Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-09 / 23. szám
Társs,ö.a.la=n.i, saépirodalmi és isan^-erexterjes-zx© ia.etila.pNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. Negyedévre .... Fé lévre..........................4 kor. [ Egyes szám .... Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A gör. kath. magyar egyházi ügye. A mily lélekemelő, épen oly elszomorító a helybeli gör. kath. magyar egyház küzdelme, a mely már harmadik éve tartja izgatottságban az egész egyházközséget. Közismert dolog az ügy, mert nemcsak lapunkban, hanem a fővárosi sajtóban is tárgyalták a gör. kath. magyar egyház küzdelmének erkölcsi és indító okait. Miről van szó ? Arról, hogy egy 1100 lelket számláló hitközség mindent elkövet az iránt, hogy megszabaduljon egy reá nézve elviselhetetlen tehertől; megmeneküljön egy oly egyházi fenhatóság alul, melytől joggal féltheti magyarságát; lerázzon magáról egy olyan terhet, mely nemcsak a józan gondolkozással, hanem a történelmi tradicziókkal is merőben ellentétben áll. Közel három éve már annak, hogy a helybeli gör. kath. magyar egyház tagjai minden törvényes és megengedett ellentállást igénybe vesznek arra nézve, hogy gyönyörű kis templomukat, tiszta szinmagyar iskolájukat megvédjék az erőszakkal betolakodni akaró idegen invásio elöl. Csaknem három éve áll elárvultán a parocina, nélkülözik a hívek papjukat, istentiszteletet csak kántoruk közbenjötte mellett tartanak s ennek daczára szívós kitartással, nem csüggedő reménységgel tűrnek, várnak, s várni fognak addig, mig ügyüket illetékes helyen dűlőre juttatják. Nem lélekemelő-e ennek az 1100 magyar léleknek magatartása? Nem meritünk-e hitet, bizodalmát az ö eljárásukból? Nem állithatjuk-e követendő példa gyanánt önmagunk, gyermekeink elé az ők igazi hazafias érzésüket? Nekik nem kell oláh szertartásu pap. — Nem, mert félnek és joggal félnek attól, hogy az a betolakodni akaró idegen pap meg fogja inételyezni gyermekeik lelkét. Félnek attól, hogy ezt az édesen csengő, zengzetes magyar nyelvünket fel fogja váltani az idegen szó. Félnek attól, hogy lassan, észrevétlenül, de szívós kitartással — a nagyváradi oláh püspökség ismert hazafias iutenczióitól vezéreltetve — egyszer csak azon fogják magukat észrevenni, hogy megszűntek magyarok lenni, gyermekeik már a nemzetiségi politika engedelmes eszközévé váltak. Nem tudjuk megmagyarázni magunknak, hogy miféle jogon kell nekik ezt az ádáz küzdelmet végigharczol- niok? Nem tudjuk felfogni, hogy a gör. kath. magyar egyháznak miért kell egy reá nézve idegen püspökség fenhatósága alatt állani. Nincs talán az egész világon még egy ilyen abnormális helyzet mint az övék. Van sajat szertartásu püspökük a közel szomszédban. Vaunak saját szertartásu lelkészük elegendő számban. Ennek daczára mégis nekik a nagyváradi oláh püspökség fenhatósága alatt kell állmok, lelkészüket ez nevezi ki, tanítóik megválasztását ennek kell megerősíteni, hit és lelki életüket ez irányítja, — hát természetes helyzet ez? És nem tudnak a bilincsekből szabadulni. Hát nem elszomorító és felhábo- ritó-e az, hogy Magyarországon, melynek minden talpalatnyi földjét magyar vér szerezte meg, melynek minden porszeméhez létfentartásunk ezer meg ezer küzdelme tapad, 1100 magyarteleknek a késhegyig menő harczot kell vivnia azért, hogy megtarthassa magyarságát ? Nem elszomoritó-e, hogy akkor, midőn anketteken és banketteken a legékesebb dikcziókban verjük a mellünket a magyar faj szupremácziója érdekében, nagyokat iszunk a sikerült szónoklatok után, akkor az ország szivében, a nemzetiségi véghatáron j 1100 magyar léleknek egyedül önmaguk erejére