Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-15 / 37. szám

T'ársa.cLa.lxxxi, szé^sixoö-alxxLi és ism-exotterjesztő Ixetila/p.

NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE.

Megjeleli minden csütörtökön.

Egész évre Félévre . .

Előfizetési árak:

. 8 kor. Negyedévre . 4 kor. Egyes szám

Községi jegyzők és tanitóknak egész évre 6 kor.

2 kor. 20 fill.

Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal:

Deák Ferencz-tér 4. szám.

(A római kath. elemi iskolával szemben).

Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza.

V

Vármegyénk jövője.

I

Szatmárvártnegye közigazgatási bizottságának legutóbbi ülésén Kristóffy József főispán részéről történt azon bejelentés, hogy a kormány vármegyénkben már a jövő évben 25 állami iskolát és 5 állami óvodát szándékozik felállítani s az állami iskolák számát tovább is fejleszteni fogja, nemcsak általános megelégedést, hanem bizonyára nagy örömet kelt mindenütt, a hol vármegyénk jövője iránt őszintén érdeklődnek.

Csendben, minden zaj nélkül működött a főispán ezen a nagyfontos- ságu s vármegyénk jövőjére nézve beláthatatlan következményekkel járó kérdés megoldásán s úgyszólván meglepetés számba jön ez az örvendetes! esemény.

Vármegyénk nyugalmát nagy mértékben háborgatta a nemrég múltban is a nemzetiségi kérdés, mely időnként fel-fel üti fejét hol itt, hol ott, megzavarva azt a harmóniát, melynek az együtt élő, bár külön nemzetiséget, de mindig az egységes magyar hazának fiait képező lakosok között fen kellene állania. Vármegyénknek az oláhság által lakott részein a inartir- ság dicsőségére vágyakozó egyes egyé-i nek által félrevezetett népe mintegy elszigetelve áll, évtizedeken keresztül visszavonva magát mindattól a mi aj magyarság ügyének előmozdítását elősegítené, — úgyszólván külön részt képeznek, hová a magyar szó behatolni nem tudott s a közigazgatás a

legnehézkesebb módon képes csak működni, hol a tisztviselő meg sem képes magát a néppel értetni, mert ha van is közöttük olyan, ki valamit tud magyarul, inkább letagadja s ez által hátrányt szenved, semhogy magyarul beszéljen.

Kulturális viszonyokról pedig beszélni sem lehet. Tapasztalásból Írom, hogy több oly községet ismerek, melyekben iskola egyáltalán nincsen. Vannak oly községek a hol a tanító egyszerű paraszt ember ki csak annyiban különbözik többi társaitól, hogy habár írni, olvasni nem tud, de „dászkál“- nak hivatja magát s a reábizott gyermekeket megtanítja beszélni — oláhul.

Évek hosszú során keresztül tartott igy ez az állapot, s nem tudjuk vájjon valaha fülébe jutott-e a kormánynak addig, mig Kristóffy József el nem foglalta vármegyénk föispáni székét.

Az állami iskolák hatását ecsetelnünk nem kell. A főispán úgy látszik igen jól informáltatta magát s közügyeinket — rövid ittléte óta is — élénk figyelemmel kiséri, mert e tettével azt bizonyította be, hogy vármegyénk jövője iránt a legmelegebb érdeklődéssel viseltetik s a kormány figyelmét és jóakaratát helyes irányba tereli.

De úgy tudjuk, hogy a főispán nemcsak ebben az irányban akarja tevékenységét kifejteni. Nemcsak kulturális, hanem gazdasági kérdések is foglalkoztatják, melyeknek megoldásán fáradozik. És ha valahol, úgy vármegyénkben csakugyan szükség van erre.

Az egy Szatmár városát kivéve, alig van vármegyénkben valami kereskedelmi vagy ipari vállalat. Vasutunk kevés, terményeinknek alig van piacza, községeink is — különösen Nagykároly városa — a közterhek nagysága alatt nyög. — Ha valamit létesíteni akartunk, saját erőnkből kellett tenni, mert a kormány jóindulatára alig számíthattunk. — Ily körülmények között nem lehet csudálkozni, ha elmaradtunk, ha a vállalkozási kedv nem fejlődött.

