Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-04 / 27. szám
Nagykároly, 1907. július 4. 27-ik szám jy XXIV. évfolyam NAGYKÁROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HI VATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖN YE. Megjel en minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.................................................8.— korona. Fél évre.....................................................4.— „ Negyedévre.................................................2.— „ Egyes szám.................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Nyílttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. Észrevételek. Bezáródtak ismét az iskola kapui, elhangzottak a „Te Deum“ fenséges hangjai, s a tanulóifjúság százezrei szerteszélednek az országban, örömöt, vagy bánatot szerezve szüleiknek, aszerint, amint sikeres, vagy sikertelen működést mutatnak fel az elmúlt iskolai tanév tanulási eredményéről. Megindulnak a lapok vezérczikk- áradatai s az unalmasságig elcsépelt sablonossággal intik a rósz vagy gyenge tanulók szüleit, hogy gyermekeiket ne akarják minden áron a lateiner pályákra nevelni, hiszen a jövő nem a tudományos, hanem a kereskedelmi és ipari pályáké. A mily mértékben hanyatlik a tudományos pálya tekintélye, ép oly mértékben emelkedik a kereskedelmi és ipari pályáké, mert hiszen lassanként nyomára jövünk annak, hogy a tudományos pálya is ma már nem egyéb mint üzlet és még hozzá rósz üzlet. De helyesen is van ez igy; mert hiszen a huszadik század nagy társadalmi harczát többé nem az elméletek és felfedezések vívják meg, hanem megvívják a gazdasági, ipari és kereskedelmi érdekek, melyek ma már épannyira egész embert követelnek, mint a tudományos pályák. És habár sohasem lehet eléggé hangsúlyozni ezeknek nagy horderejét, nálunk ez mégis falra hányt borsó, mert hiszen mi jogász nemzet vagyunk s bár helyeseljük a lapok mondani valóját, de a jó tanácsokat talán még azok sem követik, akik a czikkeket írják. Épen azért nem akarunk mi is üres szalmát csépelni, s e czikkben nem tanácsokat akarunk adni, de reá akarunk mutatni a mai iskolai nevelés egy pár ferdeségére. Mindig voltak és lesznek is jó és rósz tanulók. A tehetség, szorgalom, igyekezet s a nevelés ezerféle különbségeket emel gyermek és gyermek közé s annak a tanárnak, tanítónak, vagy tanítónőnek kötelessége azután kiválasztani azokat a tanulókat, akiket alkalmasaknak tart a jövendő élet egyik vagy másik pályájára nevelni, de egy- szersmint a szülőket is figyelmeztetni arra, hogy gyermekeik erre vagy arra a pályára nem alkalmasak. Annak a tanárnak, tanítónak, vagy tanítónőnek kötelessége az, hogy a reábizott gyermekek leikületét kiismerve, reávezesse őket arra az útra, mely jövendő boldogulásukat elősegíti. Hogy ezt megtehesse, nézetünk szerint a tanító és tanuló között egy viszonynak kell kifejlődnie, mely nagy részben a szülő és gyermek közötti viszonyt fedi. Amig egyrészről a tanulónak feltétlen engedelmességgel és tisztelettel kell tanítói iránt viseltetni, addig másrészről a tanítónak egyik legfontosabb kötelességét kell, hogy képezze az, hogy a kellő tekintély fen- tartása mellett, tanítványai hozzá bizalommal és szeretettel közeledhessenek, őket nemcsak tanítójuknak, hanem egy- szersmint nevelő apjuknak vagy anyjuknak tekinthessék. Természetesen ez nem állhat minden egyes tanulóra nézve, mert kivétel mindenütt van s az elhanyagolt házi nevelést igen sok esetben az iskolai nevelés helyrehozni nem képes. A mai iskolai nevelés jó részben azonban nem ezt az irányt követi. Hiába keressük azt a szoros és bizalmas viszonyt, melyet fentebb hangoztattunk, csak igen igen csekély mértéiben s alig egyeseknél találjuk azt még. A mai kor jelszava: ridegség és| szigorúság. A tanár, tanító vagy tanítónő legfőbb törekvését az képezi, hogy a gyermek előtt minél magasabb pojlczra helyezhesse az ö tekintélyét, úgy, hogy még az életbe