Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-29 / 52. szám
XXI. évfolyam. Nagykárol, 1904. deczember 29. 52-ik szám* . W Táuxsa.cxeLl:ran_i, 2£ ismeretterjesztő IfcxetilarpNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. WSegjelen mindm csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre........................8 kor. i Negyedévre ..........................2 kor. Fé lévre....................................4 kor. Egyes szám..........................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évié 6 kor. Szerkesztőségi iroa és kiadóhivatal: Deák Ferenc,:jcr 4. szám. (A római kath. elemiiskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Boldog uj évet! Ezzel a jó kívánsággal szokták köszönteni egymást a jó emberek, ezzel köszöntötték egymást egy évvel ezelőtt s ezzel fogják köszönteni egymást három nap múltával is. S vájjon teljesedett-e a jó kívánság a múltban, s fog-e teljesülni a jövőben ? Hogy a múltban nem teljesedett, azt tudjuk, mert az 1904-ik esztendőt nem mondhatjuk jó esztendőnek sem az emberiségre, sem hazánkra nézve. A teremtés koronájának mondja magát az - ember, jónak, nemesnek, érzésteljesnek; s iine majd egy esztendeje, hogy egymást gyilkolják az emberek a távol keleten, ezrekre és ezrekre megy a halottak és sebesültek, százezrekre a gyászoló özvegyek és árvák száma s mindez miért? csak a hatalomért, csak a hírvágyért. Hazánkat a híboru nem érintette, <íe'süjYöfííi azért, — a buzanemüeklöt el tekintve —rossz terméssel, takarmány- hiánynyal, gazdasági pangással. Még az időjárás sem volt olyan, mint a milyen rendesen lenni szokott. Későn volt a tavasz és oly nagy a szárazság, a minőre az öreg emberek sem emlékeztek. Ehhez járultak még a nagy politikai kiegyenlithetetlen ellentétek, a törvényhozás meddősége, a szocziális eszmék forrongása, a vallásfelekezetek rivalisálása, a társadalmi széttagoltság növekedése, szóval minden, a mi nem jó. Hanyatlott a vallásos érzület, meglazult az emberekben az erkölcsi érzés, mesésen megnőtt az önzés. A becsület ma már kétféle, politikai és polgári; az egyikben beállott fogyatkozást nem tudják be a másiknál ; nem azt nézik, hogy mi a tisztességes, hanem azt, hogy mi a hasznos. Fő dolog az üzlet; mert minden ügynél azt nézik az emberek, hogy mi lesz abból az egyéni haszon; hogy a közös érdek mit követel, az mellékes. Ki lesz balga áldozni a közért, mikor tulnagyok az igények, mikor azok nehezen elégíthetők ki, mikor mindenki csak a látszatnak hódol, bármily szomorú is legyen a való. Bizony-bizony szomorú a mujT de még szomorúbb a jövő képe. A valláserkölcsi nevelés hiánya meglátszik inár a mostani generátión, hiányzik a hit, a remény, a szeretet az embereknél, nincs meg az egymás iránti bizalom. Nőm azon igyekezünk, hogy szeretetteljes egyetértésben az összetartozandóság érzését növeljük, ápoljuk, hanem azon vagyunk, hogy ellentéteket szitsunk, hogy a polgári társadalmat széttagoljuk, kasztok, vallásfelekezetek, társadalmi klikkek és osztályok szerint; nem becsüljük meg egymásban az Isten képmására teremtett embert; s a helyett, hogy mohó örömmel ragadnánk meg minden alkalmat, a mely bennünket egymáshoz — mint az édes haza gyermekeit — közelebb hozhat, inkább egymásnak a gyengéi után puhatolódzunk, viszál- kodást és visszavonást szitunk. Pedig meg kellene gondolni azt, fogy mindnyájan egy anyának az (des hazának vagyunk gyermekei és a laza megerősödése mindnyájunknak üdékében fekszik; a haza pedig csak dckor lehet erős, csak akkor lehet boldog, ha fiai megfeszített erővel a haza javára dolgoznak, egymást megbecsülve,1 tisztelve áldoznak a közös oltáron, a hazaszeretet oltárán, a szeretet életre fakasztó meleg sugarai mellett azon tudatban, hogy: ^ nagy világon e kívül kincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell.