odahaza ugyan, mig a jó károlyi porból epedve vágyódunk a fodros hullámokra, azt hívők vagyunk, hogy kenyéren és vizen is elélnénk, csakhogy itt lehessünk a syrének hazájában. De a sóslevegö másra tanit s nehány nap múlva szépen végigcsináljuk azt a hatalmas sportot, amit a tengeren étkezés czime alatt müveinek. És ez nem csekélység! A konyha angol, amerikai, tehát bőséges, tartalmas és nehéz. Átallanám az egészet felsorolni, de imhol egy része: A szakács kényelmes : reggel 8 óráig nem ad semmit. Ekkor csöngetnek s ki-ki siet elfoglalni kijelölt helyét. Az asztalfőn a kapitány, tőle jobbra-balra az utasok, hölgyek és urak váltakozva, aszerint való sorrendben, amint a hajóra szálltak, de mégis úgy, hogy az utolsó helyeket a hajó tisztjei foglalják el. Az asztal nagy díszszel van teritve s üde virággal diszitve. Nagy ezüsttálakban van felrakva a kristályos műjég, amiből mindenki siet a poharába vetni. A csinos menu-kártya sok jóval biztat, de magyar háziasszony bizony csak idegenkedve fogadja ezt a reggelit, amelynek neve; breacklost s az első fogása a gyümölcs. Dinnyét és őszibaraczkot kapunk s a friss gyümölcs mindig különös kedvezményt jelent a tengeren, de mégis szokatlan állapot, hogy azután hozzák a roostbeefet, a báránysü'tet, rostélyost, tésztát, gazdag dessertet és legvégül a teát. Volna még kávé és csokoládé is, de a kondenzált tejtől minden jótét-Iélek irtózik. Gondoskodtak ugyan édes tejről is, de olyan szépen, hogy csak éppen két napig volt élvezhető s azután egy egész napig tartott, amíg kiöntögették a rengeteg — 300 dollár áru — tejet a kannákból, nagy örömére a nyomunkban úszkáló delfineknek és repülő halaknak. Hanem hiszen megmaradt a tea, amit amerikai asztaltársaink minden étkezés után élvezni szoktak; délben is, az ebéd után. Rettenetes ital! Süni, fekete, nehéz és keserű. Egyenesen a szamovárból töltögetik lapos fenekű kis csészékbe s mert igy nagyon forró, egész lelki nyugalommal dobnak bele darab jeget, vagy öntenek pohár vizet belé. Czukrot minél kevesebbet tesznek bele, rum vagy czitrom pedig épenséggel nem jár hozzá. Nem bánom, ha kinevetnek; kimondom, hogy az én csésze teám odahaza, ehhez képest valósággal költői egy ital: finom, könnyű, zamatos. Tizenegy órakor nagy tálczákon kitűnő, erős bonillont és kétszersültet hordanak körül s fél egykor a gsug hangja újra asztalhoz szólit. Villamos gépezet tartja működésben a kitűnő szellőztető-készüléket, mely óriási vitorlaszárnyaival igyekszik kellemesebbé tenni a nagy terem fülledt levegőjét. De azért csak mindenki siet föl a fedélzetre, amint befejezte a végevárhatatian hosszú étkezést. A túlságosan sok fogás szinte nevetséges volna, ha nem lenne egy, sokakra nézve érzékeny pont. S ez az, hogy a fölötte dús lakomákhoz semmiféle szeszesital nem jár. Külön megrendelni lehetne igen drága bort vagy nagyon rossz sört. De ez nem szokás, sőt nem illik a fehér asztal mellett, hölgyek társaságában. Azonban van a második fedélzeten, a magyar orvos szobája mellett egy jól felszerelt csöndes kis zúg. Leülni ugyan nem lehet benne, de inni úgy látszik nagyon lehet, mert az urak jól megvigasztalódva térnek meg e kis pinczeraktárból. Az óriási alkotmány, melyhez foghatót egész utón nem találtunk, amerikai hajó s a Cunard-Line r.-társaság tulajdona. Az ismert szerződéses kivándorló hajók közül való, de bizony utolsó gondja neki a szegény kivándorló. Első és legfőbb pedig a sok milliót érő árurakomány. Érdekes dolog elnézni, amint a rakparton felállított óriási gőzdaruk a berakodást végzik a hajóüreg feneketlennek tetsző raktáraiba. Egy-két-tiz hosszú tehervonat tartalmát öntötték már belé s még meg se látszik benne. Egy magyar pinczér van a hajón, úgy látszik gyöngyösi fiú, mert egy úri ember aval szőiitja meg: „No Károly! Beférne-e ide Gyöngyös város ezidei termése ?“ Hajh uram! sóhajt fel a bámuló legény, több viz van ezen a hajón, mint egész szép Gyöngyös város mindenestül véve! Bizony több viz! A kazánokat is édes vizzel táplálják, mert a keserű sós viz hamar választja ki a veszedelmes kazánkövet. Somossy Miklósné. (Vége köv.)
