Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-07 / 1. szám

T'á.xsa.cla.lxxxi, szé^pixocLalxxxi és xsxxxexeTtexjeszT® ixsílls.;p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. I Negyedévre . . . . .2 kor. Félévre .........................4 kor. j Egyes szám...................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-i.ér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bt i : (‘iöDiiiv. s ner • níöl nem fogadunk el.-urdetések ,utan.yo. iron közöltéinek. Nvilttér m 30 fillér. —- Kéziratok nem adatnak vissza. I ’ a____,__ Vá rosi érdekeink. Alig van az országban oly viszo­nyok között levő város, mint a miénk. Már fekvésénél fogva is, folyóvizünk hiányában, megvagyunk fosztva egy oly hatalmas természeti erőtől, mely az ipari vállalkozásokat elősegíthetné. Debreczen és Szatmár közé ékelve — e két törekvő város érdekeinek körébe esve — eddig részünkre vajmi kevés, úgyszólván semmi sem jutott. Nemrégen komolyan fenyegetett bennünket az a végzet, hogy a vár­megyei székhelyet, városunknak ezen egyetlen előnyét, elviszik tölünk s ha­bár ma már — hála Istennek — ez közvetlenül nem képezi kérdés tárgyát, de azért mindenkor résen kell állanunk. Daczára, hogy a vármegye szék­helye városunkban van, a törvényszék Szatmáron székel, pedig egy egész nagy vidék jogos igényei lennének kielégítve és sok panasz megszüntetve akkor, ha a mi városunk is törvényszéket kapna. Sajnos, hogy vagyon hiányában, egyedül a lakosság adózó képességére támaszkodva, közintézményekért kevés áldozatot hozhatunk, ennek daczára mégis megtennénk mindent, ha tudnók, hogy befektetésünk meghozza a maga gyümölcsét. Városi jellegünk megóvásáért már eddig is sokat tettünk. A ki 15—20 évvel ezelőtt látta Nagykárolyt, alig ismer reá s tagadhatlan tény, hogy városunk polgársága vállvetve igyekszik azon, hogy a polgármesterrelegyetértöleg városunkat a fejlődés utján előre vigye. De mégis nem lehet kivánni azt, I hogy egyedül a lakosság erejére támasz­kodva oldjunk meg minden kérdést. Mert utóvégre is a húr tulfeszitve köny- nyen elpattan. A kormánynak kötelessége reánk is gondot viselni. Mig azt látjuk, hogy más városok­ban a közintézmények egész sorozatát emelteti a kormány, addig nekünk nem jut semmi. Mig más városokban im­pozáns állami épületek emelkednek, melyek valóságos diszére válnak a vá­rosnak, addig, ha mi épitünk, a magunk erejéből kell építenünk. Más városokban állami támogatás mellett hatalmas ipari vállalatok kelet­keznek, melyek egy egész vidék jólétét mozdítják elő, nálunk pedig még az egy fürészgyár is megszűnt. Az ecsedi-láp óriási költséggel ki­szárított területe ma már termékeny talaj. Tudjuk jól, hogy a telepítések nek meg kell kezdödniök, mert külön­ben az az óriási terület kellőleg mű­velhető nem lesz. A nagykároly— mátészalkai vasút volna hivatva, hogy ezt a nagy terület forgalmát városunk felé irányítsa s mi annyi vajúdás után még mindig nem tudjuk ezt a kérdést nyélbe ütni, pedig városunk talán anyagi erejét meghaladva, igyekezett köteles­ségét teljesíteni. Más városokban impozáns, nagy költséggel kiépített indóházakat építte­tett csak a közelmúltban az állam, mi pedig hiába panaszkodunk, rajtunk nem segit senki. Bármiféle közintézmény; öl van szó, nekünk csak a hallgatás jutott osztály­részül s fájó szivvel látjuk, hogy min­den újabb alkotásnál még csak szóba sem jövünk. Pedig e lapnak hasábjain nem egy­szer felhívtuk az illetékes körök figyel­mét ,egy-egy szóbanforgó közintéz­ményre. Hallottunk már mi többféle Ígéretet elhangzani, melyek biztattak bennün­ket. ígértek már nekünk törvényszéket, szép állomási épületet, vasutat, de bizony az Ígéret csak Ígéret maradt. Jó volna már egyszer az Ígéret be­váltását is kérni. Mert ha tovább is csak összetett kezekkel nézzük, hogy mint vesznek el mindent az orrunk elöl, akkor csakugyan megérdemeljük sorsunkat! A ki kér, az kap is, de a néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Nem hisszük, hogy ha lenne valaki, ki a kormány figyelmét a mi állapo­tunkra reá irányítaná és joggal köve­telne valamit számunkra, legalább va­lami kis morzsa ne jutna nekünk abból, a mi másoknak garmadával jut. —ó.