A kiknek szivén fekszik vármegyénknek sorsa, azoknak most kellene megragadni az alkalmat. Most, midőn egy oly egyén áll a vármegye élén, ki akar és megmutatta, hogy tud is tenni; midőn a kormány figyelme reánk is irányul, igen sok oly ügyet lehetne dűlőre juttatni, melyek hivatva lennének vármegyénk jövendő boldogulásának alapjául szolgálni. Életrevaló, egészséges eszmékkel állani elő, kereskedelmi, ipari vállalatokat létesíteni, hozzáférhetővé tenni különösen vármegyénk fadús vidékeit, azoknak piaczot teremteni, közintézményeket létesíteni, az ecsedi-láp felszabadult óriási területét gazdaságilag minél hasznosabbá tenni, szóval megkísérteni mindazt, mi a lakosságnak anyagi felvirágoztatását elősegítené.

Ebben a nagy munkában hisszük, hogy a főispán leghathatósabb támogatónk lenne, de csupán azt várni, hogy mindent a főispán tervezzen s keresztül is vigyen, az egyszerűen nevetséges

; lenne.

I

Ha a vármegyének vezető egyénei, nagybirtokosai s különösen a törvény- hatósági közgyűlés feladatát komolyan venné, a közügyek iránt azt az érdeklődést tanúsítaná, a mit tanúsítania kellene, ha a gyüléstermek nemcsak a választások alkalmával telnének meg, s nemcsak egyesek magánérdekei, hanem a közérdek nyomulna előtérbe: akkor másképen nézne ki ez a vármegye, akkor hisszük, hogy szép jövőről lehetne beszélni.

A főispán már megtette a kezdeményező lépést, lássuk, vájjon lesz-e, a ki követni fogja?

SZÍ Xl.lCLéj’ZNap-nap után operette és operette! A legújabb szinmüirodalom termékei képezik ugyan a műsort, de hol állanak ezek a termékek a művészettől! Egy-egy csinos keringő, egy pár duett alkotja az egész darab értekét — a többit azután a szerző rábizza a trikóra, a szoknyák libbenésére, egy pár vaskos kedélyeskedésre és a kék-vókra. Mert az unalmasságig kultivált kék-vók, úgy látszik maholnap már a drámába is beleszövődik s a hős kék-vókot tánczolva fogja a drámai igazságszolgáltatást gyakorolni.

És az igazgatónak tökéletesen igazsága van. Ha a közönség beveszi az ilyen darabokat, ha egy-egy nagy ritkán szinrekerülő vígjáték vagy színmű előadásakor alig egy pár néző lézeng a teremben, ellenben a mindenünnen összeszedett, az utczáról a színpadra hozott szellemességeknek pedig zsuffolt ház tapsol, akkor az igazgató saját, legvitálisabb érdekeinek volna halálos ellensége, ha színmüvet, drámát vagy egyéb darabot adatna.

T ARCZ A. Üzenet.

— tíalaton-F iiredre. —

Búmat, bánatomat Rábízom a szélre:

Vigye messze . . . messze,

A Balaton-szélre . . .

Búimat, bánatomat Ott eressze szárnynak:

Hadd jusson tudtára Annak a kis lánynak!. . .

Hadd jusson el hozzá Mit rebeg az ajkam :

Ha nem szeret, — hátha Szánakozik rajtam!?

Baka Elek.

■j- Wagner Lajos.

(1831—1904.)

Szokatlan dolog, hogy egy egyszerű polgáremberről nekrológot Írjanak, de engem —- ki a megboldogult Wagner Lajost, az igazi patriczius polgárt gyermekkorom óta ismertem és tisztelni tanultam — érzelmeim és kegyeletem arra késztetnek, hogy emlékének nehány sort szenteljek s hogy letegyek ravatalára egy koszorúi, a tisztelet, a nagyrabecsülés és rokonszenv soha el nem hervadó virágaiból font koszorút, tisztán, önzetlenül, minden érdek nélkül hódolva a polgári erénynek, az emberszeretetnek.

Erre késztet engem az a puritán egyszerűség, a mely a megboldogultat jellemezte, jó szive, melynek jóságát a vele érintkezők mindenike érezhette és a finomság, a mely polgártársaival és — a mint hallom — még alkalmazottaival szemben is modorában mindenkor megnyilatkozott.

Wagner Lajos nem a modern korbeli emberek közé tartozott, mert a modern em- ; berek jelentékeny része az önimádás és a rut önzés posványába merült. A tisztesség csak látszat már csupán, külső fény, benső tartalom nélkül. A czél — az önérdek hajszolása és e tekintetben nem válogatósak az emberek az eszközökben. A fődolog a siker, az eredmény; mellékes dolog az, hogy mily eszközökkel lehetett azt elérni.

