Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1903-03-12 / 11. szám

I

Melléklet a „Nagykároly és Vidéke“ 1903. márczius 12. — II. számához.

I

CSARNOK.

♦35-*Visszapillantás

az 1848 49. s az azokat követő sötét évek

eseményeire egyes epizódokkal megyénk életéből.

Irta : 3Dom.a,ÍLÍö.y IstTrán..

V.

Luzsinszki a felhívásra azonnal kijelentette, hogy miután ö is azon irány felé törekszik, ha úgy tetszik, elvezetését felajánlja. A főhadnagy szerencséjének tartva az előzékenységet, a báró ajánlatát elfogadta, azt kötvén lovagiasságára ki, hogy utazását senkivel nem közli és másnap reggel csendőreit szekérre ültetve, a báró kocsiján és társaságában útnak indult, s mikor a délelőtti órákban házunk előtt Doinahidán megállották s az ebédlőbe benyitottak, Gál Sándor tábornok, báró Kemény Farkas ezredes és vér- biró, Dézsey László kormánybiztos az asztalra kiterített térképeken számitgatták, melyik vonalon menekülhetnének legkönnyebben Londonba. Elképzelhető mindkét részről a meglepetés. A csendőrök kívül maradtak, a tiszt és a báró léptek be. Luzsinszki látva úgy a tiszt, mint a menekültek felvontságát, a tisztet rögtön karon fogta és alázatos hajlongással bemutatta neki az asztalfőn Springer cs. főmérnököt, Lusztig cs. almér- nököt, Domahidy Gedeon birtokossági felügyelőt (báró Keményt), apámat, mint házigazdát és hirtelen azon engedelem-kéréssel fordult az urakhoz, hogy mind ö, mind a tiszt bocsánatot kérnek az alkalmatlankodásért, csak méltóztassanak a lápszabályozási munkálatokat tovább folytatni, ők elvonulnak a szomszéd szobába és visszasugván anyámnak e szavakkal: Asszonyom bort, pálinkát; csakugyan nagy hajlongások között be is mentek, később atyám megmarasztotta őket ebédre, egyedül az öreg Kemény nem bírta ki a helybenmaradást s megszökött, a többiekkel együtt ebédelt az, ki elfogatásukra indult, nemcsak, de alaposan beszürcsölvén a pelei bakarból, estére nem Bagosra, hanem a báróval együtt Károlyba Bunkót hallani utazott vissza, másnapi utazását természetesen Bagoson, Urában, Tyúkodon, Czégényben tudattuk és azon helyeken is mindeneket rendben talált.

A meteorológusok szerint jelezni szokott kritikus idők, a melyek alatt sem emberi, sem polgári joga nem volt a magyarnak s mig találó volt azon kifejezés, hogy hontalan honfiak voltunk, Oßaknem két évekig tartottak. Azon idők alatt virultak a bitók, üzletük volt a hóhéroknak, mindenfelé csörögtek a bilincsek, s minden osztrák erősség meg lett rakva a szabadságharczban résztvett mártírokkal. Kik külföldre menekülhettek, azokat a vérszomjas zsarnokoknak nem adták ki a vélünk rokonszenvező és szentügyünk elvesztése felett megihletődött államok, a benszorultak közül azonban csak azok menekedhettek a sáncz és várfogságok, besorozások és büntetések elöl, kiket házigazdáik őriztek, s kik többen kanász ruhákba öltözködve a gulyák és sertés-nyájak mellé álltak, vagy gazdasági felügyelőknek, pálinkafőzőknek helyeztettek be. Hiszen még ma is emlékezetes a 6000 holddal birt alföldi Nábob Marosi nótája, mely igy kezdődött:

Szépen legel a Marosi gulyája,

A kisasszony szebben sétál utána,

Még messziről kiáltja a gulyásnak :

Szivem Bódi terítsd le a subádat.

A gvdyás Balogh Boldizsár huszár-főhadnagy ’ volt, ki el is szolgálta, mert nőül vette a Marosi leányát.

Ezen két évek alatt még a költészet is egyirányú Arolt, csakis hattyúdalokat zengettek költőink a sirhalmok fölött, sőt kitörtek olykor az istenség ellen is, s kétségbe vonták annak létezését, s mert megdermedtek az érzékek a végnélküli honfiúi fájdalmak nyomása alatt, mondhatni —- a köz meg- hasonlott önmagával.

