Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-04 / 40. szám
Nagykároly, 1906. október 4. 40-ik szám. \r o XXIII. évfolyam. Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagy károlyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .....................................................8.— korona. Fé l évre.....................................................4.— „ Ne gyedévre.....................................................2.— „ Eg yes szám...................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős : Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben.) Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Október 6. A magyar nemzet történelme gyászlapokkal van telve. Az az ezer esztendő, mely Árpád honszerzése óta eltelt, a szüntelen küzdelmek, az elnyomatás elleni védekezés, a létfentartás, de különösen a szabadság kiolthatatlan sze- retete miatt vivott küzdelmek szakadatlan lánczolata. Nincs nemzet a világon, mely any- nyit küzdött volna önállóságáért, függetlenségéért, mint a magyar. A történelem lapjai tanúskodnak arról, hogy a nemzeti királyaink uralmát követő sok száz esztendő két, egymással homlok- egyenest ellenkező törekvés miatti har- czok között telt el. Egyrészről különösen az osztrák összbirodalmi hóbort, mely Magyarországot az osztrák örökös tartományok mintájára önállóságától megfosztott császári tartománynyá akarta' sülyeszteni, másrészről pedig az önálló-j ságához, függetlenségéhez, történelmi, hagyományaihoz ragaszkodó magyar nemzet, mely kész volt életét, vérét, mindenét áldozatul vinni, de büszke fejét rabigába hajtani nem akarta soha. Kinek nem dobogtatja meg szivét! a Rákóczi, Bercsényi, Bocskay, Thököli neve ? Kinek nem csillan fel szeme, ha olvassa, ha hallja a kurucz idők mesés hőstetteit? Kurucz idők édes-bús nótáinak dallamai ma is belopják magukat sziveinkbe s Rákóczi szent neve örök időkre a szabadság simboluma lett! Dicső, idők, fényes múlt, melynek azonban vége az lett, hogy a hatalom győzött a lelkesedésen, a bátorságon és vitézségen, s a nemzet rajongva szeretett vezérei, félistenei, idegen földön, száműzetésben fejezték be nemes életüket ! A nemzetet elnyomták, ideig-óráig reárakták a súlyos lánczokat. De azért küzdelmük nem volt meddő. Mert fenmaradtak eszméik, beleoltották azokat a magyar nemzet leikébe, s még jobban fokozták benne a szabadság iránti végtelen vágyakozást és szeretetet. Ez az érzés vitte azután vérpadra annyi vértanunkat, ez késztette szüntelenül a nemzet legjobbjait, hogy ezt az idegen érzésekkel, idegen szokásokkal mesterségesen telitett nemzetet megmentsék a viselt járom súlya alól. De úgy volt megirva a véghetetlen hatalom és bölcseség könyvében, hogy ennek a nemzetnek még sok súlyos megpróbáltatásokon kellett keresztülesnie, inig megérhette azt, hogy szabad hazában, szabad nemzet gyanánt élhet. Meg kellett vivnunk egy oly harczot, mely bár az egész- világnak bámulatát és elismerését vivta ki, de annyi és oly súlyos áldozatokat követelt, bogy a nemzet leikébe -egy örökös égő, fájó seb maradt, melynek enyhülését igen, de teljes begyógyulását várni nem lehet soha. 1849. október 6-ika oly dátum a magyar nemzet történelmében, mely a legmélyebb gyász, a legnagyobb fájdalom napja. Ä leigázott, idegen segit- séggel sárba tiport nemzet felett diadalt idő önkény fékevesztett dobzódásának gyásznapja. A kielégített bosszuérzet, a védtelen nemzet