kikerült ifjú emlékezetében mintegy félelmes alak élje;i. A gyermeket távol tartják maguktól, a legcsekélyebb vétséget mindjárt a legszigorúbb eszközökkel torolják meg s nem annyira a gyermek lelkűidére kívánnak a büntetés alkalmazásával hatni, mint inkább saját tekintélyüket és hatalmukat éreztetni. Igaz, hogy sokféle az emberi természet s azoknak a tanulóknak paj- kossága és rakonczátlansága a legbékésebb természetű embert is kihozza a sodrából; de annak aki magát a tanítói pályára szenteli, tudatával kell birnia annak, hogy ez a pálya nincs rózsákkal behintve, hanem sok tövise van, amelyek szúrása bizony fáj. S a tanító akkor felel meg feladatának legjobban, ha a tövis szúrását — bármennyire is fájjon — tanítványaival nem érezteti. így marad meg azután annak az ifjúnak emlékében — életének végéig — egy kellemes, édes álom gyanánt a tanulói évek végtelen sora, s igy emeli meg tisztelettel kalapját már férfi korában is volt tanítói előtt. A mostani iskolai nevelésnek másik hibája az óriási mértékben kifejlődött czimkórság. Áll ez különösen a leányiskolákra nézve. Megtörténik bizony a fiúiskoláknál is, hogy például a „királyi tánácsos“ igazgató ur megnagyságol- tatja magát, de a leányiskoláknál általában divatban van, hogy a férjes tanítónőket „Ö Nagyságának“, a többieket pedig „Nagysád“-nak szóllitják, sőt ezt a czimzést egyenesen megkövetelik a tanítónők. Miféle jogon ? Az iskolai törvények melyik §-ában van ez megírva? Ma, mikor az utolsó greiz- lerné is a cselédjétől a „Nagysága“ czimet követeli meg, mikor a Lövöldében tánczoló kocsis szive választottját „Nagysád“-nak titulálja, mikor mindenki többnek akar látszani, mint a mi valójában, akkor az iskola ezt a rósz példát még legyezgeti az által, hogy a gyermeket megalázza, a cseléd színvonalára sülyeszti, a helyett, hogy a tanítónő „urnö“ vagy „kisasszony“ czimzéssel megelégednék, ebből a rettenetes czimkórságból kigyógyitani igyekeznék a gyermeket. TARCZA. Révai Miklós emlékezete.* ti. Végre sok-sok küzdelem után elér pályájának zenitjére; a helytartótanács megbízza öt a rendszeres magyar nyelvtan megírásával. Elérkezik dicsőségének, diadalának esztendeje : 1802-ben az egyetem megüresedett magyar nyelvi tanszékére Révait nevezik ki, a legérdemesebb férfiul. Nov. 8-án mondja székfoglaló beszédét, melyben kora magyar nemességének szeme közzé vágja a súlyos, de igaz vádat: „Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, amint a legtöbben közönségesen beszélnek, nem érdemli meg a tudás nevezetet.“ Tehát megnyílik előtte egy szép, egy tudósnak minden vágyát, reményét kielégítő pálya. Vájjon ilyen lesz-e tényleg Révai pályája? Nem! Az egyetemi tanárság korán sem volt olyan fényes, szabad és független, mint most. A fizetés csekély -— és Révai, mint egész életében, most is nyomorog és — dolgozik. 1803—1805. terjedő időben a Régiségeket három s a Grammatikai Vizsgálatokat négy kötetben Írja meg. Még megvívja nagy harczát korának másik, európai nagyságú nyelvészével, * Elmondta Sróff Gábor, kegyesrendi tanár az elhalálozás 100 éves évfordulója alkalmával a fögimná- ziumnak junius 11-én Révai emlékére rendezett év- áró ünnepélyén. Versegbyvel s 1807. év April 1-én visszaszáll | lelke Teremtöjéhez. Talán kissé hosszadalmasait adtam elő hősünk szövevényes életét s most már e nagy életszövedékben igyekszem fölfedezni azt a csomópontot, ahonnan e szövedék ' szálai kiindultak s összefutottak. Nem szólok | Révairól, mint versiróról, pedig a klasszikái I í iskola megalapításában hervadhatatlan érdemei vannak, mert Rájnissal és Barótival együtt ő vetette el azt a magot, melyből; később Virág és Berzsenyi honszerelemtől | lángoló, tüzes, zengzetes ódaköltészete sár- j Ijadzott föl s mely kihat Vörösmartynak romantikus, nemzeti szellemű, de klasszikus alakú eposzaira, melyek nyelvünk erejének, bájának és szépségének örök hirdetői. Mellőzöm érzelmes költészetét, melyben a barátság, a