Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-31 / 22. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE. Tihanyi kissé kedvetlen volt, s éppen ezért Harry Dallas szerepét nem azzal a sikerrel játszotta meg, melyet tőle vártunk. Radó Rózsit tisztelői két szép csokorral lepték meg. CSARNOK. I TO S © 33.. A halál teszi ma aktuálissá Ibsent s ez a szomorú tény úgy illik az ő egyéniségéhez. Alig van iró, kiről az utóbbi években több szó esett volna erre mifelénk. Sokan dicsérték: kevesen szerették. Ő maga se kívánta olvasói rokonszenvét. Meglepni, zavarba hozni, megdöbbenteni az embert, ez volt határozottan öntudatos czélja s ennek érdekében nem vonakodott könyörtelen szigorral nyomni el saját melegebb érzését is. Eltévedt poéta-lélek, ki inkább akart mesterember lenni, holott lehetett volna művész. Ez különben ízlés dolga. Minden embernek — annál inkább Írónak — joga van rá, hogy maga válaszsza meg a mértéket, mely szerint mérlegeltetni kíván. Csak abban rejlik a végzet, ha valaki a saját mértékét sem üti meg. Minden híressége mellett. Ibsen az, a kivel szemben a bírálat legszabadosabb lehet. Más irányú irodalmi Ízlés nyíltan hirdetheti különvéleményét vele szemben, kinél hevesebben senki se védelmezte az egyéniség jogát. Ö nála a védelmet a támadás képezte. Rettenetes rohamot indít minden ellen, mi világrendünkben alap és oszlop. Megdön- teni a társadalom támaszait, hangosan hirdetett vezér eszméje. Legerősebben, szinte előszeretettel döngeti a legszilárdabb társadalmi intézményt: a házasságot. Nálunk — Magyarországon — éppen ez a zajos ostrom keltette a legnagyobb feltűnést. Erről beszéltek és Írtak legtöbbet, erről ismerték meg meg Ibsent legjobban. Honnan ez a rendkívüli viszhang? Nem Ibsentől hallottuk először, hogy a házasság: erkölcstelen intézmény. Lehetne ugyan vitatni, hogy az intézmény jó, csak az emberek rosszak hozzá. Miután azonban minden törvényt csak gyönge emberek s nem hibátlan angyalok számára hoznak, a törvény tényleg csak úgy jő, ha a gyarló ember keze alatt is beválik. S ha elfogadjuk mindazt, mit Ibsen iskolája s elődei hirdetnek, ha megengedjük, hogy a házasság hazug, önző, erkölcstelen intézmény, sőt akár még azt is, hogy az ember polygamiára, nem monogámiára teremtett lény — még akkor sincs igazuk. Nem, mert az igazság nem alapulhat az óriási tévedésen, melyből kiindulnak. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, micsoda mélység az, melybe szemük nem lát, Az igazság pedig az, hogy a házasság nem az élő, hanem a jövendő nemzedék érdeke. Nem a szülőké, hanem a gyermekeké. Nem arra való, hogy otthont nyújtson a férfinak, védelmet a nőnek, hanem arra, hogy biztonság fogadja a kisdedet. Nem az egyén kényelme a czélja, hanem a faj fönntartása ! Spencer Herbert után nem kell többé bizonyítgatni, hogy az emberiség alaptörvényei természeti törvényekben gyökereznek. Évezredek telhettek el, mig a mélyen gondolkodó tudás utána sántikált az örök-élő igazságnak, de ott volt az, mint öntudatlan ösztön minden népek ős törvényhozásában. Szerelem és szülői érzés a két hatalmas eszköz, melyekkel maga a hű természet gondoskodik a következő nemzedékről. Az emberi nyomorúságnak kevés volt az, ami elég oroszlánnak és galambnak. A társadalom kénytelen volt —- öntudatlan lelki kényszer hatása alatt — harmadikat csatolni hozzá. Ez — és kizárólag ez — hozta létre a házasság különböző formájú, de minden alakjában kötelező intézményét. — A gyermek biztonsága! Nincsen bölcs vagy emberbarát, nincs creche vagy phalanster, mely nagyobb biztonságot nyújtana a gyermek igaz gonddal való fölneveléséről, mint a családi ház. S az ég alatt ez a legfontosabb. Minden vallás hittana tanítja, mi végre született az ember. Kérdezzük hát egyszer, mi czélra van az egyének összessége, az emberiség ? Ez a czél: a gyermek. S ez a legnagyobb czél. Ezért szentség a házasság, nemcsak az egyház, de az állam számára is s botorul cselekszik, a ki megbontani igyekszik a szegletkövet, melynek helyébe mást nem tehet. Ibsen pedig nem botor fő. Csak hideg szív. Lehetetlen, hogy az ő behatóan éles elméje, teljes látóhatárt átfogó tudása be ne látta légyen a nagy igazságot. Belátta. De meghajolni előtte nem akar. Megczáfoini nem bírja, agyonhallgatni átallja, azért daczol vele. Nóra, mint dráma, erősebb, hatásosabb lett volna, ha gyermektelen asszony. Ámde