1853—54—55-ben, mint mély, megmagya- rázhatlan boldogító sejtelem az emberi hit, kiábrándulva nemzetünk a végelkeseredés és kétségbeesés tömkelegéből, ismét és erősebben reménykedni kezdett egy jobb jövő el- következésében.

Kossuthnak amerikai és angolországi sikerei, Palmerston lordnak és a Times világlapnak hazánk nehéz helyzetéről rokonszen-; vés teljes kifejezései és részvéttel írott czikkei' tápot nyújtottak a reményre és 1855-ben, mikor az olasz egység eszméjét simpathiával I fogadták a külföldön és Garibaldi felszabadító csoportokat toborzott, emigránsaink közül számosán tömörültek zászlaja alá. Az ifjabb Gróf Károlyiaknak egyrésze kívül működött, más része bent készenlétre hivott fel bennünket, hondvédjeink titkos helyeken csoportosulva összeírták magukat, Baudisz

A nagykárolyi egyházmegyének küldöttei Yállajon várták be egymást és közel száz szekérrel indultunk Nagy-Ecsed felé, számos róm. katholikus testvéreink által kisérve. Mikor Ecsed városa alá megérkeztünk, egy század lovas uhlánus utainkat elzárta s parancsnoka elébünk lovagolva kijelentette, hogy a városba senkit be nem ereszt, térjünk vissza azonnal s oszoljunk szét. Asztalos György esperes, ki úgy a 48, mint a 49 ápril 19-iki törvényeknek templomból történt kihirdetéséért ismeretes egyéniség volt a hatalom színe előtt, arra kérte a parancsnokot, hogy csak öt perczet adjon, mig mind összeérkezünk és tudtára adhatja a közönségnek a rendeletet. Mikor mind együtt voltunk, az esperes palástját megrázva a kocsin, igy szólott a megbotránkoztatott tömeghez: | Uraim! Meggátolt a hatalom itt bennünket törvényes jogaink gyakorlásában, tehát ha a Sahara pusztájáig vándorolunk is, gyűléseinket meg kell tartanunk, kérem Önöket, kövessenek ! Megfordultunk, áttértünk a fábián- házi útra, ott seregestől megháltunk és másnap

— bár egész nap villogtak át a lovas szuronyok Ecsedről — gyűléseinket megtartottuk. Kis-Naményban kir. biztos által látták jónak a gyűlés betiltását, ámde Kiss Áron esperes és Ahiji János főgondnok két alternativa elé állították a küldöttet, ugyanis: vagy maradjon hallgatagon, mint vendég, a gyűlés folyama alatt, vagy azonnal távozzék, mert a gyűlést még az erőszakkal szemben is meg fogják tartani, a mi meg is történt. Később következett a feledhetlen debreczeni egyházkerületi gyűlés, mely már az ország figyelmét vonta magára. Debreczen egy felekezeti, egyszersmint politikai Mekkává változott át. Meg lett rakva benne minden ház a begyült idegenekkel, kiknek és fuvarosainak elhelyezkedéséről a város előre gondoskodott.

Már reggel 8 órakor föl lett állítva a kis templom előtt éles töltésekkel ellátva egy ezred Deicstnaiszter-gyalogság, élén egy tábornokkal, a többiek a kaszárnyába készenlétre utasittattak. Mi kilencz órakor reggel a főiskola termeiből vonultunk a kis templomba, hol már egymás hátán várták híveink a következményeket. Mikor a bevezető imának vége lett, a királyi biztos föltett kalpaggal magyar díszben megjelenve kijelentette, hogy a gyűlés megtartását Ö felsége nevében betiltja, tehát oszoljunk szét, mert erőszakosságunk keservesen megboszulhatja magát. A néma csendben Balogh Péter superintenden- ■ síink felállt, s az evangéliumra tevén kezét, azon választ adta, hogy törvényes jogaink gyakorlásában az erőszaknak sem engedelmeskedhetünk, s Isten nevében a gyűlést megtartjuk. A visszhangtól a templom falai csaknem megrepedtek, a királyi biztosnak láthatólag utolsó idegszálai is mégrezzentek, s tántorogva azonnal távozott, mi a templom ajtait bezárattuk és gyűlésünket megtartottuk.