“ Minden ború után derű következik. ; Igv reméljük, hogy a hazánk egén | most mutatkozó borút is nemsokára ! derű fogja felváltani. Az együttérzés fonala ismét egygyé lesz, igyekezni I fingunk egymást megérteni, az össze- ra/'íozanclöaág érzetét- ápolva egymást | megbecsülni. Ápoljuk, gondozzuk a testvéri együttérzést és egyetértést, dolgozzunk mindnyájan lehetőleg egyetértve hazánk fel virágoz Látásán s akkor törekvéseinken, munkánkon Isten áldása lesz s szétfoszlik az a sötét felhő, mely a jövő képét oly szomorúnak mutatja. Abban a reményben, hogy ez igy lesz, | kívánunk boldog uj évet! Előfizetési íelliyás. Lapunk az újévvel XXII-ik évfolyamába lép. A közönség támogatása tette lehetővé azt, hogy ezt a szép időt elérnünk sikerült, hogy a közérdek szolgálatában annyi évet tölthettünk. Lapunk mindenkor különösen Nagykároly város és vidékének érdekeit szolgálta és kivánja szolgálni jövőre is. Felemeltük és felemeljük szavunkat mindenütt, a hol városunk jóléte és elö- haladása követeli s a közönség érdekeinek megvédése mellett városunk elöhaladásán kívánunk munkálkodni és I lapunk múltja biztosíték arra nézve, hogy minden magánérdek vagy befolyástól menten, egyedül a közérdeket szolgáljuk. Lapunk irányán jövőre sem fogunk változtatni, mert szilárd meggyőződésünk, hogy helyes utón haladunk. Szépirodalmi közleményeink az eddigi irodalmi színvonalon fognak állani, s hírrovatunkban igyekszünk az eseményeknek hü képét adni. Hogy feladatunknak megfelelhessünk, kérjük a közönség további szives támogatását s egyben jelezzük, hogy az újévvel lapunkra előfizetést nyitunk. ELŐFIZETÉSI ARÄK: Egész évre ... 8 korona. Félévre ...................4 korona. Negyed évre ... 2 korona. A „NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE11 szerkesztősége és kiadóhivatala. TARCZ A. Az unalomról. — Csevegés. — Ne mondja azt nekem senki, hogy az unalom nem betegség. Igen, az unalom is betegség, az egészséges ember egyedüli betegsége ; mikor physikai fájdalmat nem ére- zünk, mégis teher az élet és jól esnék megválni tőle, ha csak rövid időre is. Persze csak rövid időre. Volt már olyan ember nem egy, aki iszonyú unalmában lett öngyilkossá, de ismerek olyat, akit nagyobb szerencsétlenség is ért miatta, megházasodott. íme most elővett engem is az egészséges ember eme veszedelmes ellensége, betegsége, a szörnyű unalom, mely végképpen elvette a kedvemet és nem találom miatta a helyemet sehol. Sorra járom a szobákat, azzal a sovány reménységgel, hogy hátha találnék valami szórakoztatót, ami kissé felvillanyozná a lelkemet, de sehol semmi, s még az is untat, ha szét nézve látom, hogy a falak ma is olyan szinüek, mint tegnap voltak, itt például kék alapon szürke alakok, melyek ha egyfelől nézem állatfejeket mutatnak, de másoldalról nézve liliom-fele vizi-növény, a a többi szobában is ehhez hasonlóan minél lehetetlenebb ábrák a szecessió borzalmai. Bemegyek az irodámba, leülök az asztal mellé, tollat veszek a kezembe s Íráshoz fogok, azaz csak fognék, lomha Pegazusom | azonban nem indul, egy helyes gondolat | sem jut az eszembe, szerte űzte az unalom, olyan a fejem mint a madártávlatból nézett holdvilág puszta és kopár s minden meleg, kellemes gondolat nélküli, üres. Felállók hát az asztal mellől, könyökölök az ablakon, nézem a sáros, habarékos utczát, mely unalmas egyformaságban lomhán nyújtózkodik a házsorok között. Az eső vigasztalanul esik, már hetek óta | esik, olyan energikus buzgalommal, mintha a régente lezajlott özönvizet akarná variálni. Az eget sötétlő, piszkos fellegek borítják mindenfelé s a nap úgy elbújt a fellegek | mögé, mintha többé nem sütne ki ragyogó i pompájával. Sehol egy élő lény a sáros elhagyatott utczán. Óh tél, te gyönyörűsége sok fiatal mu- i látni vágyó szívnek, hová lett a te poézisod? Elmúlt, elveszett mint a sokat emlegetett, sokat elsiratott „régi jó világ“ az ö pátriárkális alakjaival; mikor „Mint a szélvész repült a szánka A csillogó fehér havon.