utalva, hazafias lelkesedésüktől támogatva, oly küzdelmet kell megvivniok, mely következményeiben nagyobb horderejű, mint egy egész köteg papirra vetett intézkedés? Nem látjuk-e a nemzetiségeknek térfoglalását? Nem áll-e elég példa szemeink előtt, hogy csak alig ötven év előtt a még szinmagyar egyházak mint lettek eloláhositva? Nem kellene-e az államhatalomnak teljes erejével támogatására sietni ennek a küzdő egyháznak? Meg kellene mutatni, hogy minden oly mozgalmat, mely az állam- fentartó magyarság megerösbödésére, térfoglalására irányul, minden erejével helyesel, áldozatok árán is támogat, hát még ha csupán arról van szó, hogy 1100 magyar lelket magyarságának megtartásában segítsen elő? Hiszen az államhatalomnak csak kezét kell kinyújtania, hogy a helybeli gör. kath. magyar egyház kívánsága teljesedjék. Hát oly irtózatos küzdelembe kerül az, hogy saját szertartásu püspökség fenhatósága alá engedjék ökek csatlakozni, melytől minden jog és eszélyesség ellenére elszakítva lettek? Hát három évi legerélyesebb ellentállás még mindig nem győzte meg minden illetékes fórumot arról, hogy itt nem szalmalángról, hanem a legtisztább nemzeti érzésből fakadó s megingathatlan elhatározásról vau szó? Hát azok a számtalan ígéretek és biztatások, melyeket a magas és magasabb körök részéről nyertek, még mindig nem lesznek beváltva, sőt ma már úgy áll az egyház, hogy teljesen magára maradt? Nem, nem maradt magára! Akadt egy férfiú, ki a legnemesebb érzéstől vezéreltetve kezébe vette ügyüket. Ki nem kiméit fáradtságot, hanem mindenről alaposan in farm áltatva magát, minden fórumot végigjárt, minden eszközt megkísérelt, hogy a küzdelemnek óhajtott eredményét kivivja. Érintkezésbe lépett Radu püspökkel, a vallás és közoktatásügyi miniszterrel, a külügyminisztériummal; állandó összeköttetésben állott az egyházközséggel s eljárásának eredményéről be is számolt a múlt szombaton tartott egyházközségi gyűlésen. Az a lelkes fogadtatás, melyben gróf Károlyi György kerületünk országgyűlési képviselője részesült, az a szívből jövő éljenzés, mely önzetlen munT ARCZ A. Méhesben. Zsonganak a méhek, méla zsibongás közt Elborongok annyi titkos néma vágyon, Múltam pusztaságát bús vándor madárként Csapongó képzelet szárnyain bejárom. Múltam pusztaságán sírok közt bolyongva Környeznek mindenütt haldokló remények... Megnyugvást találni ide jövök én csak —- Én csak ide térek! Kedves nekem e hely! — annyi sok szép óra Csatolja a szivem, lelkem össze véle; Itt mosolygott én rám annyiszor az édes Boldogságnak nyájas tündéri vidéke. Gyermeki kedélylyel az álmok korában Űzve az örömnek tarka pillangóit... Sokszor felvidított tündén mesékkel Édes jó anyám itt! Hallgattam szavára, ölébe hajolván, Oly szép volt meséje, mint dajkám nótája; Boldog idő volt az! — nem szórta még akkor Lombjait reményem piros rózsafája. Éltem hajójának duzzadt vitorláit Kern tépte még akkor rongyokra az élet; A gyermeki ábránd s annyi fényes álom Füstbe mért is széled ? Dajka-nóta, ábránd elmúltának tőlem, Férfi levélc s járok aláhajtott fővel, Meghajlik, megtörik az ifjú fa ága, Meghajtja, megtöri vész, vihar idővel. Eljövök én gyakran e méhesbe — és megújul annyi emlék; — visszazeng a nóta: Hajh! mikor itt anyám ölében aludtam, Be jó idő volt a’! Kása Ede. A czimeres gazember. N. báró kedvelt tagja volt az úri körök- | nek és a mint mondogatták nagy sikerei voltak a nők körül. Bár czingár és sápadt arczu legényke volt, azért nem volt tanácsos vele párbajba keveredni, mert kitűnő vivő és lövő volt. Kilépve a katonai szolgálat kötelékéből, í állandó alakjává lett a főváros úri társaságainak, a hol