Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-23 / 34. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE. Hát csak mozgolódjanak, írjanak, a mit tetszik, tegyenek a mit tetszik, dobáljanak válogatott gorombaságokat a sajtó tisztes hasábjaira, bennünket megfélemlíteni nem fognak. Elég volt már a türelemből. Eleget néztük összetett kezekkel, mint nő a nyakunkra a „testvér“-város. A mi élhetetlenségünknek köszönhetjük, hogy ma már ily hangon írhatnak rólunk s a mi törekvéseinkről. Nekünk is épen olyan jogunk van a mi érdekeinket védeni, mint Szatmárnak! Ne nézzük közönyösen a szatmáriak fészkelődését s ne hátráljunk meg előlük. Kövessünk el mink is mindent, mert az igazság és méltányosság a mi részünkön van. És ha szatmári szomszédaink nem átallják országgyűlési képviselőnk gróf Károlyi István nemes személyét is, érdekeink ellen tüzelni, ha épen az ő személyére czélozva emlegetik a „személyi befolyás túltengését“, akkor nekünk is kötelességünk mindent elkövetni, hogy meggyőzzük őt igazságunkról, meggyőzzük őt arról, hogy méltányos ügyet vesz pártfogásába s hogy választópolgárai egyöntetű óhajának tesz eleget akkor, midőn élére áll a mi mozgalmunknak. Ha szabad volt az idegen és nem benszülött Hieronymi miniszternek és Chorin Ferencznek Szatmár érdekeit nagyon is melegen támogatni, akkor bizonyára épen oly, sőt több joggal szabad azt gróf Károlyi Istvánnak tennie Nagykároly érdekében, a mely városhoz a kölcsönös bizalom és szeretet fűzi, a mely város az ő családjának ősi fészke s különösen akkor, midőn egy méltányos és igazságos ügyről van szó. Az átöröklés jogi szempontból. Irta: Liszer Emil. II. A már felsorolt sajátságokon kívül, jellemzik még a született bűntetteseket, hogy bizonyos fokig érzéketlenek, gyakran egész testrészük, különösen a balkarjuk érzéketlen, nagy kedvüket találják a tetoválásban, nemileg elfajultak, perverzek, iszákosak, általában fizikailag és pszihikailag degeneráltak. A Lombrózó-féle stigmaták nagy része jellemzik a majmokat is. Lombrózó ezt úgy fejezi ki, hogy ez visszaütés valamelyik ősre ; atavizmus. A bűntettes egy atavisztikusan elmaradt emberfaj, mely közel áll az ősemberhez, a majomemberhez. Munkája későbbi kiadásaiban Lombrózó már nem az atavizmusra fekteti a fősúlyt, hanem a tettes pszihikai degenerácziójára. A bűntettes tulajdonképen beteg, idegbeteg, akit gyógyítani kell. Ezt a tételt logikailag a következőkép vezeti be: A társadalom felállít bizonyos tilalmakat. Tiltja a lopást, rablást stb. Aki ezen tilalmakat megszegi, az rendetlenkedik. A rendetlenkedőt a társadalom saját fenmaradhatása érdekében megfékezi, ha kell, megsemmisiti. Az elmebetegek szintén vétenek a társadalom törvényei ellen, szintén rendetlenkednek. A bűnös természet és a beteges elme külső megnyilvánulása tehát ugyanaz, t. i. rendetlenkedés. Az autro- pologiai irány e kettőt összekapcsolja, egy merész lépéssel előbbre megy és azt mondja, hogy a bűntettes elmebeteg. Lombrózó elmélete az utolsó betűig meg van czáfolva. Különösen a börtöniigyi kongresszusokon intéztek ellene heves támadásokat, úgy, hogy az utolsón már meg sem jelent. .Azon a magában véve is elegendő érven, hogy a bűntetteseket jellemző ismérvek tisztességes és becsületes embereken is megtalálhatók, méltán vetették Lombrózó szemére a következőket: 1. Nem ismeri a statisztikai kutatás helyes módszerét. Nagyon kevés észlelet után általánosít. (Mindössze 4000 fegyenczet vizsgált meg). 