“ Mikor a nap ragyogóan tűzött le az égről, s a hőmérő mégis fagyponton legalul járt. Mikor vidám vadász társaság sietett a ropogós fehér havon és puska lövések zajától volt hangos a zúzmarás erdő és jégesa- j pos bokor. Most a szép, tiszta fehér hólepel helyett piszkos sártenger mindenfelé, hogy szinte 1 bele fájul a szemem a kietlen bús kép nézésébe. Az unalom végképpen lenyűgözte idegeimet, kimondhatatlan kellemetlen érzés nej hezedik a lelkemre, mintegy öntudatlanul I lefekszem a díványra, lehunyom a szemem s gondolkozás nélkül halgatom amint az eső j idegzsibbasztó egyhangú kopogással veri az j ablakot. Mély, lethargikus álom vesz rajtam erőt, nem tudok, nem érzek magam körül semmit, csak néha-néha mintha mély sírból jönne föl hozzám a hang, a mint a harmadik szobában a lányom álmosan, kelletlenül veri a czimbalmon azt a százszor is elnyűtt, elcsépelt émelygős régi dalt: „Sújt az átok, mert szerettelek.“ Azután az is elhallgat, mert nyikorog az ajtó s a feleségem örömtől vidám hangon üdvözli a hetek óta első idegen arezot. De csak pár perczig tart ez, az unalom közben feltörő örömhang, a viszontlátás örömére, mint midőn sötét felleges égen egyet villan s a villám lobbanása egy perezre felderíti a vésztjósló, sötétlő eget, hogy annál szomo- rubb legyen azután. A helybeli tanitókisasszony érkezett egy j rövid délutáni látogatásra. Az első pillanatban úgy érzem, hogy j fel kellene kelni és átmenni hozzájuk, de nem enged a lelkemet, testemet lenyűgöző unalom, mintha minden részem a díványhoz | lenne kötözve, a fejem meg egy nehéz ólomgolyó volna, nincs hozzá elég erőm, hogy í felemeljem. De minek is mennék át hozzájuk, igy I lehunyt szemekkel is látom a kisasszony | sápadt, unalmas arczát, beesett fakó szemeit, | amint lagymatagon, kifejezéstelenül nézdel vele széjjel, ölébe bocsátott kezekkel, resig- 1 nált sóhajtással ajkán. Most is az a nyühetetlen zöld ruha van rajta, amelyik minden télen és nyáron egyaránt, csakhogy télen fekete plüss, nyáron ! pedig piros selyem a diszitése. Beszélgetésbe kezdenek, ide hallatszik sipitó, affektált hangja; azaz hogy csak kezdenének, ha volna théma, de megölte az unalom, rövid, szakgatott mondatokban tárgyalnak közönséges tartalmatlan dolgokat, közben egy-egy borzalmasan elfojtott sóhajtásba erőszakolt ásitás csúszik át a szoba levegőjén; rövid óra alatt cselédkérdés, időjárás, japán háború, minden ki van merítve. Még szerencse, hogy az ilyen erős, neki j keseredett napon hamar beesteledik és akkor j vége a délutáni vizitnek. A hagyományos csésze kávé után a vendég elbúcsúzik azzal a gondolattal, hogy jobb lett volna otthon maradni, mint igy a sötétben végig úszni a sáros, habarékos utczát. Én pedig egy energikus, nem udvarképes nyujtózással felpattanok a díványról s egy rettenetes ásítással búcsút veszek a mindent megsemmisítő unalomtól, legalább egy estére, addig pedig vonjam bár magainra a czivili- zált világ férfiainak szánó mosolygását, jer elő te legjobb barátom, gondüző pipáin s a lámpa barátságos világánál, az illatos verpeléti bodor füstfellegeibe burkolódzva szivem szerint felfohászkodom a költővel: „Hála Isten este van megint!“ Te pedig nyájas avagy nem nyájas olvasóm, légy bár olyan egészséges mint a makk, mire ezt az unalmas csevegést elolvasod, szintén bele esel az egészséges ember egyedüli betegségébe, az unalomba ! Tóth Erzsiké.