A mai kor embere legtöbbje nem irtózik a czél elérhetésénél bármily alacsony eszközöktől. Ismerek akárhány embert, kik min- j dent megengedhetőnek tartanak, a mi jöve- | delmet hoz s e mellett az előkelőt adják.

Nem azért becsületesek ma már sokan az emberek közül, mert erkölcsi érzékük diktálja a becsületességet, hanem a külszínért, azért, hogy becsületesnek tartsák őket és ebből hasznot húzzanak. Kevés a tiszteletreméltó kivétel.

A mai emberek nagy részénél a fődolog az anyagi érdek előmozdítása; emellett háttérbe szorul még a rokonság és a barátság I érzülete is.

Ép az ily modern embernek az ellentéte volt II agner Lajos. Müveit, linóin modorú,

jólelkü, szolgálatkész puritán patriczius polgár, kereskedő volt, a milyen sok kellene, ! de igen kevés van; egy azon régiek közül, a kik már nagyon kevesen vannak; egy a régi gárda azon tagjai közül, a kikkel szem- I ben tiszteletet érez az ember, ha vele talál- j kozik, ha vele beszél; egy azon kevesek j közül, ki megbecsüli az emberben az embert és megadja mindenkinek az őt megillető | tiszteletet; egy azok közül, a ki úgy érez, i a mint beszél és úgy beszél, a mint érez s a ki nem arra használja fel a nyelvét, hogy beszédjével gondolatait eltakarja; egy azok; közül, a kikben nincs szereplési viszketeg, I a ki nem akar többnek látszani annál, a mi tényleg, a ki nem munkátlanságban, hanem a munkában találja fel örömét, a kit azon meggyőződés vezetett és azt a meggyőződést igyekezett gyermekeibe is átplántálni, hogy: a munka nemesit.

Sokat voltam együtt a megboldogulttal, nehány évig a Takarékpénztár-egyesület igazgatóságában, nehány évig a Fürdőrészvénytársaság igazgatóságában, megyei, városi és más gyűléseken, kaszinóban. Nem volt rá eset, hogy őt haragudni láttam volna, mert csupa szív volt az egész ember. Ha ellentétes nézetű, hevesebb természetű egyén támadólag lépett fel ellene, a támadás mindig visszapattant az ö nyugodtsága és higgadtsága vértjéről, mert hitte azt, hogy mindig jót és önzetlenül cselekszik s a támadó is belátta, hogy fellépése helytelen, mert igazságtalan volt.

Sajnos, hogy kevesen vannak már az ily emberek, hanem annál többen olyanok, a kik minden lépésüknél csak azt nézik, hogy mennyire válik az hasznukra s emellett felfuvalkodottak, elbizakodottak, mást semmibe vevők, erőszakosak, ha úgy kell, alattomosak és hízelgők rendszerint s olyanok, kik azt tartják, hogy a czél szentesid az eszközöket.

És a mi a legsajnosabb, az emberek hódolnak az ily embernek, hódolnak a sikernek ; magánkörben vagy bizalmas beszélgetésben szidják, korholják az illetőt, de a nyilvánosság előtt nem mernek nyilatkozni és bizony nem hódolnak annak, a ki puritán becsületessége mellett szerénykedik és nem kiván nagyobb szerepet játszani annál, a mi őt méltán megilleti.

De meg van az embereknek azon sajátosságuk, hogy halála után mégis mindenkit érdeme szerint méltatnak, a mig el nem feledik; jót mondanak arról, a ki jó volt és roszat arról, a ki megérdemelte; a jó ember tehát még halálában is jót cselekszik, mert a jó hírnevet visszahagyja gyermekeire, utódaira.

Ilyen jó hirnév fog maradni a jó Lajos bácsi után, kit mindenki tisztelt és becsült, a ki őt ismerte; a békének volt ő embere s halála is olyan volt, mintha nem akart volna terhére lenni környezetének.

Nevessen rajtam bárki, de én azt is meghatónak tartottam, midőn a gyász istenitisztelet bevégeztekor 12 galamb körülrepde- sett a koporsó fölött, mintha csak az elhunyt békeszerető lelke lett volna közöttük s ezt kisérték volna el utolsó útjára.

Legyen könnyű a föld a jó „Lajos* bácsinak ! Áldott legyen emléke!

Dr. Adler Adolf.