— Károlyi György gróf programmbeszéde. Károlyi György gróf, a nagykárolyi választókerület pártonkivüli képviselőjelöltje folyó hó 3-án délután 2 órakor mondotta el programmbeszédét a Polgári Olvasókör nagy­termében. A rendkívül nagyszámmal egyje­gyűit polgárság lelkesedéssel hallgatta a gróf hazafias programmbeszédét és különösen élénk tetszésben részesült azon kijelentése, hogy a nemzeti kivánalmaknak az 1867. XII. t.-cz. keretén belül leendő megváltoz­tatásáért küzdeni fog. Politikai pártba nem lép be, mert mint kezdő politikus először vizsgálódni akar és csak komoly megfontolás után akar dönteni 1 a felett, hogy melyik az a politikai programi!, melynek zászlója alá szegődik. Pártonkivüli álláspontjával .biztosítani akarja magának a politikai függetlenséget is, hogy mindenkor szabadon nyilváníthassa véleményét az or­szág és kerületének érdekében. Majd az általános politikai viszonyok ismertetése után reátért a város és kerület érdekeire, — és meleg szavakban ecsetelvén azon szeretetet, amely öt gyermekkora óta e város és kerülethez fűzi, kijelentette, hogy szivvel-lélekkel oda fog törekedni, hogy a a város és kerület rég epedett kívánságai minden tekintetben kielégítést nyerjenek. ígérte, hogy a megyei székhely régóta vajúdó kérdését dűlőre viszi, uj vasúti indó- ház építése iránt a szükséges lépéseket meg­teszi és oda fog törekedni, hogy e város a megye kikerekitése alkalmával kir. törvény­széket kapjon. A város érdekében egyelőre ennyit kíván tenni, de azt hiszi, hogy ha ezen terveket sikerül megvalósítania, uj életre ébred a város és kerület és hozzá lehet fogni azon korszakos alkotásokhoz, amelyek hívatva vannak a várost azzá tenni, amelyre törté­nelme és fekvése folytán hivatva van: nagy és hatalmas vidéki góczponttá. Viharos tetszés fogadta a képviselőjelölt programmbeszédének e végakkordját és szűnni nem akaró éljenzés között azzal a tudattal oszlott szét a nagyszámú előkelő választópolgárság, hogy Károlyi György gróf méltó teljes mértékben arra a bizalomra, a melylyel őt megtisztelték azon választó- polgárok, kik őt képviselővé jelölték. —le. TAR CZ A. De profundis. Oh jól tudom, nem leszek soha boldog, De bánatomba panasz nem jajog. . . . Lelkemre napfény sohasem mosolygott, Örökre csüggedt, szótalan vagyok! Bár megcsalódtam régen mindenekben, S kivettem már a rosszból részemet... Dicsértessék Uram a te neved! Tudom kívülem is akad elég még Kit végzete már régen kirabolt. . . Előtte szomorú sivár sötétség, S lelkében hordoz egy nehéz pokolt ! Tátongó sok sebemre balzsamot hint A hit, az imádság, a feszület: Dicsértessék Uram a te neved! Ha már belátod, hogy ifjú szivembe’ Nem jut a könyviek, kínnak helye már. . . Panasztalan hunyom majd két szemem be: ítélj felettem szent dicső király! Szerettem a bút, az eszményt, a néma A daltalan, a fénytelen telet: Dicsértessék Uram a te neved! Taníts meg addig áldott türelemre, Szeressem a jót, a mit más lenéz... Oh hintsd malasztod annyi sok sebemre Dicsőséges, magasztos égi Kéz! Add, hogyha mind több vész szakad szivemre, Mind mélyebbre hajtsam le fejemet: Dicsértessék Uram a te neved!! Fliesz Henrik. eraloerek. ív. A rétháti lelkész. Most is ott áll megszokott helyén, a kas­tély erkélyére könyökölve; nézi a szürke fellegeket, mint tűnnek el egymásután, gon­dolatai messze elszállnak azokkal; miért nem lehet ö is egy