Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-02 / 22. szám
XXI. évfolyam. Nagykároly, 1904. junius 2. 22-ik szám. Xárssid_SLlm.L, sz@^iroö-sul:ncLi es isineretterjeszto GYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre . . Negvedévre . . Félévre .... Egyes szám . . . . . 20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda, és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (Ä római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Vasúti indóházunk. (—r.) Vasúti indóházunk oly siralmas állapotban van, hogy valóban csodálkoznunk kell azon, miszerint az irányadó körök ezt az állapotot eltűrik. Az első- és másod-osztályú váróteremnek csúfolt helyiség oly kicsi, hogy alig fér meg benne lü —15 ember. S mit mondjunk annak kinézéséröl? A falak alapszíne barna, s a hol a festéket leverték, ott egyszerű mész- habacscsal tarkították be a falakat, emellett változatos képet nyújt az, hogy a felső falazat külömbözö hirdetményekkel van beragasztva, az ajtók és ablakok oldalait finom szövetű pókháló disziti, s ebben a kis szűk helyiségben három ajtó van, melyek közül kettő egymással szemben van elhelyezve, úgy hogy igen jól szellőzhető a szoba, mert az egyik ajtó kinyitásakor a másik is nyílik s igy a léghúzam állandó, mert még az ajtók szerencsés elhelyezése következtében a két ajtó közötti falon van a harmadik ajtó is. S mily remek ezen I-sö osztályú váróterem berendezése? Van benne egy vaskályha, melynek felső része fekete, alsó része vörös, kiégett, mert a kályha emberemlékezet óta nem volt kitakarítva, van benne három fapad, melyeken este a hordárok igen jól alusznak. Ha ehhez még hozzáveszünk egy asztalt, két piszkos köpöládát, egy álló inga-órát és egy függő-lámpát, melynek három karját és a rajta levő üveget valószínűleg minden évben kétszer is megtörölgetik, akkor a fényes berendezéssel készen vagyunk. A harmadosztályú váróterem, — melyben a pénztár, a szivarárulóhely és a harmadosztályú utasok számára való italmérési hely is benne foglaltatik — alacsony, piszkos, füstös. Ebbe a helyiségbe 5 ajtó nyílik, s ezen keresztül kell az első- és másodosztályú váróterembe és étterembe bemenni. Ezen teremnek csúfolt helyiségben egy kis fabódéban, melyben maga a pénztárnok is csak saját tengelye körül tud megfordulni — van a pénztár, mely biztonság tekintetében igen gyenge lábon áll. Egy alacsony vaskorláttal elrekesz- tett részen vonulnak be az első- és másodosztályú utasok a nekik fenntartott váróterembe, ingyen élvezve a jó illatot, mely a 11[-ad osztályú alacsony füstös helyiségben kapható, mert más bejáró az indóházba nincs, s az utczára nyíló ajtó minden kinyitásánál megnyílik a szemben nyíló két ajtó is kellemes léghuzamot idézve elő. S a milyenek a várótermek, ép olyan az étterem és ép olyanok a hivatalos helyiségek. Az étterem elég nagy, de nem elég magas a nagyságához képest, tehát alacsony, füstös, ventilátiója nincs. A helyiségek — melyekben igen sokszor sok utas fordul meg, a forgalom követelményeinek egyáltalán nem felelnek meg s mondhatni egészségügyi tekintetben is kifogás alá esnek. A hivatalos helyiségnek egy főoldal- fala teljesen meg van repedve és a kidöléshez közel áll. Ilyen körülmények között azt hisz- szük, elérkezett a legfőbb ideje annak, hogy a mostani sem a forgalomnak, sem az egészségügyi tekinteteknek, sem a nagykárolyi állomás méltóságának meg nem felelő vasúti indóház leromboltassék, vagy pedig lakás czél- jaira átalakíttassák és e helyett, — még pedig most már a Kálmánd-utcza végére jövő homlokzattal egy modern, úgy a forgalom, mint az egészségügyi követelményeknek megfelelő indóház építtessék. Elérkezett az ideje ennek annyival inkább, mivel a Nagykároly—Mátészalka—Csapi vasút kiépítése küszöbön állván, városunk vasúti központ lesz, öt irányban fog a vonat közlekedni és a különböző irányban utazni akarók sokszor kénytelenek néhány órát az indóházban eltölteni, miért is méltán elvárhatjuk azt, hogy egy egészséges, szellös, tágas, magas helyiségben töltsék el azt az időt, a mit itt kell tölteniük, ne pedig olyan helyiségben, mint a minő a mostani, a melynél silányabbat a legutolsó és legkisebb állomáson is alig lehet találni, pedig a helybeli állomáson már most naponként húsz személy- és gyorsvonat érkezik és indul, tehát elég szép forgalom van a helybeli indóházban. Vármegyénk közigazgatási bizottsága már felirt az indóház átalakítása iránt, maga a kereskedelemügyi miniszter személyesen megyözödött indóházunk silány