Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-19 / 42. szám
XXII. évfolyam. Nagykároly, 1905. október 19. 42-ik szám. Xa,rsa,d-SLlx2n.i, szépirodalmi és ismeretterjesztő NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre . ^ ^ . 8 kor. Félévre ..........................4 kor. Ne gyedévre Egyes szám Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fül. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A hazaszeretet. E szó: hazaszeretet, oly nemes, oly magasztos és oly lelkesítő fogalom, hogy annak már hallatára is szivünknek legbensőbb húrja rezgésbe jön s hatása alatt minden egyebet feledve, csak a szeretett haza érdekeinek megvédése s az azt fenyegető veszélyek elhárítása képezi legelső kötelességünket s boldogulása legforróbb óhajtásunkat. Úgy tetszik nekem, hogy e szép erényt a magyar ember már csecsemő korában szivta magába az anyatejjel, s ez az erény öntudatának ébredésével és életkorával fokozatosan fejlődik s az ifjúkorban, midőn nemzete és nagyjai történelmét megismeri, oly magas fokot ér el, hogy egy tettrehivó szótól a lelkesültség egész lényét annyira elönti, hogy vérét és életét nem kiméivé, — rohan a tettek mezejére, hol a magyar hazának fényt s a magyar névnek dicsőséget szerezhet. Történelmünk lapjai teleirvák fényesebbnél fényesebb eseményekkel, melyeknek mindenike lelkesítő hatással bir a fogékony magyar ifjúra s köve- tésreméltó példát mutat, hogy a haza- szeretet mire képes. Egyes kimagasló nagyjaink nevei, mint Hunyadi, Zrínyi, Rákóczi Ferencz stb. soha ki nem alvó szövétnekekként világítják be múltúnkat, de világítani fognak hosszú századokig a jövőben is, mig csak magyar lesz e földön s egy magyar sziv dobog. Vájjon említett nagyjainkat nem a hazaszeretet vezérelte-e hőstetteikben? A midőn Mézét bég legjobb har- czosainak azon parancsot adta, hogy Hunyadi Jánost megöljék, vagy élve elfogják s ezen parancsának biztosabb végrehajthatása czéljából leirta előttük Hunyadi alakját, fehér paripáját, melyen lovagolni szokott, az ezüstveretes sisakot hosszú kócsagtollal, zsinóros mentéjét s paizsán a hollós-czimert és a miről legjobban reá ismernek: halált nem ismerő harczi merészségét, — miért cserélte ki Kemény Simon Hunyadinak paripáját és egész fegyverzetét; miért öltötte karjára a halálos jeltadó hollós-czimerrel ellátott paizst; miért támadta meg kicsiny elöcsapatá- val Mézét bég seregét, híven utánozva Hunyadinak halált nein rettegő harczi merészségét; miért rohant a biztos halálba, hiszen jól tudta, hogy a török seregnek egyedüli czélja öt — az ál Hunyadit — élve vagy halva kézre- keriteni? Bizony csak azért, mert jobban szerette hazáját, mint életét és halála által akarta a rettenthetlen hős Hunyadi életét a haza javára megmenteni. Hát Dugovics Titusz, a midőn Hunyadi Belgrádot az ostromló törökök ellen védelmezte, a várfalán miért kelt birokra ama török harczossal, ki a félholdat a várfalra fel akarta tűzni, de mivel azt le nem taszíthatta, — hősies elszántsággal miért ugrott a félholdat tartó törökkel együtt a biztos halált- hozó borzasztó mélységbe ? Ugy-e nem szenved kétséget, hogy csakis hazaszeretetből. Mi lelkesítette élet-halálharczra a törökök ellen Jurisics Miklóst, Losonczi Istvánt, Szondi Györgyöt és Dobó Istvánt az egri hőst, ha nem a haza- szeretet ? Mi lelkesítette az egri nőket, midőn a várfokán a férfiakkal együtt küzdöttek s félelmet nem ismerve, életüket nem kiméivé, a várba fölmászni akaró törökökre forró vizet és égő szurkot öntöttek ? Hát Rákóczi Ferencz, kit ellenei anyja kebléről letéptek s jezsuita zárdában neveltettek, hogy szivéből a haza- szeretetet már csirájában kiirtsák, — miért ragadta kezébe a harczi zászlót, melyre ez volt Írva: „Istenért, hazáért, szabadságért!