felleg az égen, hogy az­tán mielőbb megsemmisülhetne velük; vagy miért nem száll el lelke azokkal a fájdalmas mély sóhajokkal, melyek oly gyakran hagy­ják el halvány ajkait"? . . . Komornája ébresztő föl merengéséből. •— Grófnő vendégek érkeztek, nem pa­rancsolja, hogy felöltöztessem? — Nem Netti, ma nem vagyok itthon senkinek; s heves kézmozdulattal távozásra inti a váró komornát. És Magdolna grófnő ismét egyedül marad, hogy ismét átadhassa magát bánatos ál­mainak. Oh meddig fog még tartani ez az emésztő fájdalom, meddig lesz még a szivem mak- ranezos gyermek módjára szófogadatlan el­lenségem, nem hallgatva meg az ész szavát ? ! Nincs mentség számomra, hiába küzdők e bűnös szenvedély ellen, napról-napra jobban j szeretem őt. Hiába imádkozom, az ég sem ! hallgatja meg már forró imám. Magdolna grófnő a kies fekvésű, rétháti kastélyban pillantotta meg legelőször a ra- j gyogó kék eget, nem csoda hát, ha a boldog gyermekkor kedves emlékei minden nyáron oda csalták őt vissza, mintegy kérkedett vele, ha a téli idényre beköltöztek fővárosi tágas palotájukba, hogy im: egy „falusi kis leány Pesten“. Nem szégyenkezett a miatt, hogy az ö két arcza — eltérőleg a fővárosi elsatnyult, beteges leányokétól — piros és hamvas, a szemei ragyogóak, a nevetése vidám és csengő, forrt a szivében a gondtalan boldog­ság, mint az ereiben az egészség, az élet. Szerette a vidámságot, mégis alig várta minden évben, hogy a főváros zaját oda­hagyva, a bűvös-bájos tavaszi hónapokra falusi birtokukra költözzenek, azután a ta­vaszból nyár lett s még a mélabús őszi napok is ott találták őket. S oly hamar múltak el a hosszú hóna­pok, hogy igazán sajnálkozott elmúlásukon. S mi fűzte őt oly ellenállhatlanul a falu­hoz? Mint gyermek, körül volt véve neve­lőkkel, alig szökhetett meg olykor pedáns körükből, de már akkor fürge lábain messze járt egyetlen kedves játszótársával, az öreg falusi plébános unokaöcscsével, kivel be­kalandozta az erdőt, befutkosta a mezőt, a legszebb himes madártojást tőle kapta és a | legkülönbözőbb illatos virágot. Fiiredy Béla, az öreg plébános unoka- öcscse jóval idősebb s igy komolyabb is volt a kis leánynál, ha olykor valamely ártatlan i csinyt megengedett magának, mindig a Mag­dolna kedvéért tette, leginkább a könyveket bújta és kevés szabadidőt engedett magának a kis lány mulattatására. De aztán múltak az évek, egyik a másik után, mindenik vitt magával valamely gyer­mekes bohóságot, a gyermek Magdolnából szép ifjú leány lett s midőn neveltetése be­fejeztetett, örömmel vált meg gyermekkora rémeitől, a pedáns és száraz nevelönöktől. A múló évek sok változást hoztak a gyermek-leányra, mire a gyönge bimbóból fesledező virág lett, kedélye ép oly mérték­ben borult el s mire elérte a tizennyolezadik legszebb tavaszt, nem maradt meg kedélyére nézve a gyermek Magdolnából semmi; csak nemes jószive — párosulva túlságos érzé­kenykedő lélekkel és határtalan ábrándos­sággal — uralta lényét. Édes anyja mint valódi nagyvilági hölgy, bőven kivette részét az élet örömeiből, neki nem tűnt fel a nagy változás leányán, mint­hogy nem is igen ügyelt reá, egy drága toiiett, vagy egy kedvencz paripa jobban igénybe vette magas figyelmét. S édes atyja az öreg gróf, mint legtöbb világi élvekben kifáradt mágnás, csöndes apáthiaval nyugodott bele a változhatlanba, utazást, szórakozást ajánlt a betegkedélyü gyermeknek, de nem kereste és nem kér­dezte senki a lelki bánat okál. természetes változásnak tudták be, mit a korral kap az ember, ki vig lesz, ki szomorú. Magdolna nem vágyott utazni s igy nem is ment sehová, folyt élete a rendes kerék­vágásban mint’ azelőtt, télen a fővárosban, nyáron falun s itt bele temetkezvén a ter­mészet harmonikus csendjébe, lelke meg-

Next

/
Thumbnails
Contents