Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-02 / 5. szám
NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjeleli minden csütörtökön. Előfizetési árak : Egész évre ................8 kor. jj Negyedévre..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanitókuak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A pénz. A nemzetgazdaságtan a pénzt csereeszköznek. vagy csereértéknek nevezi, mely által az ember szükségleteit beszerezheti. A pénz azon hatalmánál fogva, hogy általa minden szükséglet és kényelmi eszköz megszerezhető, oly csábitó erővel van felruházva, hogy bírásáért sokan a jogrenden és az erkölcsi törvényeken keresztülgázolva, vakon rohannak azon irány felé, hol azt feltalálni s az iránti vágyaikat kielégíthetni vélik. Hány eset fordul elő a mindennapi életben, hogy a pénzvágy, a gazdagodásra való hajlam oly tettek elkövetésére indít sok embert, melytől a jogérzület és az erkölcs undorral fordul el s a tételes törvény hivatalból üldöz és büntet. Csaknem naponként olvashatunk az újságokban rablásokról, betörésekről és rablógyilkosságokról. A szolga kenyéradójára, a testvér testvérére, a fiú apjára emeli öldöklő fegyverét, csakhogy munka és fáradság nélkül megszerezze a szükségleteihez, kényelméhez és szenvedélyeinek üzéséhez megkivántató eszközöket, vagyis a pénzt. A pénznek csábitó ereje nemcsak a közönséges bűntettekhez vezető utat mutatja meg, de a leplezett igazság palástjába burkolózva, az úgynevezett életrevalóság czime alatt is felkeresi emberét, ki különben a társadalomnak, legalább látszólag, tisztelt és becsült tagja. Az ilyen embereket — a közönséges szólás szerint — tágabb lelkiismeretüeknek szokták nevezni. Ezek azzal áltatják magukat, hogy kenyerüket becsületes munkával szerzik. De ha volna lelkiismeretük, volna az igazság iránt fogékonyságuk s elég lelkierejük arra, hogy mielőtt tervbe vett cselekedeteiket elkövetnék, képzelnék magukat azon embertársuk helyébe, kinek ismerethiányait, vagy szorult helyzetét a maguk anyagi előnyére kihasználni akarják, — bizony arra a meggyőződésre kellene jutniok, hogy életrevalóságuknak ily módon való érvényesítése sem nem jogos, sem nem erkölcsös. A zúgkereskedö, vagy házaló csekély értékű, mondhatni haszontalan áruczikkét 100 -200 °/0-kai drágábban árusítja el a hiszékeny vásárlónak, mint a mennyibe neki került s képes óraszámra dicsérni és magasztalni áru- czikkének jóságát, finomságát és tartós minőségét s ha sikerült embertársát becsapni, uvugodt lelkiismerettel tovább folytatja üzletét s nem jut eszébe, hogy jogtalan cselekedetet követett el. Némely hitelező a helyett, hogy a könnyelmű, vagy talán csak véletlen szerencsétlenség folytán lejtőre jutott adóst az életnek és családjának megmenteni igyekeznék, a teljes anyagi romlásba taszítja, meid az adós vagyonának utolsó maradványát, pl. kis házacskáját is, dobra ülteti s azt más árverelö hiányában — miről eleve gondoskodott — oly potom áron vásárolja meg, hogy annak értéke tízszeresen is felülhaladja követelését. Hát vájjon az ilyen hitelező érez-e magában szemrehányást, érez-e lelkifurdalást, hogy szerencsétlen adósát tönkretette s vele együtt annak családját is öngyilkosságba kergette? Oh nem! O tovább is a társadalom tisztes és| hasznos tagjának véli magát s ha teheti, más hasonló cselekedetektől később sem idegenkedik, mert életrevaló s czélja a meggazdagodás és pénzszerzés s annak eléréséhez — véleménye szerint — meg nem engedett eszközöket fel nem használt. Hány iparlovag, szélhámos és agyafúrt csalóval van dolga a rendőrségnek és igazságszolgáltatás közegeinek ! Altársadalom ezen salakjai mily ravasz fondorlattal és alattomos csellel vetik ki hálójukat a