igen kedvelték öt, mert igen : ritka eset volt nála, hogy reggelnél előbb eltávozott volna a társaságból és a mely házhoz hivatalos volt estélyek idején, ott a vendégsereg csak akkor kezdett hazafelé készülődni, amikor a báró ur is már azt mondta, hogy: „elég volt a mulatságból mára ennyi, urak, holnap a viszontlátásra“ !... Egyik este N. báró ur elhatározta, miként gyalogsétát fog végezni és minthogy a feje még fájt a tegnapi muri után, hogy friss levegőt szívjon magába, útját a külváros felé vette. A mint igy szivarjából füstöt eregetve, lassú lépésben haladt az előtte teljesen ismeretlen városrész utczáján, egy alakot látott meg, aki egy kapualjba behúzódva állott ott és bambán nézett maga elé. Közelebb érve, a báró szemügyre vette az ismeretlen embert és látta, hogy az hosszú, a vál- láig érő hajat és galléros köpenyeget visel. 1 Hallott valamit a báró X. grófnétól, aki gyá- molitója volt a szegényeknek és tagja lévén a grófné egyik női jótékony egyesületnek is, hogy nagy a nyomor a fővárosban, a külvárosban különösen, átvillant azonnal agyán a gondolat, ez talán valamilyen munkanélküli lesz?! ... Oda lépve az ismeretlen ember elé, megszólította azt: Mondja csak barátom, miért áll maga itten ? — Semmi esetre sem azért, hogy sok a dolgom uram, felelt a megszólított. — ügy ? — Akkor hát maga munka- nélküli? ... — Annál is rosszabb! — Talán elcsapták a hivatalából? — Az én hivatalomból soha sem csaphatnak el!.. A báró erre a válaszra gondolkodóba esett, miféle ember lehet ez, hogy azt mondja hivatala van és mégis munkanélkül áll ? Hát mondja csak miféle a mestersége ? kérdé ismét az idegent. — Festő volnék a mesterségemre nézve, mondá az idegen és haját, amely a beszélgetés folyama alatt a szemébe csúszott, ismét hátra tolta a kezével a füle mellé! —• Festő, hiszen ez nem mesterség, de mű- •vészet, még pedig magam is kedvelem a festészetet !. . Egyszer egy lovamat, mikor a huszároknál szolgáltam, lefestette egy piktor, azóta sokra becsülöm a piktorságot!.. Hát aztán maga barátom szintén lovakat fest ?.. — Festek én azt is, ha valaki megbízna vele, mondta a festő, aki kezdett belé melegedni a beszélgetésbe, — de jobbára arcz- képeket szoktam festeni. — Aztán hasonlit-e az emberre ? — Na azt meghiszem, olyan képet festettem, a főszolgabirónénak a képét festve meg Zalába, amikor egyszer otthon voltam, hogy a megszólalásig hű hasonmása volt az élő asszonynak. De bár mily jól végeztem is a dolgom, azért nem fizettek sokat érte és belátom, jobban megélnék és többet keresnék, ha szobafestőnek mennék. —- Ahoz nem értek, de tudja mit, én megakarok tanulni festeni. Ezentúl eljövök magához a műterembe, ha akarja és tanítson meg festeni. — A mi a tanítást illeti, én szívesen vállalkoznék arra, de nekem nincs műtermem ! .. — Hát hol fest? — Itt lakom ennél a suszternél egy ágyon, itt a kapu feletti szobában, itt pedig magam sem férek meg és addig, mig lefekszem, itt szoktam álldogálni a kapu előtt így estenként. — Maga tetszik nekem, tudja mit, szólt a báró, jöjjön tegyünk egy kis sétát a városban, legalább tüzetesen megbeszéljük a dolgot. — Nem mehetek el én már, mert késő van és kicsuk a házmester. — Házmester ? .. kérdé a báró. Hát maguknál nincs portás ? .. — Van, de fizetni kell neki, a miért kinyitja a kaput.-—• Vagy úgy, no majd megfizetem én, a mi jár neki. A festő, akiben feltámadt a reménység, hogy egy mecénásra akadt, szépen megindult a báróval a körút felé és egyre a festészetről folyt a beszélgetés közöttük mindaddig, amig be nem tértek a körút egyik sarkán egy éjjeli kávéházba, a hol vigan szólt a czigány- zene. (Folyt, köv.)
