Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-05 / 40. szám
XXII. évfolyam. Nagykároly, 1905. október 5. 40-ik szám/ 90' X 6 NAGYKÁROLY í* *2» <*• c: Társadalini, szépixodalEai ®s isxxxexettexjeszt© Ixetila-P’. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ..... 8 kor. Félévre ..........................4 kor. Ne gyedévre.................2 kor. Eg yes szám.................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdávalszeinben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Október 6. Arad felé száll sóhajunk e nagy napon! Arad felé fordul sóvárgó tekintetünk, hol 56 évvel ezelőtt 13 nemes életet oltott ki, egy nagy nemzetnek rajongva tisztelt, hódolva szeretett vezéreit fojtotta vérbe a tomboló, diadalittas önkény. Tizenhárom fénylő csillag tűnt le akkor az ezredéves magyar nemzet egéről, eltűnésükkel véghetetlen sötétséget, szomorúságot és fájdalmat hagyva maguk után. Könybeázott szemekkel, néma kétségbeeséssel fogadta a nemzet azt a megdöbbentő hirt, hogy dicső szabad- ságharczunknak legbátrabb daliáit, a tizenhárom tábornokot Aradon kivégezték 1849. év október 6-án. Kilencznek közülük bitófa, négynek golyó jutott osztályrészül. Csaknem kihallgatás nélkül, megfosztva attól a jogtól, melyet a legnagyobb gonosztevőnek is megenged a törvény, hogy önmagát védhesse, koholt vádpontokkal, megfizetett, függő, igazságtalan, idegen szemekkel látó birák Ítélkeztek azok fölött, kiknek nem volt más bűnök, mint az, hogy ezt a szegény árva hazát és nemzetet olyan igazán, olyan nagyon szerették ! Hát a hazaszeretet, a nemzethez és alkotmányhoz való hűség mióta vétek és bűn? Nem, nem ez volt az a bűn, melyért nekik meghalniok kellett! Nem, nem az volt az ok, hogy ök fegyvert ragadtak a magyar szent szabadságért s diadalról-diadalra vezették a három- szinü lobogó nyomába tóduló honvédsereget! És az sem, hogy az ellenséget, hazánk testén régen élősködő pióczát maguk előtt hajtva, lépésröl-lépésre szorították ki ebből a hazából, s a magyar dicsőségnek, a magyar népnek halhatatlan érdemeket szereztek. De meg kellett nekik halniok azért, mert az idegen zsoldos hadak árnyékában pihenő zsarnokság, félt. Félt, hogy ezt a sok százezer, muszka katona fegyverével leigázott, megtört, koldus nemzetet nein Togja tudni addig rabigába görnyeszteni, mig azoknak szeretett félisteneit, nemes vezéreit ki nem végezte. Félt, hogy a mig egyetlen magyar van ebben az országban s lesz, a ki neki vezére legyen, addig nem fogja tudni idegen zsoldos hadakkal kivívott győzelmének gyümölcseit élvezni. Azt hitték, hogy ha vérbe fojtják a tizenhármat, — megölik a nemzetet is, s az aradi temető nemcsak a tizenháromnak, hanem a magyar szabadságnak is örökös sírhelye lesz ! Azt hitték, hogy egy tollvonással eltörülhetik ezt az ezeréves Magyarországot a föld színéről, hogy ezt a Kárpátok övezte, négy folyam által öntözött szép országot zsákmány gyanánt ajándékozhatják oda a „leghübb szolgákénak. Nem, nem úgy lett! Az aradi vár temetője nem sírja, de szülőágya lett a magyar szabadságnak ! Az a kilencz bitófa, melyen legjobbjaink, legnemesebbjeink vértanúhalált haltak, nem szégyenfa, de búcsújáró, szent ereklyéje lett a nemzetnek. lebeg felette, reáirva ez a három szó: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!