Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-25 / 30. szám

XXIY. évfolyam. Nagykároly, 1907. julius 25. 30-ik szám. NAGYKÁROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HI RDETÉSEI NEK KÖZLÖN YE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.....................................................8.— korona. Fél évre .....................................................4.— Ne gyedévre.................................................2.— v Egyes szám.................................................—.20 Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Egy fegyelmi ítélet. Szatmárvármegye közigazgatási bi­zottságának fegyelmi választmánya a nemzeti ellenállásban részt nem vett tisztviselőket az ellenük emelt vád és következményei alul felmentette. Nem vitatkozunk a felett, vájjon helyes-e ez az Ítélet vagy sem, mert az Ítél­kező fegyelmi bizottság valószínűleg gondosan mérlegelte azokat a ténye­ket, melyek miatt a tisztviselők ellen a fegyelmi eljárás megindittatott s akkor, midőn felmentette őket, bizonyára leg­jobb lelkiismereti meggyőződés szerint Ítélt. Hiszen jól tudjuk mi is, hogy azok közül a vád alá vont tisztviselők kö­zül a legnagyobb rész nem támogatta a darabont hadat, nem vált készséges eszközévé a vármegye egykor teljha­talmú királyi biztosának, lelkűkben ők is együttéreztek a többiekkel, de a család, a mindennapi kenyér, az élet nehéz gondjai arra kényszeritették őket, hogy fejüket belehajtsák a rabigába s húzzák a jármot tovább. Nagy különbség van azok között, kik nyíltan, minden szégyenérzet nél­kül egyenesen odaadták, sőt talán fel­kínálták magukat a törvénytelen hata­lomnak és azok között, kiket a kény­szerűség vitt arra, hogy ideig-óráig teljesítsék a basáskodó parancsokat. Amazok az uj éra legelső fuval- rhára eltűntek, mert érezték, hogy a számukra mentség nincsen. Az utóbbiak pedig most járják a Kálvária útjait. Szatmárvármegye a nemzeti ellen­állásból derekasan kivette részét. Haza- í fiasságának oly tanujelét adta, mely méltó betűkkel lett felírva a történelem lapjaira. Azok a tisztviselők is, akik a nem­zeti ellenállás ideje alatt hűségesen kitartottak a nemzeti igaz ügy védel­mében, nevüknek oly emléket emeltek, melyet az utókor is bizonyára min­denkor a legnagyobb tisztelettel fog emlegetni. A vármegye is részben már lerótta s valószinüleg még le fogja róni elismerését és háláját azon tisztviselői irányában, kik hazafiul kötelességeik­nek oly fényesen feleltek meg. Szembeállítva a felmentő fegyelmi Ítéletet azokkal, kiket egykor csendör- szuronyok között kisértek ki hivata­laikból, talán méltánytalanságnak fog látszani, hogy az előbbiek teljesen büntetlenül szabadulnak, de őszinte meggyőződésünk az, hogy először pre- czizirozni kellene a hivatalnok szolgá­lati esküjét, azután törvénybe iktatni azt a régen ígérgetett szolgálati prag­matikát s ha ezek daczára akad bűnös, azt büntetni irgalmatlanul. Mert tény, hogy a hivatalnok mai hivatali esküjével a lehető legkönyeb- ben kerülhet ellentétbe. Hűséget eskü­szik a királynak, az alkotmányra, az ország törvényeire, engedelmességet fogad felebbvalóinak s a hivatalos titok megőrzésére esküt tesz. Hogy pedig a hivatalos esküt milyen szigorúan fog­ják fel még bíróságaink is, annak nem egy eklatáns példáját láttuk a nemzeti ellenállás ideje alatt. S ez a hivatalos eskü nagyon is tágan magyarázható pro és contra. Bele