“ Bizony csak önzetlen hazaszeretetből. Ki merné kétségbe vonni, hogy Rákóczi a hazaszeretetei már csecsemőkorában szivta magába anyjától: a hős Zrinyi Ilonától, kinek lángoló honszerelme és hősies viselkedése páratlan a magyar történelemben. A Rákóczi példája megdönthetien bizonyíték arra, hogy a hazaszeretetet ferde irányú neveléssel kiirtani, vagy elnyomni nem lehet s hogy „csak sast nemzenek a sasok, s nem szül gyáva nyulat Nubia párducza“. De nem is szükséges, hogy nemzetünk történelmében századokat átugorva, tekintsünk a múltba. Pillantsunk csak vissza az alig ötven évvel ezelőtt lezajlott magyar szabadságharczra, melyhez hasonlót a világtörténet sem tud felmutatni. Atna hőseinknek neveit, kik a szabadságharczot végigküzdötték s martyrhalált szenvedtek, — nem szükséges felemlítenem; hiszen — hála a Gondviselésnek — még sokan élnek közöttünk, kik ama hősöket személyesen ismerték; vagy apáink és nagyapáink elbeszéléseiből oly hü és tiszta képet nyerünk róluk és vitézségeikről, mintha saját szemeinkkel láttuk volna. Hát ezen hősök miért küzdöttek, miért ontották vérüket? Bizony csakis hazá- szeretetböl, hogy hazánkat és jogainkat megvédjék. Az aradi 13 vértanú, kiknek halála évfordulóját az egész magyar nemzet csak ezelőtt nehány nappal oly impozáns módon ünnepelte s lelkesültséggel- teljes hazafias érzelemmel dicsőítette emlékeiket: vájjon a harczmezön netn-e a hazaszeretettől lelkesítve harczoltak oroszlánokként? vájjon a bitófa alatt is nem-e a hazaszeretet öntött beléjük bátorságot s utolsó gondolatuk is nem-e az volt, hogy a hazáért halnak meg s ajkaikon is nem-e ezen szavak lebeghettek: „a haza minden előtt!?“ Nekünk a jelenkor fiainak, kik oly dicsöségteljes múltra tekinthetünk vissza s történelmünk oly sok halhatatlan hőst tud felmutatni, — csak nagyjaink cselekedeteire, életére és halálára kell gondolnunk, s ha van bennünk érzelem s fogékonyság a szép, nemes és magasztos iránt: lehetetlen, hogy — ha T A RCZ A. Dal Annáról. Mikor meghalt Uzohyi Anna, Egyetlen lánya az anyjának, S nekem, mint papnak, hirt adának: Harangoztattam volt Annának, Az ég egyik szép angyalának. Elmentem aztán Annáékhoz, Ki felöltöztetve fehérbe, Egy szál virág téve kezébe Feküdt már a teritön vérbe, Csorogván szivéből a vére! Golyó fúrta szivét keresztül, Gyilkos módon néki szegénynek, Mivel nem hitt már a legénynek, Máshoz elpártolt kedvesének, Nem hitt többé csalfa beszédnek. Koporsójánál imádkozván, Rápillanték a kedvesére, Ki merően nézett az égre, Szemem lekaptam róla félve, Meghűlt, fagyott a szivem vére. Őrjöngött az! és feldúlt arczczal, Őrjöngéssel igy szólt, beszélt: Eg szakadj rám!. . add vissza nékem Égi és földi üdvösségem, Szép Annámat — add vissza élve! Szeretője a csalfa, szintén Hozzám — a nép közt — közel álla, Nem mutatta, hogy neki fájna Az Uzonxyi Anna halála, Pedig