“ A magyar szabadság Géniusza az, mely éles pallosát fenyegetöleg emeli ellenségei felé s odadörgi mindenkinek, hogy „ne bántsd a magyart!“ Harangok zúgnak... emlékezzünk! S mig az áldozat füstje magasra száll az Ég felé, mig a magyarok Istene népének büszke derekát meghajolni látja szent oltára előtt, — imádkozva az aradi tizenháromért, — addig ajkaink szent imára nyíljanak meg és hangozzék fel az égre a nagy eskü: Az aradi vár sánczárka, hol a másik négyet kivégezték, nem bérencz hadak dobzódóhelye, hanem egy egész nagy, szabad nemzetnek zarándok- helye lett! Rabbilincsek zörögtek, titkos sóhajok százezrei szállottak az Egek Urához széles e hazában. Titkon hány és hány nemes életet oltottak ki, hány és hány j szenvedett vértanúhalált a börtönök bűzös levegőjében ! Minden egyes fegyverdörrenés sebet ejtett a nemzet szivén, de kitörülhetlen emléket is vésett annak leikébe! . . . Szivünknek minden dobbanása, lelkűnknek minden gondolata ma Arad felé száll. És a vértócsából, mely lelki szemeink előtt elvonul, egy fényes alakot látunk kiemelkedni. Fénysugarakkal övezett homlokát diadalmi babérág körnvezi. háromszinü szent lobogó „Rabok soha nem leszünk!“ Nem leszünk soha! Hiszen az aradi tizenhárom vére nem hiába hidlott, mert szabad országnak szabad fiai lettünk s ha valaki ismét meg akarna fosztani bennünket ettől, nem fogunk félni tőle, hogy az aradiak példáját kövessük s életünket, vérünket, mindenünket fel ne áldozzuk hazánkért, szabadságunkért! Emlékezzünk, imádkozzunk ! Zarándokoljunk el sírjukhoz és hullassuk könyeinket azokért, kiket kivégeztetett a zsarnokság, de kiknek sírjából fakad a mi szabadságunk, a mai Magyar- ország ! És ezt, ha kell, meg is fogjuk védeni, mert nem felejtettük még el azt a nótát: „Ha még egyszer azt üzeni...“ ' Alfa. TARCZA. Kend is ember? Irta: Bátsi Bállá Jenő. II. A jegyző ur elvéve az Írást, olvasásába merült, hogy kellő tájékozást szerezzen az ügy állását illetőleg ; majd így felelt: — Hát szép, gzép, kedves urambátyám a maga gondolkozása, de nem helyes, már egy cseppet sem. Fizetnie kell, mert ha nem fizetne, hát dobra ütteti a házát, fundusát az árvaszék! . . Semmi módon ezt a dolgot halasztani nem lehet, itt egy segít és ez az, hogy fizesse ki a lányának, illetve a vejének, amint jár, az egész összeget. — Én . . kifizetném egy garasig, mondá Ár- tányos Vas István, de tetszik tudni, az asz- szony ! . . Az asszony nem akarja ! .. —; Hát mondja meg neki, ő sem akarhat lehetetlenséget, világosítsa föl, amint áll a dolog. — Ha lehetne !.. Emmár baj nekem, az szent igaz!.. — és köszönvén Ártányos Vas István a jegyző urnák, megindult lehor- gasztott fejjel hazafelé. Amint a portája elé ért, nem mert bemenni rögtön, mert félt áz újabb szemrehányásoktól, azért hát leült a ház előtti padra. Itt ült hosszasan, mikor egyszerre megjelent a felesége a kis kapuba és meglátva Ártányos Vas Istvánt, kérdé : — No szerelmetes szép uram, hát széna-e vagy szalma ? ... Az öreg legyintett egyet a kezével s ezt felelte r — Amint mondtam !... — No mindegy... hagyta reá a szót az asszony, a ki ezúttal megfordította az eddigi haditervét és elhatározta, mikép szép szóval fogja az urát, a leánya ellen izgatni. — Nem bánnám épen, hogy kend kifizesse Marosának a mi jár, de szörnyen bánt, hogy egy olyan embert, a milyen kend is lenne .... él, hal a