legjobbjai vérpadra hurczolásának emléknapja. Mit vétettek ők, a Tizenhármak, hogy bitófán kellett befejezniük dicső életüket ? Miért kellett vértanú-halált halniok azoknak, kiknek egyetlen btinük az volt, hogy úgy szerették ezt a hazát, ezt az elárvult nemzetet, hogy náluknál jobban nem szerette senki sem? Miért kellett annak a tizenhárom nemes életnek dicstelenül pusztulnia el hóhér kezétől, mikor száz és száz csatában elől vitték a háromszinü lobogót s golyók zápora között ezer halál leselkedett reájuk? Elkerülték őket a golyók, mert úgy tetszett a Mindenhatónak, hogy megtartsa életüket, hogy vértanú-halált haljanak az aradi gyászteren. Bitófán s golyó által fejezték be nemes életüket, hogy a nemzet vértanúinak számát szaporítsák, hogy örök emléket hagyjanak maguk után, — hogy tetteik örök követendő példa gyanánt maradjon meg előttünk. Mert ha azt hitték, hogy a Tizenhárom meghalt az aradi gyászteren, ha azt hitték, hogy azzal a rettenetes bosszuállással megölték a nemzet lelkét is, akkor nagyon csalatkoztak. Nem haltak ők meg! Nem halhatnak azok meg, kiknek emlékét millió és millió kegye- letes szív őrzi! Nem halhatnak azok meg, kik egy nagy nemzet örök hálájára tették magukat méltóvá! Itt élnek ők miközöttünk! Érczbe- öntött alakjuk Arad terén hirdeti azt, hogy az általuk képviselt eszmék nem lettek meddők, hanem vérük termékeny- nyé tette a talajt, s kivirult a szabadság szép virága! Hirdeti ez a szobor, hogy szabad földön szabad nemzet él, mely hálás szívvel vándorol el az ő dicső emlékük elé, hogy mig egyrészről elvigye nekik a kegyelet soha el nem hervadó virágait, addig másrészről szent fogadalmat tegyen, hogy ha kell, példájukat mindenkor követni is fogjuk. Mert szabadok, mert függetlenek akarunk lenni azon a földön, melyet Árpád vérrel szerzett meg számunkra. A hol magyar él, a hol magyar szív dobog, a legkisebb falucska templomában is felhangzanak az aradi gyásznap emlékünnepén a gyász-zsolozsmák hangjai. A nép milliói térdreborulva kérik az Egek urát, hogy fogadja kegyelmébe ezt a sokat szenvedett nemzetet, mely rég „megbünhödte már a múltat s jövendőt“. Megbiinhödte bizony már ! S vajh, eljönne az idő, midőn az aradi vértanuk szobra elé egy igazán boldog nemzet járulhatna, mely büszkén hirdetné, hogy nagyságát, gazdagságát, függetlenségét nekik köszönheti s az ö sírjaik halmaiból kelt ki az önálló, hatalmas Magyarország! TARCZA, +35+ Zöld Bandi. Nagyon sötét az est... Az égen nincs csillag Egy sáros utczában Zöld Bandi most ballag. Gyilkos féltékenység üldözi, kergeti, Mióta Nagy Zsuzsát oly nagyon szereti. Felsóhajt: „ha igaz, hogy hűtlen s hogy megcsal, Az igaz Istenre esküszöm, hogy meghal /“ Megáll egy ház előtt, benéz az ablakon. Elfogja szerelmes szivét a fájdalom. A csalfa Nagy Zsuzsa mást öld, mást csókol. Hófehér arczája pirkad a sok csóktól. Csók után csók csattan ... Nyílik a kis ajtó... „Áldjon meg az Isten! Védjen meg a bajtól!“ Alighogy kilépett Péter az utczára, Szerelmes szivén az éles kés átjára. Haza fut Zöld Bandi szive mély sebével. „Alszegi Péter mi számolunk az éjjel!“ A kését keresi, kifeni s elrejti. „Meghal az, ki az én rózsámat szereti!“ „Kedves jó gyermekem! Mire a kés néked? Azt biz el nem viszed! Azt bizony leteszed!1' „Sötét az éjszaka, sok az ellenségem ! Eds' apám én féltem kés nélkül az éltem !