Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-07 / 44. szám
44-ik szám. T ár s SLcLala^CLi, szépirodalro.! és israeretterjesztő i^etilsup. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. | Negyedévre Fé lévre........................4 kor. Egyes szám Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Színház és erkölcs. Esztendőben egyszer lehet egy pár szót ejteni erről a két dologról is, a melynek már ma vajmi kevés köze van egymáshoz. Elég szomorú! A színház rontja-e a közízlést, vagy ennek elfajult volta hat-e vissza károsan amarra ? A kettő közül egyik se akar cynikusnak látszani, azért képmutatóvá lesz mind a kettő s egyik a másikat teszi felelőssé. Az igazság pedig az, hogy hibás mind a kettő, mert kölcsönösen rontják egymást. Szent igaz, hogy az anyagi jövedelmezőséget keresi a színház, mint üzleti vállalkozás. Erre természetes joga van. De nem volna szabad emellett megfeledkeznie a magasabb hivatásról se, amelynek a magyar színészet egész életét köszöni. Más nép megengedheti magának azt a fényűzést, hogy csak magáért a művészetért ápolja a művészetet. Ők a maguk földjén termelhetnek virágot vagy gyomot, borostyánt vagy szamártövist. Nem úgy a magyar! Más — szerencsésebb — népek egy-egy uj gyarmatot szereznek annyi küzdelemmel amennyibe került nekünk a nemzeti színművészet megalapítása. Hazafias buzgalom, lelkes hév, önfeláldozó munkásság emelte az épületet, melyben egy nagy eszmét látott köbe fagyva mindenki. Széchenyi és Wesselényi, Fáy András s a mi nagy Kölcseynk fáradoztak érette. Bizony, bizony, nem azért iparkodtak, hogy idegen erkölcstelenségnek szerezzenek alkalmat magát mutogatni, nem azért, hogy a félvilág salakjának torzképei hirdessenek eszement tanokat s terjesszenek olyan zenét és tánczot, amelytől sírva menekülnek a múzsa és a grátiák. A nyelv és irodalom, a szív és lélek művelését várták a szininüvészettöl azok, akik annyi odaadással hirdették megalapításának szükségét, fönntartásának üdvös voltát. Az ö nemes lelkűk még emelvénynek képzelte a deszkák alkotmányát, mely az élet szebb oldalát fogja tükrözni; mely felmutatja a múltakat, hogy épüljünk, a jelent, hogy okuljunk; mely élő példákon tanit gyűlölni a zsarnokot, szánni a rabszolgát, hevülni a hősökkel, vé- rezni az áldozattal. Követni az erényt, megvetni a bűnt, de igaz szívvel sajnálni a bűnöst. S egészséges tiszta nevetéssel mulatni félszeg jellem s fonák helyzet fölött. A föltevés nagyon természetes is volt. Hiszen megírta volt már a mesterek mestere örök időkre szóló müveit. Shakespeare után ki félthette volna hanyatlástól, vagy éppen sülye- déstöl, akár a színpad, akár a nézők irodalmi Ízlését ? Még az anyagiakban se látni ilyen tévedést. Akinek módjában van ananászt élvezni, nem lakik jól krumplival s a bolond is szívesebben keres finom derűt a pezsgőben, mint nehéz mámort a korcsmái pálinkában. Hát már most a gyomor kényesebb mint a lélek, s a nyelv finnyásabb mint a szellem? Azonban — ugv mondják — nem divat már a pathos. A mi sekélyes felfogásunknak Coriolán büszkesége igen súlyos, Caesar nagyratörése igen magas, Othello féltékenysége nagyon kemény, Romeo szerelme nagyon lágy, Lear őrjöngése túlságosan komor, Hamlet vívódása fölötte mély. S Julia és Ophélia, Imogen és Cordélia is hiába tudják magukról, hogy ők a nemes nőiesség örökszép példaképei. Szerelmük és csalódásuk, hűségük és lemondásuk meg nem indít többé. Nem divatosak! Mert hát szegény Desde- mona csak egy szomorú dalt dudol- gat, Titánia csak a tündérek tánczát lejti a pázsiton. Miért nem fújja a regiment nótáját s miért