gyermekeiért, hát csak a pénzéért szeressen a lánya meg a veje. Hallottam én sokfélét, sok mindenkitől, de hát kendnek kár ilyesmit hallani, úgy is azt mondja, hogy nem igaz ! .. — Nem hát!. .. ki mondta ? ... Hm ?! — Hát a Börzsögné . .. — A Börzsögné, no pedig annak nincs mit szólania. Inkább csak ne kotyogjon!... — Hát a Fazekas Jóskáné, a Gerendyné, Pásztorné ... a Pacsirta Gábor ... — Pacsirta Gábor?.. A ki a födémét bírja ? ... — Az hát, annak is elmondta a Jcend veje, hogy — az én feleségem apja bolond! — megházasodott vén korára, a vén csacsi! — ezt meg a kend lánya mondta! — Mondta ? — Mondta hát, még mást is, czifrábbat is ! . . . — Azt is ? ... egyszerre az útra tekintve Ártányos Vas István igy szólt: Mi az ott, szekér ott ni, hol az ut kanyarog, ott a három fánál! .. . — az asszony is arra nézett, majd igy felelt: — Az hát, de hiszen nini, a drágalátos lánya jön ottan !. . Ismerem a lovakat, az a két deres ló hát. .. melyeket kend ajándékozott a drágalátos vejének a lagzi napján, hogy hát ma ... szekérrel jöjjön el a pénzért!. — Az asszony ingerkedése szörnyen fölizgatta az egyébként békés természetű embert és a mikor a szekér a ház elé ért és a veje, leánya meg egy idegen ur leszállottak a szekérről és a leánya az apja felé sietve, meg akarta őt ölelni, igyekezett Ártányos Vas István mindenáron kibontakozni leánya ölelő karjai közül és félretolva őt, igy szólt: — Eredj no, eredj no !... Eljöttetek a pénzért ugy-e ? . .. Jaj de szeretitek is ti apátokat.. . akarom mondani a pénzt ? ! — Nem tudom mit beszél apám uram ! ? mondá csodálkozó képet vágva a leánya. — Nem-e, mondá Ártányos Vas István és hátat fordított: A pénzem kell nektek, semmi más!..' De a vén bolond, a vén szamár, a ki öreg fejjel, vén korára megházasodott... nem ad egy fityinget sem ! Arra ni, merre a nap süt! —- mondá ingerülten az öreg és hirtelen bemenve a kis kapun át, besietett az udvarra. —- Apám uram! Apám uram 1 — kiáltott Ártányos Vas István után a veje és belépett az udvarra. — Ki innen a portámról bitang népség! kiáltotta el magát az öreg és fenyegető állásba helyezkedett. — Nem úgy van az, mondá a veje, kit igen bántott az, hogy apósát ennyire ellenük ingerelte fel a felesége mostohája. Odalépett és igyekezett az öreget szép szóval lecsendesi- teni, de az öreg nem hallgatva veje csititó szavára, ingerültségében fölkapott egy csáp- hadarót, mely a közelben a fal mellett állott, azzal rohant a vejére, hogy őt agyoncsapja. — Nem úgy van az apám uram, mondá kaczagva a veje az öregnek, nekünk akár fizet, akár nem, mindegy az apám uram. Ügyvédet is hoztam a városból, ime ott áll a portán kívül, az az ur az ott ni! .. Majd eligazítjuk mi a dolgot ott, hol azt el kell. De szégyelje magát apám uram, hogy attól ott ni... és Ártányos Vas Istvánnéra mutatott a veje, fölhagyta magát apám uram... ennyire bolonditani! . . ■—- Mit... hej ti, czudarok ti! ... Átok fajzatok... uram, uram még ilyen szégyent! Fiskálist hoznak a nyakunkra!... A mi nyakunkra, kik eddig mindég tisztességben . . . becsületben éltünk!.. Hallja kend, no ne Husstihy Zoltán lioiiníli-utCKa 5-ili szánni saját házánál JKar* kizárólag1 e czélra épített gyönyörű szép műterme “g® — öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal — teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.