lehet érteni mindazt, amit valaki beleérteni akar. Annak is igazsága van, aki azt állítja, hogy ez, vagy az, benne foglaltatik fi hivatalos esküben, annak isi aki azt állítja, hogy nincs benne. És különösen egy oly szomorú idő esetén, mint a minő a darabont ura­lom volt, a hivatalos eskü önkényes magyarázata a legnagyobb veszedel­meket rejtheti magában. A mai hivatalos eskü szövege úgy szólván két tűz közé állítja a hivatal­nokot és részére csak kötelességeket állapit meg, de jogokat nem ad. A hivatalos esküvel magára vállalt kötelességekkel szemben a hivatalnok­nak egyedül a szolgálati pragmatika volna hivatva védelmet nyújtani. Egy oly szolgálati pragmatika, mely a leg­apróbb részletekre kiterjedő gondos­sággal foglalná paragrafusokba a hiva­talnoknak jogait is és nemcsak köte­lességeit. Amely határvonalat huzna és megállapítaná, hogy meddig terjed hát az a hivatalos eskü határa, meddig terjed a köteles engedelmesség s mikor léphet fel a tisztviselő anélkül, hogy egyrészről hivatali esküjét megszegné, másrészről pedig saját és családjának existentiáját koczkára ne tegye. Régi óhajtása ez már az ország nagy és intelligens tisztikarának. En­nek megvalósítása már a legégetőbb kérdések közé tartozik. A függetlenségi és 48-as pártnak régi programmpontját képezi már a szolgálati pragmatika megvalósítása s azt hittük, hogy a mai nemzeti kor­mány egyik legfontosabb feladatát fogja képezni ennek a kérdésnek törvény- hozás elé utalása. ügy tudjuk, hogy valami bizottság dolgozik is már a pragmatika szöve­gén. De úgy látszik munkájuk nagyon lassan halad, mert már majdnem egy éve, hogy megkezdette működését, de az eredmény eddig: semmi! Pedig a szolgálati pragmatika épen olyan fontos alkotmánybiztositék, mint akár a kúriai bíráskodás vagy a vár­megyei pénztárak visszaállítása. Mert mihelyt az a tisztviselő meg­szűnt egyszer felebbvalóinak játékszere lenni, mikor az a tisztviselő joggal és törvényesen hivatkozhatik arra, hogy neki eddig kötelessége elmennie, de tovább nem, akkor jöhet egy második darabont korszak, minden csapásával és átkaival együtt, a magyar tisztviselő törvénynyel kezében fogja megvédeni hazájának alkotmányát a legkisebb csorbától is. Addig azonban hallgassunk, mert a hivatalnok jelenleg nem egyéb mint egy báb, melyet tetszés szerint lehet ide-oda rángatni. Alfa. Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete f. hó 21-én délelőtt 10 órakor a vármegye­háza nagytermében a választásoknál szokásos rendkívül nagy látogatottság mellett közgyűlést tartott, melyen Ilos- vay Aladár alispán elnökölt. T A RCZ A. Nem egyszer gondolok . . . Nem egyszer gondolok én tereád, Sötét szellem, síroknak szelleme! Szeretném tudni, hogy honnan jövel S mikor volt létednek kezdete ? Vagy egyidöben születtél velünk S míg él az ember, addig létezel ? Ki mondja meg ? .. . Aki beszélt veled, Az ajkait többé nem nyitja fel. . . ?! Van, aki fél tőled, mig más óhajt, S ha nem jelensz meg, hozzád ö meg yen, Mert boldognak úgy képzeli magát, Ha ott pihenhet a te öleden. Pedig talán még meg sem fáradott S a pihenés is oly fagyos, sivár. . . Es teljes mozdulatlan akkor is, Midőn dereng a hajnal fénye már. Milyen kegyetlen vágy, hogy itt hagyod Az árnyékként lézengő aggokat S a nyomorultat, aki esdve hív: Miy elviszed az ifjút, boldogul. S kárpótlásul mit adhatsz te nekik? Hisz sírjaidnál nincsen egyebed Es ott az álom is