tiszta jellemű és semmi rosszat nem sejtő embertársaikra, hogy azokat igaz utón szerzett filléreiktől megfoszszák! Hányán, de hányán vannak, kiket a pénzvágy vakokká és siketekké tesz nem látnak maguk előtt semmi akadályt, mi utjokban megállítani képes volna s nem hallják a törvény és erkölcs tiltó szavát, sem áldozataiknak segélykiáltásait. Igazán elszomorító állapot s a jobb érzület eliszonyodik még annak gon-; dolatára is. S vájjon mi ennek az oka? A tisztességes munkaszeretet hiánya és a nagyravágyás. Ezen két hiba rendszerint karöltve szokott járni. A munkakerülő irigykedik azokra, kik jobb módban élnek és szükséget nem szenvednek. És a helyett, hogy tisztességes foglalkozást keresne magának, — azon töri fejét, hogy könnyű szerrel miképen juthatna jobbléthez és kényelemhez, miképen tehetne szert annyi pénzre, hogy nemcsak általános szükségleteit kielégíthesse, de szenvedélyeinek is hódolhasson. Alattomos terveket sző, cseleket vet ki s ha áldozatát hálójába keríthette, reá rohan és kiszívja vérét. Nem fűzöm tovább gondolataimat megfigyeléseim terén; nem akarok rámutatni mindazon módokra és eszközökre, melyeket egyes emberek pénzvágyuknak kielégítésére használni szoktak. Nem akarom körülményesebben leírni ama szerencsétlenek sorsát és siralmas végét, kik hiszékenységük, vagy emberi gyarlóságukból kifolyó könnyelműségük folytán ravasz fondorlatoknak és bűnös üzelmeknek ál- ! dozatul estek, mert a ki a szélesebb körű társadalom egyes tagjainak viselkedését, irányelveit behatóbban megfigyeli, kisebb-nagyobb mértékben közvetlen meggyőződést szerezhet magának. Egy intésre azonban különös súlyt fektetni kívánok. A nagyzoló természetű sokat ígérő és bőbeszédű embert, ki sorsunkkal feltűnően sokat szeret foglalkozni, kerülnünk kell, mert könnyen tőrbe csalhat. iota. TARCZ A. Elnöki megnyitó. A Kölcsey-kör jan. 29-iki felolvasó-estéjén mondta : "Va-rja-s Endre. Mélyen Tisztelt Közönség! A szelíd, érzelmes lelkű Kölcsey ideális eszméinek jegyében született meg ez a kör. Szerencsés, önzetlen s nagy kihatású gondolatnak találom ezt, a mi merengő szavú poétánkhoz illő alakulást két okból.'’ Az első talán kicsinyesnek tűnik föl első pillanatra, de nem az. — Kölcsey korának embere könyveket olvasott. Belemerült a nagy gondolatok tanulmányozásába, szőtte, fonta, kialakította azok nyomán a maga meggyőződését. A poéták, a tudósok utján járt. Elmélkedett, elmélyedt, gondolkozott és bonczolgatott. A modern kor embere szerencsétlenebb. Megmérgezte az újság. Mert méregnek tartom'a mi korunk e szörnyű molochját, a mely becsülettel, politikával szennyes hírekkel, tudománynyal és művészettel él. A modern újság messze elhagyta a maga útját; ott ka- lózkodik a vallás, philosophia, költészet birodalmában s a mai kor megtévesztett embere universális táplálékot találva az újságban megszűnik bonczolgalni, eszmélkedni, — önállóban lesz. Kevés idejét fölemészti az újság s abban sokféle szellemi táplálékot találva megundorodik a könyvtől. Szert tesz bizonyos általános ismeretre, de ez felületes. Okokat nem keresve, váltakozó hangulatok tesznek rá mély benyomást. S mivel olvas újságjában mindent: politikát, belletrisztikát, philosophiát, - azt hiszi, hogy ő is theo- logus, philosophus, diplomata. Pedig valójában soklelé szétszórt, de semmiben sem alapos, elméjében nincs egy nagyarányú gondolat, nincs egy önálló vélemény, homoktalajon áll s onnan szemlél életet, " költészetet, politikát. A csúszó talajjal változik a kép s ez a kaleidoskóp megzavarja. Okokat nem nyomozva kicsinyessé válik; csak az apróságok érdeklik; a nagy eszmékkel szemben, a melyek elmélyedést kívánnak, fogé- konytalanná válik. Innen a modern életnek