Ibsennek kevés az, hogy dráma-iró legyen. A korhadozó társadalmat nem szórakoztatni kívánja ö, hanem reformálni. S ha nem is hiszi — ő, a nagy kételkedő — hogy erre képes lesz, úgy tesz, mintha hinne benne. Bölcsen tudja, hogy a tanítványok erősebben hiszik a prófétát, a ki nagyon látszik bízni önmagában. Nem költő akar lenni, hanem bölcsész s azért bátran fölveti a kérdést, melyet minden gondolkodónak föl kell vetnie a megtagadott házassággal szemben. Fölötte jellemző vonása a hires norvégnek, hogy a mit egyszer gondol, kimondja, ha minden jó angyalok sírnak is fölötte. Következetesen el megy a legvégsőkig és még azon is túl. Ezért vannak Nórának gyermekei. S a nagy iró nem tartózkodik elhagyatni a nővel szerető, hű, gyöngéd férjét. Hagyján! De nem vonakodik az anyával elhagyatni három apró gyermekét. Egyetlen indokolása: az egyéniség joga. Nóra nem tartja többé legszentebb kötelességének az anyait, hitvesit, mert egyszerűen megtagadja a társadalmi rendet, a vallást, mindazt:... „a mit a legtöbb ember mond s a mi a könyvekben áll“. Nemes altruizmusnak hírét se hallotta, csak egyet ismer: saját egyéni jogát. Ezt nevezi a zord éjszak okos tanításnak, tiszta költészetnek. A világ bámult, vegyes érzelmekkel hallgatott, s végezte azzal, hogy behódolt. Divatba jött Ibsent magasztalni s ha ki lelkében föllázadva ellenkezett is, nem mert hangosan beszélni. Hiszen utóvégre senkinek se kellemes, ha elmaradott, értelmetlen ember gyanánt lekicsinylik, lesajnálják. A nemesebb ízlés inkább elfordulva hallgat, mig egy romlott ivadék vad üvöltözéssel kiált győzedelmet. Ha Ibsen minden színmüve az erkölcsi perzervitás kínos kételyét ébreszti, életének nagy müve, kedvencz alkotása, „Peer Gynt“ a szellemi perverzitás Káin-bélyegét. viseli. Szerkezetében óriási, kivitelében ezerszinü drámai költemény. Nagyon sikerültnek lehetne mondani, ha véletlenül már e nemben különbet nem teremtettek volna. Göthe, Madách, Byron. Mily szomorú már maga az alapeszme: megírni az átlag-embert, aki erőtlen a jóra, gyönge a roszra. Nem elég jó az Istennek, nem elég rossz az ördögnek. Sokat hányódó pályája fáradsággal, küzdelemmel, szerencsével, gyönyörökkel teljes. És e hosszú életpálya végén úgy áll ott, hogy nem lett se jobb, se okosabb. Marad aki volt. Ö maga. Hozzá lép a halál S az ember megreng, de félelméből: „ . . . nem fogant soha Szent győzelem és büszke diadal". Erre a jelentéktelen, szomorú alakra pazarolja Ibsen túláradó képzelete egész bőségszaruját. Emberek és szellemek, állatok és manók; parasztok, tudósok, őrültek; kohold, boszorka s nem egy testetlen Hang jár körülte kavargó rémtánczot. Peer csak mindig Peer marad. Álmodozó s önző. A pálmafák enyhe árnyán csak oly rideg marad szivében, mint a sötét fenyvesek aljában. És mégis ez a mü az, melyben — ellenkező indulatunk daczára — csodálnunk kell a mestert. Mintha egy megőrült lángész csapongó meséjét hallanók. Ezer változatos helyzet s mindannyinak megfelelő gondolat; képek, hasonlatok, allegóriák tarka tömege; lázas képzelettel párosult mély megfontolás egymást váltogatja benne. S még valami, ami mind ennél több, mind ennél jobb. Itt- ott egy-egy megkapó hang. Harangszó a légből, egy fohász a vívódó lélekből, egy vér- köny a sebzett szívből. Hajh! még akkor a fjordok fia maga sem volt mindent tagadó, fásult aggastyán. Még akkor rezgett szivében egy sugara az ifjúságnak, halk reménye az emberiség eljöhető boldogabb világának. E melegebb érzés menti meg művét. Ez teremti meg a két áldott női alakot, kiknek szárnyán bízvást fölemelkedik a világirodalom örök hegyére. Ibsen maga mondja, példákkal iá mutatja, hogy a férfi-nép többsége önző, lelketlen, hitvány. — Velük szemben ott a két nő: az anya és hitves. íme a nő, ki maga „az édes, tiszta napsugár“. „A ki rád néz tiszta lesz“. A nagy realista úgy rajzolja meg a nemes nő-alakot, hogy mellette elhalványul a sokat emlegetett, mód felett dicsőített német női ideál. A kis Gretchen együgyű, esendő baba; nem méltó saruit megoldani a fen- költ lelkű, nemes norvég hölgynek. Solvejg neve eszmény: hű, tiszta és igaz. Ilyen alakot a költészet többet nem teremtett. Csak a vallás, midőn megalapitá a Madonnakultuszt. Az engesztelődés enyhe emléke boruljon hát Ibsen frissen hantolt sírjára. Legyen igaz, a mit mondott: „Erős volt: asszonyok álltak fölötte!* „ ,, Somossy Mtklosne.