2. Bűntettes típust semmi esetre sem állíthatott fel, legfeljebb csak fegyencz típust. Lombrózó ugyanis fegyházban élt, esetleg már 10—20 éve ott lakó embereket vizsgált. Nem bizonyos pedig, megvoltak-e rajtuk azok a testi abnorinitások akkor is, a mikor börtönbe kerültek. Sőt valószínű, hogy a fegy- házi életmód, levegő, foglalkozás voltak átalakító hatással szervezetükre. Tudjuk, hogy az életmódnak, foglalkozásnak milyen hatalmas befolyása van az ember fizikumára. (Nem igen látunk pl. atléta termetű szabólegényt). 3. Lombrózó már azért sem állíthatott fel bűntettes típust, mert a típus nem is lehet állandó, miután a bűncselekmény fogalma sem állandó, hanem korszakról-kor- szakra változik. Egészen mások a büntetendő cselekmények egy hadi, mint egy theokratikus államban. Ott a hazaárulás, gyávaság a harcz- ban, itt az eretnekség, a hitehagyás képezik a legsúlyosabb bűncselekményeket. Vagy — az autokratikus államban a fejedelem személye van előtérbe tolva, miga kereskedelmi állam a kereskedelmi csalásokat és ravaszságokat bünteti szigorúan. 4. A bűntetteseknek az elmebetegekkel egy kalap alá való fogása és az atavisztikus magyarázat, egymás mellett abszurdum. Mert az ősember, a kultúra alacsony fokán álló vadember nem ideges. 5. A Lombrózó-féle jelek az ausztráliai benszülötteken meglepően feltalálhatók, tehát az ausztráliai benszülöttek, mind gonosztevők. Mindezen érvek ellen Lombrózó hívei csak egyetlen ellenérvet tudnak felhozni. Azt mondják: „Az ellenünk intézett támadások látszólag sokatmondók, de alapjukban véve üres puffogtatások, mert tanainknak nem az alapja ellen irányulnak. A kérdés lényege ugyanis nem az, hogy helyesek-e azok az ismérvek, melyeket Lombrózó a született bűntettesek felismerhetésére felhozott, hogy I valóban a hosszú kar jellemzi-e a született i bűntettest és nem-e talán a rövid; hanem ! a súlypont azon a kérdésen nyugszik, van-e i egyáltalában az antropologiai jeleknek értékük, van-e oly összefüggés az ember külseje és belseje között, hogy következtetni lehet egyikről a másikra?“ És ez a pont az, ahol a jogi tudomány ; érintkezik az orvoséval. Ezen a ponton túl j már a mi kutatásaink nem terjednek. Ez a i kérdés már orvostudományi oldalon dől el. Az orvosi tudomány pedig azon a fokon j áll, hogy akadtak orvosok, akik szolgálatába 1 szegődtek az antropologiai iránynak s nagy buzgalommal kezdtek észleleteket gyűjteni a Lombrózó-féle tan igazolására, természetesen azonban mint mindig, amikor valaki egy előre felállított apriorisztikus tétel bizonyítására utólag keres bizonyítékokat, — a legnagyobb elfogultsággal. És voltak is köztük, kik a megvizsgált eseteknek — mondjuk — 40% -ában konstatáltak átöröklést, az elmebetegek 30"/0-ánál koponya-abnormitásokat, 35°/0-nál kiálló arczcsontokat; vagy Morei franczia psichiater például felállította az u. n. , elsatnyulás elméletét, mely abban áll, hogy j a központi idegrendszer kóros állapota át- , vitetik nemzedékről-nemzedékre, miközben a kór lavinaszerűen fokozódik, mig aztán a degenerált család teljes magtalanságával