Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-18 / 3. szám

XXIII. évfolyam. Nagykároly, 1906. január 18. 3-ik szám. NAGYKÁROLY Xáxsa.cLa.lxxxi, szépixodaiiai és isxxa.exettexjesz't© Ixetila/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Fé lévre........................4 kor. Ne gyedévre................2 kor. Eg yes szára................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérméntetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Igazságot kérünk! Lapunk más helyén közöljük, hogy a földmivelésügyi miniszter a várme­gyénk területéhez tartozó erdögond- nokságot, mely eddig városunkban székelt, Szatmárra helyezte át. E hivatal áthelyezése — mely ösz- szesen 3 tagból áll — nem bir ugyan valami rém nagy fontossággal, mind­amellett elvileg fel kell már vetnünk egyszer azt a kérdést, hogy helyes dolog-e az, miszerint uj intézmények létesítésénél városunkat következetesen mellőzik, nemcsak, hanem még a meg­levők közül is egyet-egyet el-el visznek ? Nem szándékunk párhuzamot vonni városunk és más városok között; nem vonjuk kétségbe más városnak a jo­gait, de a magunk jogai megnyirbá­lását szó nélkül nem hagyhatjuk. Maga az, hogy a vármegyei kor­mányzattal állandó contaktusban levő tanfelügyelöség Szatmáron székel és nem városunkban, egy igen nagy ab- normitás, a mely ellenkezik a törvény intentiójával, ellenkezik az országszerte elfogadott azon gyakorlattal, hogy a tanfelügyelöségnek a vármegye szék­helyén kell lennie. Ez az állapot csak onnan keletke­zett, hogy a volt kir. tanfelügyelő szatmári lakos volt kineveztetésekor s ott maradt állandóan, mert neki az volt az érdeke s ezt eltűrte a kormány­zat, mely nem nagyon ügyelt az ily csekélységekre. Követeljük ennélfogva azt, hogy a tanfelügyelöség illetékes helyére váro­sunkba, mint a vármegye székhelyére áthelyeztessék. Szatmár város vezetősége úgyis kieszközöl újabb és újabb intézménye­ket, Szatmár megkapta a vasúti inter- nátust, az iparfelügyelöséget, most ö akarja megcsinálni azt a gyermekmen- helyet, melyet a vármegye a Deák Ferencz emléke iránti kegyeletből váro­sunkban felállítani elhatározott, mely határozat igazán nagy lelkesedéssel meg­hozatott és — tessék elhinni — meg van valósítva .... papíron. Mióta a székhelykérdés programmá avattatott és mint ilyen irattárba került, azóta a vármegyei kormányzat igye­kezett úgy Szatmár városával, mint városunkkal a jó viszonyt fenntartani. Szatmárral feledtetni iparkodott a kormányzat, hogy a székhely át nem helyeztetett, s igy egyes intézmények létesítésénél és kérdések megoldásánál Szatmámak kedvezni kellett, másrész­ről pedig, mert a székhelyt elvinni vá­rosunkból nem sikerült, ezért néha- néha egy keserű labdacsot nyeleitek le velünk. Ez a politika aztán megtenni a maga gyümölcsét. Szatmár város ép úgy meg van bénítva a maga fejlődésé­ben, mint meg van bénítva még jobban városunk, a mely minden perczben kénytelen egy-egy arczulcsapást eltűrni és hozzá még hallgatni is. A vármegyei kormányzat a székhely­kérdés vitája lezajlása óta mindenkor jó akaratot mutatott városunk iránt, de csak mutatott és nem tanúsított. És mi ezen látszólagos jóakarat­ban bízva, összetett kezekkel nyugod­tan ülünk, mint olyan, aki jól végezte dolgát és annyira meg vagyunk nyu­godva, hogy nem vesszük észre váro­sunk érdekeinek háttérbe szorítását csak akkor, ha egy-egy csapás fájdal­mat okoz. Ilyenkor gondolunk csak arra, hogy mostoha gyermek vagyunk, a ki nem részesül a szülő gondos el­bánásában, mellőzve vagyunk ott, a hol valami előnyt lehet kapni a kormánytól. Városunk intézményes fejlesztése tekintetében semmi sem történt év­tizedek óta, a mennyire haladtunk azt csak nagy anyagi áldozatok árán a város polgársága megterheltetésével ér­hettük el. Pedig állami szempontból is fontos dolog, hogy a városok mint a cultur- élet góczpontjai megerősödjenek és mindinkább kötelessége az államnak az ily város megerősödésén fáradozni a minő városunk, amely valóságos culturmissziót teljesített e nemzetiség lakta vidéken s mégis csak úgy bán­tak városunkkal mindenkor, mint a mostoha szülő bánik a gyermekével. Ez tovább nein mehet igy, ezt el­tűrni nem szabad, nem lehet, mert ez az eljárás sérti városunkat, sérti ön­érzetünket, sérti életbevágó érdekeinket. Városunk polgármesterét ezennel felhívjuk, hogy városunk, mint vár­megyei székhely érdekeinek mellőzését és háttérbe szorítását minden rendel­kezésére álló eszközzel igyekezzék megakadályozni, e tekintetben a szük­séges teendőkre nézve a képviselőtes­tületnek tegyen előterjesztést, s meg vagyunk róla győződve, hogy a kép­viselőtestület minden lehetőt el fog kö­vetni arra nézve, hogy városunk érde­keit, ha kell legfelsőbb helyen is meg­védje s ne engedje visszafejleszteni azt a várost, mely a magyarság egyik erős vára s melynek felvirágzását bol­dogult Rezső trónörökös is melegen óhajtotta. Ne bizzuk ügyünket másra! Ne bizzunk senkiben! Segíts magadon és az Isten is megsegít, ezt tartja a példa­beszéd ! ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. Lapunk 1906. január hó 1-ével XXIlI-ik évfolyamába lépett. Egy vidéki lap éleiében, mely csak a maga szűkre szabott működési köré­ben szolgálhatja a közérdeket, ez a szám sokat jelent. Jelenti azt, hogy a nagy közönség — talán nem egészen érdemetlenül támogatta lapunkat, midőn fenállásának közel negyedszázados évfolyamát ér­heti meg. De jelenti másrészről azt is, hogy lapunk kitűzött czélját mindenkor hí­ven szolgálta, igyekezett megfelelni azon hivatásának, melyet megalapítá­sakor vallott, hogy tudniillik általános közérdekű kérdéseken kívül különösen Nagykároly város szellemi és anyagi előrehaladásán önzetlenül, fáradhatat­lanul működjék. Büszkén tekintünk végig eddig meg­futott pályánkon, mert ha városunk haladását, fejlődését látjuk, önérzettel mondhatjuk, hogy ennek előidézésében, közintézményeink létesítésében minden­kor kivettük a magunk részét s a sajtó hatalmával igyekeztünk a nagy közön­ség előtt sok oly közérdekű kérdést megérlelni, melyeket most már meg­valósítva is látunk. TARCZ A. Etelka sírjánál. „Manibus date litia pletiis, Purpureos spergam flores ; Et fungar inani munere“. Horatius. Sírodhoz elzarándokoltam, De csak sötét fejfád fogad. Hallgatok! — nem merem zavarni Édes, szép síri álmodat. Látsz te engem onnan az égből, Látod könyben úszni szemem; Együtt könyezel, együtt sírsz te Én is látlak! — ott fen velem. A lélek él, gondolkozik s lát, Szenved, örvend s szintén szeret, Hátrahagyott bús kedvesein Szomorkodik és kesereg. Látja a múltat s a jövendőt, Látja a titkok titkait . . . Bölcsészeié a temetőknek Lever, lesújt minket porig. Lesújt bús sirhalmod látása, E földön mily semmik vagyunk! Akkor lesz belőlünk valami, Ha már nem élünk — meghalunk. Leszünk sár, por és palotákon, Kunyhókon leszünk vakolat; Csak az anyag nem hal, nem vész el, Csak az örök a nap alatt. Sokkal jobb volna nem születni, Mint rothadni a sírba’ len . . . A földi ember szenvedése Kétségbeejtő s végtelen. „Jobb nekem holton, mintsem éltem!“ — Mondja a szentkor embere* — Ki az, a ki nem igy kiált fel Biísan közöttünk ö vele ? Itt e földön minden csak árnyék, Alom s fájdalom, hervadás . . . Szakadjon össze ég a földdel S legyen dicső feltámadás ! (Kölese.) * Jób pátriárka. Kása Ede. Megnősültem. ("Vig" és Maég'is szomorú, Ixistóxia..) Irta: Pozsonyi Gábor. V, Körülbelül két hetet tölthettem a rab­ságban, mikor egy kora hajnalon néma ina­som a szokásos házirend ellen felránczigált álmomból. — Mit akar — kérdém akkorát ásítva, hogy csaknem elnyeltem őt. A néma inas nagy bámulatomra meg­szólalt : — Uram kéreti önt magához. Szivesked- I jék felöltözni. Nehány perez múlva Fenegyereky ur előtt I állottam. Az igaz, hogy hajamat elfeledtem i rendbehozni, annyira siettem, de e miatt — gondolám — csak nem fog megharagudni. A teremben, ahova vezettettem, ott állott j Hermin is — útra készen és apró kezeibe temette arczát. Szótlanul álltam meg a szoba közepén. Fenegyereky ur most odahagyta állóhelyét |-S iszonyú gázlólépésekkel kezdett föl-alá ro­bogni a teremben. Félrehuzódtam, nehogy utóbb is feldönt­sön nyaklónélküli sétálása közben. Hermin és én csak bámultunk, hol egymásra, hol pedig Fenegyereky urra. Egyikünk se tartotta tanácsosnak maga részéről megkezdeni a diskurzust. Végre is felhagyott a nyargalással. — Uram! — szólt hozzám — tessék leülni. És szót fogadva leültem. — Ide üljön az asztal mellé és Írjon! — Mit írjak? — Írja, amit diktálni fogok! Következőket mondotta toliam alá: „ T. Fenegyereky ur! Önnek neje — Hermin és én rettenete­sen szeretjük egymást, mely oknál fogva önnek kegyes engedelmével bátorkodunk megszökni.“ — De uram? — kezdtük e csodálatos levélre mindketten álmélkodásunkat nyilvá­nítani — mit akar ön ? — Millióm robogó-dübörgő-forgó ! — kiál­tott nagyot toppantva a férj — hallgassanak! Mi nem mertünk többet szólni. írtam tovább, amint ö mondta: „ . ... bátorkodunk megszökni. A jövő pillanat már útban talál bennünket. Bocsás­son meg ez okozott kellemetlenségért és én ígérem, hogy nem fogom ezt többször csele­kedni. Boldog hamvazószerdát kívánok önnek alázatos szolgája Czinege Flórián s. kJ „Utóirat. Majdnem elfeledtem, hogy a pénzes szekrényből az ott talált pénzössze­get és ami drágaságféle kezünk ügyébe akadt, magunkhoz vettük... Most Herminen volt a sor még a követ­kezőket írni a levél végéhez: „Amit Flórián irt, tökéletesen igaz, mi szökünk! Isten önnel Hermin, s. k

Next

/
Thumbnails
Contents