álomtalan, Ottan álmodozni sem lehet. Jő, hogy határ van szabva neked is S nem tarthatsz minket örök sir alatt, Van egy szellem, ki jobb, hatalmasabb S életre kelti mind a holtakat. Mert nem holtak, de élők istene, S szép országában élni is fogunk Es akkor az is mind beteljesül, Mit a földön jót, szépet álmodunk . . . Nem óliajtlak, de nem is rettegek, Akármikor jelensz is meg nekem, ' Mégis szeretném, hogy szép őszi nap. T agy kedves nyári reggel ne legyen. Másként mindegy: nappal vagy éjszakán Teszed rám életirtó kezedet, Mert szebb világba általad jutunk S azzal minden hibád jóvá teszed. . . Dénes József. Egy lap a nagykárolyi gimná­zium történetéből. Immár 35 éve annak, hogy a nagykárolyi — még akkor csak nagy gimnázium — or­szágos, sőt talán világraszóló hírnévre ver­gődött. Az 1871—72. tanévben történt ugyanis, hogy a hatodik osztályba 1, azaz egyetlen­egy tanuló járt, mihez hasonló eset talán az egész világ összes gimnáziumaiban sem for­dult elő. Ezen esetnek főoka az akkori szigorú tanári karnak, különösen pedig Juszti Károly- j nak, egy igen müveit, de túlszigoru tanárnak | tulajdonítható, ki elöl a tanuló, hacsak te- ! hette, megszökött. Másik oka, hogy a nagy | gimnázium csak egy pár év előtt született meg s a vidéki földmivelő osztály még nem iskoláztatta fiait. így jutott nekem a sze­rencse, hogy az 1871—72. tanévben egyes- egyedül maradtam a hatodik osztályban s maga az akkori főigazgató, Kümmer nagy­váradi kanonok is ezt mondotta: „Igazán szerencsés vagy, hogy több tanárod van egymagádnak, mint egy grófnak“. No köszö­nöm szépen az ilyen szerencsét, mikor min­dennap s minden tanórán csak engem gyö­törtek s minden leczkére el kellett készülnöm ! Talán nem lesz érdektelen, ha ezen al­kalomból megemlékezem akkori tanáraimról s egyik-másik élményemet elmondom. Az igazgató Vertier Mátyás volt. Egy na­gyon komoly, inkább mogorva ember, ki a vallástant tanította. A tanórákra rendesen, legalább télen, én jártam el a tanárok szo­bájába s az osztálykönyvet mindig magam­mal kellett vinnem. Az első óra az igazgatóé volt s mig ő velem szemben reggelijét ké­szítette, én feleltem. Egyszer vagy három perczczel 8 óra után állítottam be hozzá. Az öreg ur nagykomolyan ezzel fogadott: „Mostanában (ez volt a szavajárása) figyel­meztetem az osztályt, hogy pontosabban járjon az órákra!“ Ennyire terjedt az összes humora. Annál barátságosabb volt azonban az osztályfőnököm, Letlinger Károly Béla. Vala­hányszor nagyvásár volt, hol ö, hol én, egy ­másnak elengedtük a tanórát, hogy vásárfiát vehessünk. Lássa kedves osztályfőnök uram, milyen hálátlan tanítványa van, hogy el­árulja mesterét! A harmadik s legkedélyesebb tanárom az öreg, boldogult Prichenfried bácsi volt, kit — daczára hires czipóinak (igy nevezte a háti düfíöket, amiket egyik- nek-másiknak osztogatott) és félóráig tartó zsörtölödéseinek — mégis mindenki szere­tett. Az athleta termetű férfiú óriási erővel birt, mit akkor mutatott ki, midőn Sz. K. az iskolát nem szenvedhető tanuló, azt fel­gyújtotta, de nem égett le, mert Prichenfried bácsi gyorsan egy nagy dézsa vizet nyújtott át a kerítésen; az öreg Zsiga bácsi pedig két üveg savanyuvizet küldött a tűz elfojtá­sára. Különösen kedélyes volt Prichenfried bácsi a délutáni órákon. Ilyenkor kötekedni is szokott volt. Például azt mondta: „Isten megáldja, (neki ez volt szavajárása), ne lár-

Next

/
Thumbnails
Contents