ö kergette halálba. A mikor leszegezték Annát, Koporsófedélt téve rája.. . Kipirult a halvány orczája, Mosoly ült halvány ajakára, Úgy beszélték kik akkor látták; Szánva őt is és szánva anyját, Megkönnyeztem még én is Annát! (Kölese.) Kosa Ede. +3$«fuvaros. Irta: Sárándy István. Nemzetes Bordás Máté uram, a fuvaros, meghalt a nyiri homokbuezkák tájékán. Hires és nevezetes ember volt annak idején, az utolsó időkben azonban már csak emlékeiből tengette magát. Álmodozott és pipázott. No, meg szidta a vasutat, amely a fuvarosok Szájából elvette a kenyeret. Amióta az első gőzmasina átszeli a vidéket, befellegzett neki is, a többieknek is. Elszéledtek, elkallódtak, ki erre, ki arra s a mai nemzedék azt sem tudja: mi volt az a fuvaros? Mert a pesti téglahurczoló, zsákhordó nem az. Alázatos, szolgaemberek ezek, akik két krajezárért megsüvegelnek, tízért meg éppen kezet csókolnak. A régi fuvaros másmilyen volt. Büszke és rátarti mindahány. Ha teszem azt, utad akadt Csengertől Den- gelegig, fuvarost kellett keresned. Nyakadba vetted a falut, kérdezősködvén itt is, ott is fuvaros után, mig nyomra vezettek: itt van ni, csak tessék besétálni. Az pedig nem megy olyan könnyen, mert tudvalevő, hogy a fuvarosnak kutyái vannak, amelyek rendkívül érdeklődnek a járókelők horgasina iránt. Ennek okáért a botod jól megmarkolod, hogy végszükség esetén a kezed ügyében legyen, aztán bebátorkodol. Itt is, ott is felhangzik a bestiák vonitása s szörnyű haraggal rohannak feléd, nyilvánvalóan ama tiszteletlen szándékkal, hogy megezibáljanak. Segítségért kiabálni hiábavaló volna, ámbátor egy tisztes férfiú ott áll az udvar végében s ostorcsapot fon tilolt kenderből. Ő ugyan egy 'füttyentéssel, egy kurjantással helyreverné a kutyákat, de nem teszi. Látni akarja: mire mégy a magad emberségéből? Te pedig nem csápolsz a bottal, sőt inkább jól eldugod s hirtelen leguggolván, az orrod egyik felét befogod, a másikat pedig vered a mutatóujjaddal, s kiadsz olyan rettenetesen keserves hangot, hogy a kutyák vonitva, farkukkal a földet seperve iszkolnak vissza odúikba. E nem kicsinylendő győzelem után aztán az ostorcsapótfonó férfiú szóba áll veled. Kikérdez: ki, micsodás vagy, mi a szándékod, hova igyekszel? Amikor előadod, hogy Dengelegre mennél, ha mennél, a fuvaros megvakarja a fejét. — Dengelegre ? Hm, az alig lehetséges. A kisebbik cselédem megbetegedett, a rudaslovam megsántult s ilyen tenger-utat nem bírna ki. Meg aztán itt van a trágyabordás ideje is. Egy szó, mint száz: teljes lehetetlen s megvallva az igazat: nem is érdemes azért a pár rongyos forintért. Te pedig szemlélődöl az udvaron, amely a disznóturásoknak miatta olyan, mint egy átabotában hagyott földvár. Megdicséred a látható gazdaságot, úgyszintén a röfögő disznókat: — Aünye, de gyönyörű ártányok! Saját nevelés ? A fuvaros megelégedetten bólint: — Az hát. Hová is igyekszik az ur? — Dengelegre. — Tessen bejjebb kerülni. Hátha tehetünk valamit. Bementek a pitvarba, ahol módfelett ügyelsz arra, hogy tfz ott csipogó hetvenhét Hussthy Xoitftn / én y ke yens ne U Uoiiiillft-ulcxa 5-ili szánni saját házánál $X3í~ kizárólag1 e czélra épített gyönyörű szép műterme — — öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal — teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.