végződik. Ámde mindezek a tapasztalások, vélemények, elméletek csak egyik vagy másik szaktudósnak — hogy úgy fejezzem ki magam — privát dolga, melyet egy harmadik tudós megtámad s nem nagy a veszedelem, ha 1 meg is dönt. Kutatások, vitatkozások, melyek fontosak, sőt szükségesek ahhoz, hogy a tudomány előbbre vitessék. De ezeket a felvetett problémákat, köny- nyelmüen odadobott jelszavakat átviszi egy olyan térre, mely mindnyájunkat legközelebbről érint: a büntetőjog terére, hol személyes szabadságunkról, életünkről van szó, hol az elkövetett tévedések legtöbbször nem hozhatók helyre — azt joggal nevezték Lombrózó hevesebb támadói — agyrémnek. Lombrózó olyan fának a gyümölcseit akarta leszedni, melynek még a magva sincs ' elvetve. Lombrózó évszázadokkal előzte meg korát. Minden valószínűség szerint évszázadok fognak eltelni, mig eljön — ha ugyan egyáltalában eljön — az a boldog korszak, mikor bűncselekmények nem fognak elkövettetni, az ember élete és vagyona nem lesz veszélyeztetve és az állam büntetöbirásko- dási tevékenysége összezsugorodik egy egyszerű közigazgatási aktussá, mely abból áll, hogy állami hivatalnokok járnak az utczákon, j kezükben a Lombrózó-féle 53 stigmatát fel- j tüntető tabellával s akin ezeket a jeleket észreveszik, karon ragadják s viszik a kórházba kigyógyitani. Lombrózó úgy járt, mint az alchimisták, kik aranyat akartak csinálni és csináltak porczellánt. Lombrózó a bűntettes típusát akarta felállítani; ez pedig a tudomány mai állása mellett képtelenség. És bár a 30 évvel ezelőtt odadobott elmélete ma sincs egy lépéssel sem előbbre, mégis fáradhatatlanul dolgozik, feláldozza egész életét egy problémáért, a mi mindenesetre megérdemli bámulatunkat. De Lombrózónak ezenkívül megvan az az óriási érdeme, hogy ráterelte a figyelmet a bűntettesre. Megmutatta, hogy a büntetőjog nem merülhet ki szőrszálhasogató, dogmatikai fejtegetésekben, a bűncselekmények mind pontosabb elválasztásában. A büntetőjognak a bűntettessel kell foglalkozni, a bűntettes életviszonyaival, társadalmi helyzetével. Figyelmeztetett arra, hogy a bűntetteseket nem lehet egy kalap alá vonni; a bűntetteseknek különböző csoportjai vannak; mindegyik csoporttal szemben más eljárást kell követni, különösen, hogy különbséget kell tenni alkalmi és szokásos bűntettesek között. (Igaz, hogy Lombrózó szerint mindez eltörpül a bűntettes típusának felállítása által szerzett érdeme mellett. De Goethe sem a költeményeire volt büszke, hanem egy nevetséges színelméletére. Lombrózó érdeme az, hogy ma már irodalmi, társadalmi körökben, de a törvény- hozásokban is kezd érvényre emelkedni az a felfogás, hogy az államnak a bűncselekmények megtorlásánál, a büntetésnél van egy fontosabb feladata, — s ez a praeventió, a bűncselekmények megelőzése. Az államnak nem kell tétlenül, ölbetelt kezekkel várnia, mig a bűncselekmény elkövettetik, mig a jogsérelem megtörténik, ami legtöbbször helyrehozhatlan, hanem az államnak a bűncselekményeket meg kell előznie. És mi nem fogunk az egyéni szabadság túlzó védelmezőivel feljajdulni, ha az állam az elzüllésnek indult fiatalkoruakra ráteszi a kezét, javítóintézetbe viszi őket, még mielőtt a büntetőtörvénybe ütköztek volna. Mi az állam főfeladatának tartjuk az