Hogy mennyire tiszteltük egymás jogait s mily egyetértőleg tartottuk szentélynek a felekezeti különbséget, igazolják azon tények, miszerint szemben a hatalom fegyvereivel a róm. kath. vallása Kendék, Jékeiék, Boerek stb. jogainkért velünk küzdöttek, igazolásául annak, hogy a vallási és felekezeti kérdésekbe még a hatalom is csak szentségtelen kezekkel avatkozhatik.

Ha eszményileg képzelhetnek Önök valami rendkívüli, magasztos, hazafias és vallásos elhatározásból kiinduló momentumot, hogy ugyrnondjáin — istenülést, állítsák elé képzeletben az evangéliummal Balogh Péter püspököt, ki 4—5000 palástos kollegájától és 5—6000 embertől kisérve a kis templomtól a főiskoláig haladt a szuronyos katonaság előtt, azon még az utcza falait megrendítő politikai ének hangoztatása mellett:

Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar !

Ne adja a magyarok Istene, hogy Önök, ifjú barátaim, ily nehéz napokat átéljenek, de ha azok esetleg mégis bekövetkeznének, kisérje Önöket lépteikben őseiknek szelleme s akkor mindig győzni fognak.

A minden történelmi múltat és fogalmat felülmúló s csaknem tizenegy évig folytatott szenvedöleges házi harcz után, mely idő alatt az emberi, polgári és felekezeti jogaitól megfosztott magyar nemzet utolsó morzsáját is visszautasította a kegyeknek, Ígéreteknek és csalétkeknek, — 1861-ik év elején belátta a dinasztia, hogy rémuralommal nem töri meg a magyart és önkényesen csak ideiglenesen kormányozhat, keserves hadi vereségek után meggyőződött, hogy a magyar hadseregre csak akkor számíthat,

— mint a világ által elismert legvitézebb katonaságra, — ha a hazában — fészkeikben —- hazafias, szellemi, erkölcsi és anyagi igényei kielégítve lesznek. — tudomására jött továbbá a nagyhatalmak azon véleményéről is, hogy Magyarországot beolvasztani Ausztriába annyit tenne, mint Európának földabroszát újból megalkotni, szóval meggyőződést szerezvén arról, hogy Magyarország megsemmisítésével a Habsburg dinasztiának koronái mind a Lajtán innen, mind----------------------------------------------------------- «73

József é

s Duleskó műszaki törzstisztek hozzáfogtak az invázió esetére készíteni a strate-; gikus térképeket, szivárványt láttunk feltünny hazánk borús egén. Mint misszionáriusok in* dúltunk meg, hogy a reményét vesztett nej pet buzdítsuk és a tespedésböl felkorbácsoljuk. Rendeztünk műkedvelői előadásokat^ Kölcsey, Kazinczy, Széchenyi-ünnepségckel,,] csak azért, hogy életjelt adjunk mindenütt s a néppel megértessük a sötét kor tarthat- lanságát. E három éves korszakunkban már minden politikai és társadalmi összejöveteleink buzdító nótája az volt, hogy:

Boldog az, a ki tűr, a ki igazán tűr,

Tűr, Teleky, Kossuth hozza el a vasát,

Éljen Garibaldi!

Ezen buzdító dalt a mindig élünkön haladó főpapunk kezdette, ki a szomjas lelkeket több szép költeményeivel föllelkesítette, korának egyik legkedveltebb lelkésze és intrásigens honfitársunk: Kis Áron püspök.

Későbben az olaszországi háború az osztrák császár részére szerencsétlenül ütvén ki és Napóleonnak elejtett szavaiból reményt köthetvén ahhoz, hogy esetleg segédkezet nyújt felszabadításunkra, tüntetéseket hatványoztak. Rendeztünk macskazenéket, ablak- beveréseket, végtelen, nagyszabású körmeneteket. Angyalosba, Porcsalmán, Géberjénben, Domahidán, Pusztaiakon, Csekébe, Udvariba, Kis-Naményba stb. százakra menő összejöveteleket, éjjeli megfélemlítéseket, irtunk a német, morva, cseh beamtereknek rémleveleket, s azokat becsempésztük íróasztalaikra, szóval a tűzhelyen fegyver nélkül a legegyet- értöbb passzív harczot vívtuk az absolutizmus ellen 1861-ig. Szatmár városa volt központja a nemzeti ligának s ha élnének Veisz Gáspár, a Böszörményiek, Koósok, Vajaink, Jók stb. édes emlékek között igazolhatnák, hogy közvetítették ez összeköttetést a megye és város között, igazolhatnák, hány üldözöttnek adtak menhelyet, útlevelet és eszközt a menekülésre.

