Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-20 / 42. szám
Tá.rsa.ő-SLlr^Li, sze^piroö-alír».! és ismeretterjesztő JZLetlla,^. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. ! ) , , Mlegjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. !| Negyedévre..................2 kor. Fé lévre..........................4 kor. J[ Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bementeden leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Az adóügyi-tanácsosi állás betöltéséhez. A Lévay Béla kinevezésével megüresedett adóügyi-tanácsosi állás nemsokára betöltés alá kerül, mert — a mint tudjuk, a választó közgyűlés még e hő folyamán meg lesz tartva. Nem tudjak, hogy kik szándékoznak erre az állásra pályázni, de hogy pályázó lesz elég, az nagyon valószínű; mert a mai körülmények között egy kisebb hivalal elnyerésénél is sokkal nagyobb a kon- kurrenczia, sem mint kívánatos lenne. Nehéz dolog a mai választási rendszer mellett — mely többnyire családi, rokoni, szóval egyéni érdekek kielégítésére van berendezve — egy valóban megfelelő hivatalnokot találni, a ki úgy megállja a helyét, hogy annak a hivatalnak — melynek betöltésére vállalkozik — minden tekintetben embere legyen. Nem értem ez alatt a kisebb, alárendeltebb hivatali állásokat, hanem azokat, melyek élére vezető egyének kellenek, pedig épen ezen állások elnyerésénél van azután igazi versenyfutás. Egy-egy tisztviselői állás elnyeréséért oly korteskedés folyik, annyi jövés-menés, szaladgálás előzi meg, hogy a szegény jelölt valóban meg- kinlódik jó előre azért az állásért. És azután a választók is igen nagy érdeklődéssel viseltetnek ilyenkor a közügyek iránt. Hatalmas képviselőtestületi tagok, kiket máskor sohasem látnak a tanácsterem falai, a választásra pontosan megjelennek, — mert hát csak nem engedhetik, hogy egy választás ö nélkülük történhessék meg ? ! Hogyan jutna akkor az a szegény nagybátya, unokaöcs, sógor vagy koma a hivatalba, ha még a familia sem jönne támogatni? Hogy azután ez a nagy készség tényleg a közügy javára válik-e, azzal törődjék az, a kinek majd a megválasztottal kínlódni kell. Az 1883. évi I. t.-cz. — sajnos — a rendezett tanácsú városok tisztviselő- karától igen kevés, vagy egyáltalán nem láván egyéb képzettséget, minthogy Írni és olvasni tudjanak. Alig van két-három állás, mely jogi vagy egyéb szakképzettséget igényel, a többit azután reá- bizza arra a közmondásra: „Kinek az Isten hivatalt ad, annak ad hozzá kellő észt is!“ Azt mondják, hogy régente egyáltalán nem volt szükség kvalifikáczióra, mégis jói, vagy még jobban mentek a városok dolgai, mint most. Elismerjük, hogy igaz. Csakhogy azzal a különbséggel, hogy régente az egész igazságszolgáltatás egy nádpálczában s az adminisztráczió egy rövid utón kiadott, szóbeli sommás végzésben elfért, mely abban összpontosult, hogy ha „adós vagy, hát fizess“ s ennek elvégzésére — a mellett a fizetés mellett, melyetarégi tisztviselők kaptak — bizony nem volt szükség qua- lificatióra. De ina, midőn egy-egy szakmakörben a törvény, miniszteri és egyéb hatósági rendeletek útvesztőiben ember legyen, a ki eligazodjék, midőn az érdemi rész helyét a lajstromrendszer foglalta el: bizony nem tudjuk, hogy megfelelő előképzettség nélkül hogyan tudja valaki helyét megállani. Azután ma már a hivatal nem csupán dekórum, hanem kenyérkereseti pálya, melynek megfelelő dijjazása mellett megfelelő képzettségű egyéneket kaphatunk. A világért sem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a qualificaliő nélküli tisztviselők ne lehetnének a legkiválóbb tisztviselők is, a kik állásuknak díszére és előnyére vannak, oh nem, csak azt a jártasságot, melyre szükségük van, csak hosszasabb gyakorlat, sok kínlódás és szorgalom árán érhetik el és bizony addig, inig a kellő jártasságot megszerzik : gyakran a közügy szenved hátrányt. A qualificationális törvénynek ezen intézkedése nagyon érthető volt akkor, midőn ezen törvényt meghozták, mert még abban az időben a városokra vajmi kevés teendő hárult s melyet nagyon j köáyeti elvégezhetett bárki is. Épen azért, ha tekintetbe vesszük, hogy abban az időben mily személyzet adminisztrálta a várost s milyen fizetéssel voltak ellátva: csak nem kívánhattunk diplomás embereket ? Azóta azonban a fejlődő élet mind több és több terhet ró a városokra. A jó Isten a megmondhatója, hogy hányféle téren veszi igénybe az állam a városok erejét, melyeket minden viszontszolgáltatás nélkül, egyszerűen hatalmi erejére támaszkodva, a városok nyakába zúdit. Ma minden város arra törekszik és arra kell is törekednie, hogy oly tisztviselöi-kar fölött rendelkezzék, mely megfelelő előképzettséggel bir, mert legvitalisabb érdekei kívánják meg azt. Városunk tisztviselökarának alig pár év előtt végbement fizetésjavitásánál is bizonyára az lebegett az intéző körök szeme előtt, hogy a tisztviselöi-kart kellő qualificatióval bíró egyénekkel töltsék be s habár nem mondhatjuk ezt a fizetést sem valami fényesnek, de mégis elégséges arra, hogy tisztességesen megélhessen belőle a tisztviselő. Mert adnánk mi szívesen többet is, ha városunk anyagi helyzete megengedné. Az adóügyi tanácsosság u legnehezebb hivatalok egyike. Alig van még egy hivatal, mely annyi szakképzettséget, annyi figyelmet és munkásságot igényelne, mint ez a hivatal. A ki erről meg akar győződni, fáradjon el egyszer