alkoholizmus elleni küzdelmet, mint amely a criminalitásnak majdnem a felét okozza. Mi nem gáncsoljuk annak a német bíróságnak az eljárását, mely a részegséget nem tekintette enyhítő körülménynek Mi a részeg embereket gyógyítani akarjuk, ha kell, egész életükön át. Egyszóval ott akarunk lenni, hol Anglia van, mely a fiatalkorúak elleni czélszerü intézkedéseivel s az alkoholizmus elleni küzdelemmel elérte azt, hogy letartóztató intézeteinek egy részét már becsukhatta, mert a kriminalitás évről-évre fogy. És ha valamikor ott leszünk a kontinens többi államaival egysorban, abban Lombrózónak elévülhetlen érdeme lesz. HÍREK. — Ünnepélyes istentiszteletek. Aug. 18-án, Őfelsége a király születésnapján és folyó hó 20-án, Szent István napján ünnepélyes istentiszteletek tartattak a helybeli róm. kath. templomban. Mindkét alkalommal a misét Dr. Tietz Antal kegyesrendi házfőnök mondotta Pap János és Horváth Jenő tanárok segédkezése mellett. A miséken a helybeli honvéd tisztikar s az összes hivatalok tisztikara főnökeik mellett és nagyszámú ájtatoskodó közönség vett részt. A kirendelt díszszázad a szokásos díszlövéseket igen pre- czizül végezte. A béke szent napján.* Irta : Király Gizy. Emerike, add ide a papirlánczot. ügy. Most meg az aranyszálakat. A gyertyákat is. Gyújtsd meg, Emerike. Vigyázz, meg ne gyűljön valami. Nézd, már füstöl... De ügyetlen vagy, Emerike ... Én már azóta mennyi mindent csináltam. Az apádra ütöttél; az is alig mozog, ha valamit tennie kell. — Nem kellett volna ilyen gyertyát venni, a legolcsóbb fajtából való; egyet lobban és vége. — Utóvégre semmi sem tarthat örökké. Te se, én se, a karácsonyfa se... Siess. — Egy fél óra beletelik, mig kész leszek vele. Talán hatvan gyertya is van rajta. — Hatvan gyertya? Igen, eltaláltad. A hat személy közül mindegyikre esik tiz. Tiz gyertya, azt hiszem, elég a béke megvilágítására !... — Mi az a tiz gyertya? Azt hiszem hatvan is kevés lenne egyre! ... — Annak is te vagy az oka, Emerike, meg az apád. — Talán mégse bántanád az apámat?! És én ellenem mi kifogásod van? — Azt hiszem, az embernek sohasem tetszik az, amije már megvan, én is igy vagyok veletek ... No, kész vagyok. Most mit csináljak? — Rakd ki a játékokat a gyerekek kora szerint... Az ajándékokat is pakkold ki. — Nini, a gyerekek játékai egyformák! Hogy történhetett ez ? * Mutatóba szerző szeptemberben „Gyónás“ czim- mel megjelenő novellakötetéből. Megrendelhető szerzőnél (Budapesten, VII., Munkás-u. 16. sz., I. e., 1(1. a.) 2 koronáért. •—• Te okos, hát nem tudod ? A béke kedvéért. A Lizi meg a Mádi oly irigyek, hogy menten összevesznének, ha a kis Lenkénél más játékot látnának. Hát azért vettem egyformát, hogy ez meg ne essék. —- Legalább most, ha összevesznek, azért teszik, mert egyforma a játékuk. — Szamár vagy, Emerike; mire arra kerülne, már hire-hamva se lesz a játékoknak. — Sajnos, igy van. Minek is kellett ezért pénzt adni? — Hallgass! Ne rendelkezz ! Az apád is csak ezt tudja tenni. — De nem állhatod az apámat! Mért nem gondoltad ezt meg ezelőtt húsz évvel? — Mért, mért ? ... Mert akkor is karácsony napja volt. És én a béke kedvéért elfogadtam, mivel apám is úgy akarta és elég veszekedés volt addig miatta. — Jó, jó .. . de hát azóta? ... — Mit azóta ? Minden