Egy él még a nagy és nehéz idők tanúi közül, kinek háza állandó tanyája volt a forradalmi propagandának, s ki élő tanúja ma is azon hajmeresztő kísérleteknek, melyeket házánál eszeltünk ki az önkényes hatalom kiviteli eszközeinek megfélemlítésére, s talán jeleznem sem kell, hogy ez a 48-as Nádorhuszárok főorvosa Fekete Sámuel, kinek bár akkori rangja igazolva van, ha e perczben körünkben üdvözölhetem, bátor vagyok neki ereklye gyanánt kézbesíteni a 49-iki Hivatalos Közlönynek azon számát, melyben a kormányzó főorvosnak kinevezte, nemkülönben szívesen átadnám néhai Kovács Ágoston utódainak a kormányzó azon rendeletét, melyben Kovács Ágoston százados Szatmár kir. város térparancsnokává kineveztetett. Úgy érezem, ezen mandátum önkénytelenül is ösztönözni fogja az unokákat, hogy őseik azon idökbeni kötelességteljesitésük előtt fő- veget emeljenek.

Végtelen izgatottságunkat tetőzte az ötvenes évek vége felé a bécsi császári közoktatási minisztériumnak a protestáns ön- kormányzati jogba vágó Pátens szétküldése és annak érvényesítési rendelete, mely lelki vérengzés már felekezeti különbség nélkül felháborította még inkább a nemzetet. Erős tűzpróba volt az felekezetűnk történelmében, s tüzpróbája volt főleg lelkészeinknek, kiket csalétkekkel kívántak behálózni, hogy rést törjenek nemzeti erőnkön. Ámde, mint mindig, protestáns történelmünk tanúsága szerint, akkor is megtörtek. Lelkészeink, világi híveik és elöljáróik támogatása mellett az absolutizmus czéljait és szemben a szuronyokkal és kir. biztosokkal — kezükben az evangéliummal vívták meg nehéz harczukat, kitéve magukat többször a börtönök és bilincsek zárainak. Annyira ment határozott fellépésük szemben a császári hatalommal, hogy ki közülök csak felbontotta is — bár nem érvényesítette a császári passzust — lenézve me- nekedni kellett neki a lelkészi körből s többé érdemes pályatársaiknak azt nem tartották.

Minden felekezetnek vallása szentély és tiszteletre méltó t. közönség! mely a hitben boldogít és a Krisztus alapigéiben —- a szeretet valóságában gyökeredzik, azért kérem Önöket, ifjú barátaim, figyeljenek felekezeti különbség nélkül azon nehéz korszaknak általam jelző pár mozzanatára s ha felekezeti egünkre esetleg felhők torlódnának, kövessék példánkat. Ugyanis az önkényes uralom alatt minden jogainktól meg lévén fosztva — évetl- kint kétszer tartani szokott egyházmegyei gyűléseinket is be tartoztunk jelenteni engedélyezés végett a politikai hatóságnak. A nagykárolyi egyházmegye bejelentette, hogy gyűlését Nagy-Ecseden, a szatmári egyházmegye Kis-Naményban akarja megtartani. Fő tárgya vólt a gyűléseknek, hogy felolvas- tassék-e a lelkészi hivatalokhoz leküldött császári Pátens? Miután úgy a nagykárolyi, mint a szatmári egyházmegyék gyűlései betiltattak, értekezleteken elharároztuk azoknak minden eshetőségekkel szemben is megtartását.

túl a porba hullanak, — összehivatott a császári kormány által egy országgyűlés és kézbesittetett egy diploma, melynek szűk körvonalai között próbálták meg az oportu- nitás terén a kiegyezést. Mint egy test lépett az ország népe a cselekvés terére és képviselőit nemcsak meg, de ki is választotta azon elemekből, kiknek törhetlcn, szilárd hazafiságáról már tettekből meg volt győződve.

Talán ezer éves állami létünk folyásán át annyi igaz hazaszeretettel, annyi szilárd és önzetlen honfiúi akaraterővel és azon magaslatán az általános tehetségek összehozásának nem nyíltak meg az országház termei a képviselők befogadására, mint 1861-ben és ezer évek alatt annyi szenvedés, annyi csábok és megkisértések daczára oly egyhangúlag nem nyilatkozott meg az ország képviselete történelmi jogainak visszakövetelése végett, mint 1861-ben.