nemzeti nagyságok tisztelete s a hazafiság nyert inég manapság is megható i s meleg kifejezést, mert hiszen e költemények viszonylagos értékűek irodalmunk történetében, de azért végső eredményben a költői nyelv fejlesztésére s a nemzeti szellem erősítésére jelentékeny hatást gyakorollak. Miért méltassam újságszerkesztői, tankönyviről munkásságát s tanári működését, hiszen szellemi életünk fejlődésében úgyis; kitörölhetetlen nyomai vannak. Csupán arra terjeszkedem ki, ami nevét j halhatatlanjaink közé emelte s ami a magyar j névnek örök dicsőséget szerzett: alapvető nyelvészeti munkásságára. Révai hírneve messze meghaladta korában a hazai tudásokét, sőt ő volt az első tudós Európában, ki először alkalmazta a nyelvtörténeti módszert és ezzel megelőzte í a jeles Grimm Jakabot is, a német nyelv1 nagynevű történetíróját. De Révai nem foglalkozik a száraz történettel, őt eltölti a történeti szellem s viszi nyomról-nyomra,; előbb a régi költőkre, azután a régi nyelvre; s ahol senki sem kutatott, senki sem sejtett semmit, onnét hozza fel ö — a magyar; renaissance történeti szellemének megteste-. sitője — a kincses történeti gondolatokat. Természetesen erről annak idején a külföldi tudós világ nem vett tudomást, de csökkenthétbe ez Révai érdemét? Kiváló nyelvészeti tehetségének örök bi-; zonysaga, hogy a történeti módszeren kívül az összehasonlitót is értékesíteni törekedett és ebbe is mélyebbre hatolt, mint bármelyik kortársa. Ö nemcsak szókat és ragokat, ha-; nem egész nyelvet hasonlít össze egész nyelvvel. Az összehasonlító nyelvészetet, szorosabban : a rokon nyelvekkel történő összehasonlítást ö határozta meg először, ő követelte s ő követte először. Végre a hangjelölés, vagy mondjuk a szófejtő helyesírást, az igéknek s főként az i ikes igéknek elméletét ő tisztázta, azt Kazinczy s a késő unokák is átvették: szóval a tudományos magyar nyelvrendszert is ő j állapította meg örök időkre . .. Révainak nevét tqhát a nyelvészet története s a magyar tudományosság föl fogja jegyezni legnagyobb hősei közé; elmondja majd, kit nyugodt fejlődésében nem egyszer megakasztottak a küzködések, elnyomások és üldözések — épen úgy, mint nemzetét' is, — hogy e férfiú, egy maroknyi nemzet fia, ki szegényül élt, de lelkesen és vasszorgalommal dolgozott, hogy e dicső férfiú uj eszméket s uj utat jelölt ki egész Európa nyelvtudományának s ha a nyugati népek nem vettek is tudomást róla, az nem kisebbítheti sem Révai nevének örök dicsőségét, sem a magyar szellemnek alkotó, teremtő erejét, hanem csak lassította e tudomány fejlődését. Nem volt tehát szerénytelenség tőle, sőt a saját tehetségének s értékének tudatában mintegy a lángész jósihletségével mondotta magáról: „E viszontagságos időben bő vigasztalást találok helyes törekvésemnek öntudatában; s ha a jelenkor nem is hajlik részemre mindenben, legalább a késő utódok tisztelni fogják hamvaimat. Késő jutalom ez, de nagyon bizonyos — és nem árthat meg neki az irigység sem.“ ügy van! A hálás utókor az elismerés, az elismerés hervadhatatlan babérját nyújtja nagy szellemének, kora legnagyobb grammatikusának és nyelvészének, Révai Miklósnak. Menjetek el ti kedves tanuló ifjak s koszoruzzátok meg e nagy szellemnek, e nemzeti hősnek emléktábláját élővirágokkal őszinte hálátok jeléül, az illatozó koszorú elhervad, a rózsák szirmait a futó szél elkapdossa s széthordja, épen azért lelketekben sohasem viruljon ei a szeretet és tisztelet virága a nemzeti nagyságok iránt, sohase feledjétek el, hogy Révai nagyságának forrása a hazaszeretet volt s e nemes érzelemből fakadó, állandó vas- szorgalom s lankadatlan munkásság. Ezzel lett ö halála után is halhatatlanná, legyen a ti vezércsillagotok is az iskolában s majd az 1 életben is: a tisztességes, becsületes, folytonos munkálkodásban megnyilatkozó égő, de soha el nem hamvadó, lángoló, de soha ki nem aluvó, nemzetközi eszméktől ment, tiszta, önzetlen honszerelem !