évben egy gyerek született. Minden harmadik évben kettő meghalt. Rá se értem egyébre gondolni. — Még jó, hogy mi megmaradtunk! — No, sok köszönet még nem volt bennetek. — Lásd, ha én nem volnék, ki dajkálta volna sorba a kicsinyeket? — Ha te nem volnál, meg a kanál, akkor nem is tudnánk levest enni. .. — Más anya hálát adna az Istennek, ha ilyen egy lánya volna, mint én!. . — Még hálát is ... Már tizenkilencz éves vagy és még nem tudtál férjet szerezni . . . Mafla vagy, ügyefogyott!... Az én időmben már tizenhat és fél éves koromban jöttek a kérők . . . s mivel otthon igen sok kosár volt, amit nagyapád font, mindegyik kapott egyet. Az apádnak szerencséje volt: karácsony napján állított be hozzánk .., — A béke szent ünnepén. — Igen. A béke a fő és én hozzá ígérkeztem ... — Meg már a kosár is elfogyott. — A nagyapád megunta már fonni és ingyen adni, mert pénzért is elkelt volna. — Pazarlók voltatok! — A vessző hozzá a mi ingatlanunkon termett; nem adtunk pénzt érte. Nagyapád meg unatkozott... — Jó idők lehettek! Most meg milyen rossz kosárban kell a ruhát a padlásra czi- pelni! A múltkor is a kezemben maradt a füle. — A füle.... az nem baj .... ha jó a feneke. — ... Hova tegyem ezt ? — Add ide, igy ni! — Mindjárt készen leszünk. — Siess, az utczáról már hallom a gyerekek hangját. — Mindjárt... csak még ezt a babakocsit állítom a helyére. Megvan. — Már a konyhában vannak. — Szólj ki, hogy várjanak. — Gyerekek, majd csengetünk. — Siess, Emerike! — így. No, jöhetnek. Csengess! ... A gyermekek fehér bundácskákban, összetett kezekkel, énekelve bejönnek: „Köszöntünk tég...“ — Várjatok, várjatok, amig a papa bejön. — Egyedül jöttünk haza. — Egyedül!.., — A Kovács Miska bácsi elhívta a papát egy komoly szóra ... — A Kovács Miska ? —- Igen, a papa azt mondta, hogy csak menjünk haza és várjuk meg . .. jön nemsokára. — Az a Kovács Miska inkább ide jött volna! Most megakasztja az ünnepet. — Majd jön a papa. . . várjunk egy kicsit! — Menjetek ki addig! — Eh, kezdjük el! — Nem . . . nem, a családnak együtt kell lennie. — Emerike, nézz ki egy kicsit az ut- czára... már a gyertyák egészen leégnek. — ... Nem jön. — Már egy órája tárt a komoly szó. Azt mondják, hogy az asszonyok csevegők .... Nincs még egy oly haszontalan ember, mint az apád, szólt haragosan az anya és ki- meg bejárt türelmetlenségében. A gyerekek addig kint csintalankodtak és j felforgatták az egész konyhát. A fehér bun- dácskát bemaszatolták, hajukat összeborzolták, olyanok voltak, mint a kis mumusok. Emerike csendesen üldögélt, talán a Ko- í vács Miska komoly szavát találgatta. Nagysokára zajosan kinyílt a konyhaajtó. Megérkeztek: az apa és Kovács Miska. ■ — No, most kell jönnöd, te jómadár?! A gyertyák már alig pislognak. Neked egy ! óráig tart egy szó ? . .. A béke kedvéért legalább megtehetted volna ... Mit, te tántorogsz? Ezen a drága szent napon is leittad magad ?! — Hallgass, asszony! Itt hozom Kovács urat: egy komoly szót akar .. az Emerikét... — Azért rúgtál be, disznó? Mégy ki innét ? ! . . . Így la ! . . . — Tessék bejönni, Kovács ur! Tartson velünk a béke szent nevében!... Csengess, : Emerike !... A csengetésre a gyerekek énekelve újra bejönnek: „Köszöntünk téged, kis Jézus Énekkel és vig zengedezésekkel..