Elképzelhető t. közönség, mikor a képviselőház többsége a fejedelmi leiratra még válaszolni sem akart, s csakis határozatban kívánta kifejezni, hogy egyedül törvényes alapon és törvényeinkre megesküdött koronás királyunkkal jöhet hivatalosan érintkezésbe, s végre hosszas tanácskozások után engedett megállapodásából annyit, hogy többségének egyes tagjait távozásra szólítva - tüntetőleg három szavazattöbbséggel jogad- ták el a Deák Ferencz által szövegezett azon feliratot, melynek egyik s legfontosabb körmondata eképen volt kifejezve : „Felség! Csakis koronás és törvényeink megtartására esküdött királyunk összehívására tártjuk magunkat illetékeseknek, mint törvényhozók munkáinkhoz fogni, tehát a törvényesség sziklafalairól nem léphetünk oportunitás ingadozó sajkájába. A felirat felküldetett Bécsbe, a törvényhozás feloszlott, s feloszlottak véle a törvényhozás és megalkotása végett megalakult megyék is csaknem tizenegy hónapig működő tisztikarainkkal egyetemben.

Miután tehát 1861-ben a hatalom szédelgései nem elégítették ki politikai igényeinket, megyénk termeinek ajtajait bezártuk, tiszti állásainkról lemondottunk, s azon jelszó kíséretében : hazaáruló közöttünk az, ki önkormányzati és alkotmányos jogaink visszaadása nélkül hivatalát tovább folytatja ; elébbi pasz- sziv harczunk talajára léptünk, mig végre 1865. évnek végén egy szerencsétlen háború után egy provizórius kormány vezetése alatt újból összehivatott az országgyűlés azon biztosítás mellett, hogyha a fejedelem és nemzet egymás között kibékülhetnek, jelenleg uralkodó királyunk megkoronáztatja magát s alkotmányunk vissza lesz állítva. Hosszas tanácskozások után az 1861-iki országház 1867-ben kiegyezett, alkotmányunk és ön- kormányzati jogaink visszaadattak, a koronázás, mint nagy nemzeti ünnep, megtörtént és jelenleg uralkodó jó öreg királyunk máig megtartá azokat, melyekre ráesküdött. A királyunkkal és Ausztriával történt kiegyezés keresztülvitelével Deák Ferencz halhatatlani- totta nevét s annak sikerét avagy balsikerét a jövő fogja igazolni, annyit azonban már a lefolyt 35 év ma is bizonyít, hogy Ausztriával ellentétes érdekeink folytán végtelen küzdelmek között juthatunk el egykor eszményeink délpontjára.

1867-től máig úgy politikai, mint társadalmi életünkben mindén nagykorú ember teremthet magának látképet és legjobb meggyőződése szerint működhetik közre hazafias kötelességének teljesítésével, azért e legközelebbi korszakról minden szót feleslegesnek tartok — és felolvasásommal végeztem.

Kifejezve hazafias köszönetemet az általam még reményleni sem mert nagy és fényes közönségnek a figyelméért, az kérésem, hogy ne méltóztassanak pongyolán papírra tett irmodoroinat szigorú bírálatuk kritikájával mérlegelni, mert én a klasszikus stílusnak sem hivatott egyénisége, sem rabja nem ; vagyok társadalmi életünk feszélytelen összejöveteleiben. Keressék Önök előadásomban a lényeget, a történelmi tények fontosságát ! és azok rendkivüliségének alapján emeljenek föveget az ősök emlékére.

Felolvasásommal czélomat teljesen elértem, ha a megjelent nagyszámú ifjúság lelkében a múlt idők emlékeinek felelevenítésével felébresztettem az érdeklődést s nyugodtan végezném életpályámat, ha azoknak varázsa ébren tartaná őket az esetleg következhető nehéz időkre és cselekvéseikben visszhangot adnának nekem azon fanatikus elhatározásomra és felsóhajtásomra, hogy: Jöjjön, a mi jönni fog!

A sors könyvében bejegyzett végzetünket ki nem kerülhetjük, ha esetleges küzdelmeinkből azonban bénán, összetörve és mindenemtől megfosztva kerülnék is ki, mint hazám igaz napszámosa, — tűröm, s bele is halhatok,

De neked élni kell óh Hon I

És örökké, mint tavasz, virulni.

Óh mert (ha megérném) omladékáidon

Reszketve fognék szétomolni Hazám !

♦SS«-