nem járja a cake-walkot? Ez kell a csőcseléknek, akarom mondani a müveit közönségnek. De hát jól van 1 (Ámbár nagyon | rosszul van !) Felejtsük el, amit az előttünk járt nagyok nemzedéke cselekedett s tagadjuk meg amiben reménykedett. Szálljunk le a cothurnusról. De csak a becsületes sima földre, nem ám az undok posványra! Van-e szükség arra, hogy megismerkedjünk az Odettek erkölcseivel, a Nórák életnézetével? Úgy vagyunk mi evvel, mint a szeczessziós művészettel. Idegen világvárosok, sok száz éves gazdag mügyüjteményekkel bövelkedök, felkapták azt mint egynapos művészi szeszélyt, mint mikor a drága csipkében és bársonyban dúskáló királynő olcsó battisztba öltözik, i A szerény kis polgárasszony nosza siet utánna csinálni s ringatja magát a boldog képzelődésben, hogy már most ö úgy van felruházva mint amaz. így tett a mi kedves fővárosunk a képzőművészet terén s igy félig-meddig kénytelenségböl, a szinirodalommal. Csakhogy tüskön-bokron kell-e okvetlenül utánna menni Budapestnek? Itt az ütköző pont. Sajnos igazság, hogy hazánk 16 ezer titkos drámairója még mindig nem birt életrevaló magyar színi műsort teremteni. A mindig ujságvágyó budapesti színházlátogatót csakugyan nem lehet a honi termeléssel kielégíteni. De minálunk Nagykárolyban mindössze egy hónapig tart a színi idény. Erre az egy hónapra bízvást lehetne tisztességes műsort összeválogatni a fővárosi színházak jól megrostált anyagából is. Furcsa babona is az, hogy a szerény „vidékinek min- , denben követnie kell a nem annyira kényes, mint inkább elfásult fővárosi Ízlést. Pedig ebben a kérdésben nagyon is indokolt volna, hogy a maga I jobb belátását kövesse. Nagykárolyban egy szorosan körül- ! határolt s mindig azon egy közönség látogatja a színházat. Tisztes családapák, müveit úrnők, jól nevelt leánykák. Ezek közül kinek telik kedve a minden rosszban megvénült nagyvárosi habituék divatos müveiben ? Egyáltalában nem vagyunk annyira eltelve a jóval, hogy meg kellene kívánnunk a rosszat. És ha mégis elfogadjuk, az már aztán a mi saját hibánk. Szabadítsuk föl magunkat. Vidéki közönség létünkre, kívánjunk tisztább életirányunknak megfelelő műsort. Nem jelent ám ez hátramaradást! Léha T A RCZ A. Halottak napján. Kik nyugosztok ott lenn a mélyben, — Hol nincs bánat és nincs öröm — Tudjátok-é, hogy ma az éjben Borul reátolc fényözön ? ? Eljöttek hozzátok az élők, Hoztak gyertyákat, koszorút, Némelyik sírra kincset éröt — . . . No, némelyikre egy se jut. Itt egy márványoszlop tövében A fényözön majd meg vakít, Amott a magános sötétben Fájón siratnak valakit. Itt egy sir teli van virággal, Máson a fejfa is kidőlt. Olt gyászolnak mélységes gyászszal, Egy könyü sem hull ez elölt. Soknak itt is van palotája, Mint volt addig is, a mig élt, Aranyba vésték a falára Idejét, rangját, hírnevét. Csak egy halom a többi háza Es egy jó czövek sirjelül. Soknak csak a temető árka Jutott örökös nyughelyöl. Ugy-é mindegy ez itt tinéktek, Mind egyformák vagytok ti itt? Kiket szétválasztott az élet, A halál szépen egyesit. Aranyos, nagy fakoporsóba’ Mind egyforma a sorsotok. — Sírbolt és kis halom lakója: Mind, mind egyformán boldogok. G. Diószeghy Mór. Az oltár előtt. Irta: Bállá Jenő. A járókelők össze csoportosultak a templom előtt, a melynek ajtajában is egy csomó frakkba öltözött ur állott, akik úgy látszik, a menyasszony érkezésére és annak a kíséretéhez tartozó vendégek fogadására; várakoztak. A templomba vezető lépcsők bíbor szőnyeggel voltak beterítve az oltárig, ; a melyen majd a menyasszony vőlegénye karján fog bevonulni. Az oltár valamennyi' gyertyája