voltáról, a miniszterelnök pedig régebben ismeri már ennek gyarlóságát, kerületünk országgyűlési képviselőjének tehát — támogatva jóaka- ratu főispánunk által — talán sikerülni fog meggyőzni az irányadó köröket arról, hogy indóházunk újjáépítése tekintetében közeledünk a 12-ik óra elteltéhez s ha más városokban impozáns nagy költséggel építtetett indó- házakat csak a közelmúltban is az állam, mi is elvárhatjuk, hogy e tekintetben jogos igényeink megvalósíttassanak. ________ TA RCZA. Az útitársak. Vonatra szállt föl egy legény, Nem ült soká magába’, Hozzá szegődött csakhamar Társául egg leányka. Néztél■ egymást kíváncsian S hosszan, de nem beszéltek, Míg végre megnyílt ajaka A hallgatag legénynek. Sfecsegtek erről, arról is: Útjuk honnan, hová visz, A legény szólt: .,Elvette mind, A mink csak volt, az árvíz. Kenyérkeresni indulok Egy nagy városba mostan ; Tudja a jó Mindenható, Milyen lesz sorsom ottan“. S szólt a leány: „Anyám után Apám’ is eltemettem, Mind föld alatt a gondozóm, Csak egy él még — felettem. Cselédkenyér vár engem is Olt messze idegenbe’, Hol nem lesz senki, jól tudom, Ki szánna, ki szeretne“. lgy folyt a szó; egyszerre csak Egy állomáshoz értek. „Helyben vagyok!“ szólt a legény, „Mily furcsa is az élet!“ S hogy egybefűzödött kezük E választó határon, Egyet gondolt leány s legény : A boldogság csak álom. Leszállt; utána nézve állt A lány az ablak mellett S mikor megindult a vonat, Halkan zokogni kezdett. Szabados Ede. Dalok. i. Néma éjben jár ok-kelek, szomorúan járok; Nem is nézem, hol az ösvény, hol a gazos árok. Ha nézném is, úgyse látnám, oda szemem fénye, \ Beleveszett egy szőke lány tengermély szemébe. Vihartépett zúgó erdő az én árva lelkem, Itt e földön nem is lehet nyugodalmat lelnem: Ösvény nélkül, utak nélkül addig-addig járok: Majd ad örök nyugodalmat a temető-árok. ír. A csatári templom tornya Messze-messze látszik, Vörös ormán túrbékoló Páros galamb játszik. Csillog-inllog fehér tollúk A ragyogó fénybe': Édes csókos szerelmüknek Tán sohse lesz vége. A csatári templom mellett Fehér falu házba’ Szőke kis lány új babáját De nehezen várja. S a régiért — könyben úszik Szeme csillagfénye: A mi csókos szerelmünknek Mindörökre vége! Bolton Emil. Az orgonavirág. Irta: Reviczky Irma. Olyan volt az a kis park, mint egy | ékszerszekrényke. Az üde zöld pázsit volt a ' bársony alap, a remek szinpompáju illatos gyönyörű virágok pedig a drágakövek, melyek közt egy-egy harmatcsepp a gyémántot kép- ! viselte, amint rátüzött a tavaszi napnak forró sugara. A fehér, sok tornyos kis villa pedig úgy i nézett ki, mint egy mecset, melyről majd mihamar elhangzik a muezin hangja: „Nagy az Isten !“ Fehér hattyúk úszkállak a „halastó“ | csendes, színes tükrén. Orgonavirág pyrami- ! sok közt sötétzöld fenyvesek háttéréből kiemelkedtek egy kerti ház vad venyigével befutott oszlopos falai. Márvány lépcsők vezettek fel az aranyráesos kis ajtóig, melyet félig eltakartak az orgonavirág lila és fehér illatos ágai. Egy kis pintyőke dalolva himbálódzott a virágos galyon. Vilma kéjesen nyújtózkodott a kerti pavillonnak puha szőnyeggel leteritett könnyű nád kerevetén és hallgatta. E mellett olykorolykor mohón magába szívta a kezecskéjében levő orgonavirágcsokor édes, kábitó illatát. Hosszú selyem-pillás, szürke nagy szemei a távolba révedeztek ki a szép parkba. Gyula ez alatt elmerengve nézte a szép asszonyt, aki tulajdonképen a nénje volt és ö a kor- külöinbség daczára is szerette. Húsz éves, lángoló ifjú szivével a rajongásig szerette őt, Vilmát, a 30 éves asszonyt. Első látásánál tüzet fogott a szive, akkor még csak maturista volt, vagy két esztendő előtt, mikor mint vőfély „Pali bácsi“ lakodalmán szerepelt. A 28 éves, „vén kiasszonyt“ ő nem képzelte oly üdének és ragyogó szépnek, mint a milyennek most találta. Tehát természetesnek is vette, hogy Pali bácsi ö miatta szegre akasztotta az agglegénységet. Most csak azt szerette volna tudni, hogy a szép Vilma szereti e Pali bácsiját, úgy szereti-e, mint az azt a jóságos szivével és félmillió korona évi jövedelmével megérdemli ? De hogyan kérdezze ezt meg tőle ? Igen delicat egy kérdés: pláne egy egyéves önkéntestől. Ha mindjárt tüzér önkéntes is. Még sincs hozzája kellő bátorsága. Azért a szerelmes kis tüzér csak nézte, fürkészve nézte a szép asszonyt, akinek a bájos képe egyre mélyebben a szivébe lopódzott. Húsz éves, nyugtalanul vergődő ifjú szivébe. . . No de szép is volt Vilmácska fehércsipkés rózsaszín selyem reformruhájában,