az adóhivatalba és nézzen utána. De nemcsak a hivatal, hanem anyagi legfontosabb érdekeink megkívánják azt, hogy ez az állás úgy és oly egyénnel töltessék be, kinek kellő szakképzettsége, gyakorlata van és egyénisége kellő garancziát nyújt arra nézve, hogy az adóügyek vezetése jó kezekbe lett letéve. És itt nem szabad sem családi, sem egyéni érdekeket előbbre tenni, hanem kizárólag a közérdek legyen a döntő. Számtalan példa áll szemünk előtt, melyek bizonyítják, hogy legkönyebben az adóügyek kezelésénél fordulhatnak elő oly zavarok, melyek azután az adózóknak kiszámithatlan kárára lehetnek. A szakképzettség hiánya, a járatlanság, egy kis felületesség oly khaoszt idézhetnek elő, melyeket azután évek hosszú T ARCZ A. A bátor ember. — Elbeszéli EGY KIS F1U. — Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta- Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam németből és számtanból és ezért úgy bántak velem a szüleim, mintha én feszitettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, akárhányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sirva fakadt, az édesapám pedig mindig megakart ölni, mert megbecstelenitettem a családot. Mikor pedig az első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga fésült meg a sűrű fésűvel. Addig fésült, mig aztán egyszer hangosan elsikoltotta magát és azt mondta, hogy most! már végleg elzüllöttem és az édesapám be- i szaladt és megnézte a fésűt és megint meg- j akart ölni. Akkor jött a házunkba Dúsa. Dúsa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, aki Eszé-! ken lakik és máskép veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. Azért küldték hozzánk, í mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és hirtelen elcsapta a nevelőt. Erről! nekünk gyermekeknek nem szóltak semmit, | de azért mi rögtön tudtuk. Dúsa szintén tizenkét esztendős, de nagyobb mint én, olyan szép, mint egy angyal, a szeme pedig olyan, mint a fekete macskánké. Mindjárt első nap inegakartam czi- bálni a hosszú haját — a húgaim haját mindig megszoktam czibálni — de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt a szemem. Ezen nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek vissza ütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket és ennélfogva nekimentem Dúsának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam a karomra, úgy, hogy egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni kezdtem, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá sem tudtam nyúlni. Ezt pedig boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány boxolni is tud. Dúsa azonban tud, sőt vivni is tud, meg lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitos ember, megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dúsa nem lett fiú, hanem leány. Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dúsa meg bement a házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké. Én aztán egy hegyes vasdarabot tettein a zsebembe és elhatároztam, hogy betöröm a fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt érte, legföiebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer megszökni. Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval halászni, mert nálunk csak Pecze-árok van. Az ember leveti a csizmáját és felgyüri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon szembe jön velem | Dúsa. 0 is mezítláb volt s ruháját feltürte térdig és ő is halászott. Én nem fogtam j még semmit, de ő egy igen szép csikhalat j fogott. ff Kivettem a zsebemből a hegyes vas-! darabot és azt mondtam neki: No, most j meghalsz ! . Dúsa azonban nem ijedt meg, hanem { kidobta a halat a partra, aztán felkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Le- j gyen szerencsém! Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, azért cselhez folyamodtam, mint az indusvadak szokták és zsebretettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok ! Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám! — Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt haj volt, mindig egy hónapig tartott otthon a harag és azt már látom, hogy a húgaiddal nem lehet semmit sem kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk s sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál ráin. •— Jól van, — mondtam, — kössünk békét. — Isten téged úgy segéljen? — kérdezte. — Isten engem úgy segéljen ! — mondtam. — Hát akkor ezentúl jó barátok vagyunk. Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. így töí'tént, hogy élethalálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt halásztunk a Pecze-árokban, de a szép esik mellé csak egy hitvány kis czigányhalat foghattunk még. Dúsa még nálunk volt, mikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expediczió képein, a járása pedig olyan ünnepélyes, mint a miséző papé. Kempelen bácsi semmit sem beszél és mindig olyan arezot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellum- ban agyonlőtte Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre ültetik az édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arezot csinál. Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor is szigorúan összeránczolta a homlokát. Ha meg iszik egy kicsit, —- mert nálunk vadászat után mindig isznak, — akkor még haragosabb lesz és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. Ilyenkor