kicsinyessége. Az úgynevezett inteliigentia átitatva az újság mérgező hatásától, beszéd- thémául nem talál más tárgyat, mint újabb és újabb híreket. Ez az oka, hogy társadalmunk közös érintkezési pontja nem más, mint az emberszólás. A hirhajhászó újságok szelleme úgy megmérgezett bennünket, hogy nem érdekel inás, mint a külsőség, az izgató hírek. Milyen üres lelküek a mai salonok alakjai, mennyire aprók, kicsinyesek ; pedig valamikor épen a salonok igazgatták Francziaor- szág szellemi éleiét. Ma a jóhirnév s a becsület vágóhidjai. Természetszerű következménye a felszínes gondolkozásnak a nagy és szent eszmék kipusztulása. Ez a levegő fojt. A léleknek fenvves- erdöre van szüksége, hogy felfrissüljön; szabadulnia kell a kicsinyeskedő felületességtől, el kell mélyednie a művészet s a gondolkozás elvont világába, hogy táplálékot kapjon. Ki kell ragadni ebből a párás ködből, a mocsártól elvinni a tenger partjára. Ezt cselekszi a Köicsey-kör az ily esték rendezésével. Talán pillanatnyi ez az elmélyedés, de gyakrabban s gyakrabban történve okvetelienüi hatással adja be az ellenmérget s ha nem is tanít meg gondolkozni, legalább vágyat ébreszt erre. A másik ok, a mely miatt szerencsés, önzetlen s nagy kihatású gondolatnak tartom a Kölcsey-kör megalakulását, mélyebb. Gondolkozó ember előtt rég ismert igazság az, a mit Bodnár Zsigmond uj fölfedezésnek hirdet: észrevéve azt a kiáltóan felötlő szabályszerűséget, a mely az emberi szellem történetén végigvonul. A történelem tanítja a gondolatvilág szabályos megismétlődését. Egyik korszak ideális, lassan emelkedik s tetőpontját elérve hanyatlik, ez a hullámvonal, hogy helyet adjon a realismus emelkedő és símét eső hullámának. Szükség van erre a váltakozásra. Megtompulna a lélek a folytonos egyhangúságban. Az álló viz megposványosodik. Csak a kavargó hullámokban van élet. Más kérdés azonban, hogy milyenné formálják a gondolkozást ezek az egymást fölváltó ellentétes irányok. Egy nagy gondolkozó az idealismust naphoz hasonlítja, a realismust éjszakához. Mindegyikben van élet, de más a napé és az éjé. A materia- lisinusé a huhogó baglyok, ijesztő denevérek, az éji pillék élete. Sötét es nyomasztó. A materialismus letörli a közös, az általános eszmék zománczát s az egyén, az egyénnek önző, kicsinyes érdeke lép előtérbe. Elhalványodnak a nagy igazságok, uralkodik az egyes; kivész az általános eszmék lelkesedése, egyéni érdek mozgatja az embereket. Az idealistnus korszakaiban pedig szent a közös, az általános; megéled a hit, fölbuzog a nemzeti eszme, szent az oltár, a trón, a haza. Az idealismus hozza létre a kereszteshadjáratokat s a szabadságharczokat. Az idealismus kora szüli a költőket, tudósokat, a vértanukat. Az éj gondolatszegény, ha alkot is valamit, a testi ember kényeimére hozza létre a gyárakat, gépeket, az érzéki ember számára dolgozik, alkotásai anyagiak, sárból valók. Az Edisonok mindig törpék maradnak a Shakespearek mellett. Most éltük végig a realismus kicsinyes korát. A művészet — a szellemnek ez a legérzékenyebb szerve — már lesi a virradatot. Tolstoj, Ibsen, Munkácsy, költők, művészek, tudósok az idealismus kapujában ülnek s várják a fényes, csillogó napot, az eszmékkel telitett életet. A fölkelő nap odújába űzi a kuvikot, szennyes omladékaiba a denevért. Mit is csináljon a szellem a realismus durva, érzéki anyagával ? Mit tegyen a béte humaine-nel? A verőfényben undorító a felbonczolt test. A hullák temetőbe valók. Megélednek majd az ihlető gondolatok, a napsütötte tájak illatos virágokat szülnek. Mert csak az idealizmus levegőjében élnek a Kaífaelek s a Beethovenek. AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES iZÜ TERMÉSZETES HASHAITÓSZER.