ég már és káprázatos fényben úszik az egész templom belseje. A kóruson az orgona mellett ott ül a kántor, hogy az adott jelre megszólaltassa az orgonát. A padsorok telve vannak az érdeklődőkkel és a családhoz tartozókkal. Most állt meg az első fogat a templom előtt és az inas leugorva a bakról lesegiti az érkezettet, aki a menyasszony édes atyja, idős férfi,' lehet úgy hatvan éves és meglátszik rajta, hogy az élet kissé jobban összetörte, mint, más ily korban* és módban levőket amint megviselni szokott. Nejét aki már fiatalabb és életerősebb asszony, akin meglátszik még ma is, hogy csak nem régen is még szép asszony lehetett, már az öreg ur segíti le a fogatból és karját nyújtva elsőnek vezeti be a templomba. Álajd sorra érkeznek a fényesebb öltözékü vendégek, akik a sok ékszertől majd leroskadnak. A hölgyeket fényes egyenruháju katonatisztek, előkelő urak vezetik be sietve a templomba és legutoljára érkezik a menyasszony, akit már a vőlegé- í nye vár és karját nyújtva büszkén vezeti az | oltár elé. A menyasszony után lépked a szobaleánya, aki szemét törüli fehér kendő-! jével, mintegy jelképezvén, hogy immár vége I a szép napoknak ... a boldog leányéletnek és most már a kisasszonynak a leghűségesebb cselédjére, a szobaleányára sincsen j szüksége. A sorfalat állók ajkáról megjegyzések röpködnek a fényes esküvői vendégsereg látására és bár mindegyiket megkritizálja a tömeg, egyedül a menyasszony személye ment e tömeg kritikájától, mint aki iránt mindenki rokonszenvet érez. Fehér menyasszonyi öltözékében olyan mint egy j költemény és bár arczát fátyol fedi, mégis j átlátszik rajta utólérhetlen szépsége. — Hogy illenek egymáshoz !.. — Milyen ■ szép egy pár ember!.. — hangzik a tömeg ajkáról. Amint átlépték a templomajtó küszöbét megszóltál az orgona ... Az esküvőnek vége lévén, mindenki a milyen rendben érkezett, visszatért a lakodalmas házhoz, a hol már terített asztal várta az érkezőket. Az uj pár a délutáni vonattal már nászúira kelt. Az irodafönök ur szigora ember volt a minisztériumban, a hol őt ép e szigorúságáért kedvelték a fölebbvalói. Jaj volt annak a szegény hivatalnoknak, aki meg mert késni és még a szolgák is rettegték őt szigorúsága miatt. Az irodafőnök ur túl pedáns ember volt és amint megkövetelte alantosaitól azt, ha restantiában voltak a munkával, hogy azt irodai órán túl elvégezzék: jómaga sem tett másképen, deratt ült az irodájában és dolgozott egyfolytában, mintha még csak épen most ült volna le az asztal mellé. így esett meg, hogy a hivatalfőnök urat meg-meglátogatta igy délutánonként leánya, egy szép, szökehaju, fiatal leányka. Hogy és hogy nem, elég az hozzá, hogy volt egy igen rokonszenves napidijas a hivatalfőnök ur keze alatt, aki jó családból származott és a hivatalfőnök már csak azért is kedvelte, mert pontos volt, mint az óra és sohasem volt restantiában a dolgaival. —• Épen ezért aztán a hivatalfőnök ur őt bízta meg, hogy a hivatalos órákon túl — a mikor a többi hivatalnoknak még dolga volt az irodában — ő legyen bent mindenkor a hivatalban és gyakorolja a felügyeletet a többi fölött. Egy sáros őszi nap délutánján, a mikor Darvas —■ mert igy hívták a hivatalnokot, aki a hivatalfőnök ur kegyeiben állott — megint a poros íróasztal mellett szőtte egy fényesebb jövő álmait, nyílt az ajtó és egy igen szép, fiatal leányka lépett be azon, akit még az urak — kik most is az asztalok fölé görnyedten dolgoztak — ez időig még nem láttak. Minden szem egy pillanat alatt a belépőre irányult és egyszerre tizen is felugráltak, kérdezvén, mivel szolgálhatunk e hölgynek.