“ Búsan kong a harang, temetnek... temetnek, Fiatal leányok koporsót emelnek. Alszegi Péternek holtteste van abba’ Kiséri a falu apraja és nagyja, A gyászos koporsót gyászos lány követi. A holtat zokogva siratja, könnyezi. A gyászos koporsót leteszik a sírba. A gyászos leányzó felkiált sikoltva: „Édes jó Péterem! Megyek én is veled!“ Leomlik Nagy Zsuzsa és szive megreped. A gyilkos Bandira ráverték a vasat, Fekete tömlöczbe örökre ott maradt. Nagy Tamás. Nyugaton és Keleten. — Úti rajzok. — V. Velencze a lagúnák 122 kisebb-nagyobb szigetén, — mely szigetek 378, többnyire márványból és kőből épített hid által vannak egymással összekötve, — a habok ölében épült, mig a mintegy öt kilométer távolságra fekvő szárazföldre egy 222 ivén épült, 4600 méter hosszú, nagyszerű vasúti hid vezet. A város körül harminczkét sziget van elszórva és ezek közül nevezetesebbek: San Giorgio Maggiore, a Lido világhírű tengeri fürdőjével, ligeteivel és villáival; San Michele, mely nem más, mint a temető, a hova a velenczeiek halottaikat viszik, mely sirkert kétségtelenül a világ legdiszesebb temető- helyei közé sorozható, mert úgy árkádos fedett folyosói, kápolnái, sírboltjai, mint síremlékei és gyönyörű virágdísze, rendkívül előrehaladott művészetre és nemes Ízlésre mutatnak, melyek ezen szomorú hely hangulatának teljesen megfelelő és a tapintatos kegyelet gyöngéd érzékére vallanak ; továbbá Teliestrina erődéivel, melyek a lagúnákat a tenger felől védik ; Muranó hires üveggyáraival ; Buranó, mely a hires és drága velenczei csipkék készítési helye; Torcelló régi püspöki székhely, most is szép érsekegyházával és San Lazzaró hires monostorával. A lagúnák — melyekre tulajdonképen az egész Velencze építve van — elnevezése alatt az adriai tengeröbölnek a Pó-folyó torkolatától kezdődöleg egészen a Monfalcono- öbölig hosszan elhúzódó zátonyos területek értendők, melyek se nem számíthatók a tengerhez, de viszont a szárazföldhöz sem, sőt alacsony fekvésüknél fogva — miután dagálykor a tenger teljesen elfödi őket — szigeteknek sem tekinthetők. Ugyanis tulajdonI képen olyan homokzátonyok, melyeken dagály alkalmával magasjáratu hajók keresztül is mennek, mig apály esetén, ennek tartama alatt, egészen szárazon maradnak. Ilyen lagúnákra van erős czédrus- és tölgyfa-czölöpökre az egész Velencze óriási méretű épületeivel épitve és a téli hónapokban, mikor az Adria háborog és nem engedi a csatornákban levő viztengert az anyatenger medrébe visszahúzódni, hanem fel- duzzasztja, akkor a dagály beálltával a viz elönti a tereket és nincs kizárva, hogy csónakokkal lehet a márványereken közlekedni. Maga a város tizenhét kilométer területű három szöget képez és a nagy csatorna az úgynevezett Canale Grande által két egyenlőtlen részre osztott városrészből áll, az egyikben fekszik San Marco, Gastello és Canareggio, a másikban pedig San Polo, Dorso duro és Santa Groce szigetcsoportok. Velenczének, a hullámok tündérének, fekvése gyönyörű, palotáihoz és műremekeihez hasonlót alig láthatni a széles világon és Hypolit Faine olaszországi leírásaiban méltán nyilatkozik következő szavaival felőle: Velencze Olaszország drága gyöngye, melyhez fogható nincs második. Ha visszagondol az ember Róma és Nápoly szennyes utczáira, Fiorencz apró és színtelen sikátoraira, s utána Velencze palotáinak, templomainak, hídjainak remek márványaiban gyönyörködik, az oszlopsorok, erkélyek, s a góth, mór és bizánczi Ízlésű ablakok és párkányok dom1711 TCDMcnctFr t «L LlRPtl A ITAPiriS
