Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-09-03 / 36. szám
XX. évfolyam. Nagykároly, 1903. szeptember 3. Tdxsa<5.SLlzDCii, szépirodalmi és ismeretterjesztő Ib_etilarp_ NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. Negyedévre Fé lévre..........................4 kor. Egyes szám Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Yárosi költségvetés. Előttünk fekszik a város 1904. évi költségvetése, mely szerint a fedezetlen hiány 112,645 K 99 fillér, mely 154000 korona állami adóalap után 73°/o községi pótadó kivetését teszi szükségessé. Tehát ismét pótadó emelkedéssel állunk szemben, mely ezúttal 1% lenne. Mi e pótadó emelkedésbe sehogy sem tudunk belenyugodni. A folyó év elején kifejtett programmunkban kijelentettük, hogy pótadó emelkedést továbbra megszavazni hajlandók nem vagyunk, hacsak oly befektetésről nem lesz szó, mely a befektetett tökének kamatait meghozza. Az 1904. évi költségvetésben ily befektetést nem találunk és mégis pótadó emelését kivánja a városi tanács. Nézzük csak a költségvetést s azonnal meglátjuk, miszerint nemcsak, hogy emelkedést nem kell megszavaznunk, hanem lényegesen csökkenthető a pótadó, ha a költség- vetés az adózó közönség érdekeinek figyelembe vételével szerkesztetik meg és ha a városi tanács a pótadó csökkentésén fáradozik. Utóvégre is mi már eljutottunk ahhoz a határhoz, melyet túllépnünk nem szabad, mert a napról- napra nehezebbé váló megélhetési viszonyok arra kényszerítenek bennünket, hogy minden fillér hováforditását nagyon meg kell gondolnunk, mielőtt kiadjuk. Nemcsak a közterhek, hanem a társadalmi kötelezettségek is sokat követelnek az egyéntől. A kereskedelem, ipar pangásáról hasábszámra czikkeí zünk, a mezőgazdasági terményeknek ára! nincs, a tisztviselő, hivatalnok megélhetési viszonyai oly gyatrák, hogy azoknak megterheléséről még gondolkozni sem szabad s midőn minden téren fölhangzik a kívánság a közterhek csökkentése érdekében, akkor a mi városunknak még gondolnia sem szabad j a pótadó emelésére. Mert sajnos, mi azért a százezer koronáért kevés viszontszolgálatot kapunk s ezen összeget főleg csak a városi jelleg megóvásáért fizetjük. Rendészetünk nyomorúságos és javítást igényel, de költségünk most erre nincs, mert adósságunk van elég, a községi pótadón kívüli terhek még- egyszer annyira rúgnak, mint az állami adó, nos, hát szabad még ily körülmények között pótadó emelésre gondolni ? Ha tekintjük a költségvetés bevételi rovatait, sajnosán látjuk és épen fenti állításainkat igazolja, hogy a vásárvám- bérlöknek ismét bérleengedést kell adnunk. Köztudomású dolog, hogy a sertés és marhavásár csaknem egész éven keresztül be volt zárva s igy a bérlök-! nek tetemes veszteségük volt. Az állati I betegségek majdnem állandóknak mond- j hatók úgy, hogy a vásárvám bérbe- j adásánál el lehetünk készülve arra, hogy! a mostani bérösszeget nem kapjuk) meg, hanem kénytelenek leszünk azt olcsóbban bérbeadni. Tehát a város I egyik legnagyobb jövedelme szenved i csorbulást. Egyéb bevételi tételeknél ) is az átlag számítást véve alapul, a leg- j több esetben az előirányzat az 1902. évinél kedvezőtlenebb. Tehát bevéte- | leink csökkenése természetszerűleg maga után kell, hogy vonja az igények mér-] sékelését. És mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a városi tanács újabb követelésekkel áll elő. A kiadásoknál azonnal szemünkbe ötlik a szolgaszemélyzet egyenruháza- tánál elő álló költségszaporulat, mely az újonnan felvett tételekkel együtt 2000 koronára rúg. Ezen szaporulat azzal van indokolva, hogy a rendőri és szolgaszemélyzet köpenynyel is el-, látandó. Engedelmet kérünk, de évek hosszú során keresztül, eddig is el lehettek köpeny nélkül, mely különben is j egy teljesen nélkülözhető, inkább parádézni való ruhadarab, hogy miért muszáj nekünk most azt részünkre megadni, nem értjük? Legalább, ha megindokolná azt a költségvetés, még talán megértenök, de igy nem. Mi annak a J tételnek törlését kívánjuk, mert ha nézzük a szükségleti kimutatásokat, hogy mily gavallérosan kiruházzuk al- kalmazottainkat, nagyon beláthatja mindenki, hogy a köpeny teljesen felesleges j ruhadarab. Kifogásoljuk a XIII. kiadási rovat- j nál a hitfelekezetek iskolái előtt lévő aszpalt-járulékának a városi pénztár terhére leendő átvételét. Van nekünk elég terhűnk, a mit okvetlen viselni kell, a hitfelekezetek megbirják ezt, s legalább is nem méltányos, hogy a hilfelekezeti adók mellett, még ezeknek egyes kiadásai is a város által viseltessenek. Még ha ezen teher arány szerint viseltetnék, inkább volna méltányos, de egyáltalán a város terhére utalni nem szabad. Mi pótadóból élünk s ezt meg kell gondolni! De legjobban azt nehézményeljük, hogy a múlt évi számadás szerint a városnak több mint 60,000 korona községi pótadó hátraléka van kint az egyes adózóknál. Ezen óriási követeléssel szemben alig 6—7000 korona az az összeg, a mi a városnak hátralékos tartozását képezi. Tehát van a városnak 50,000 koronán felüli oly összege, melyet semmiféle tartozás nem terhel, mely, ha kellő időben behajtatott volna, mint pénztári maradvány, a pótadó csökkentésére szolgált volna. Tegyük fel, hogy ezen összegnek 50°/o-a behajthatatlan, vagy pedig leírásra vár. Még akkor is megmarad nekünk 25,000 korona oly összegünk, mely a költségvetés keretén kívül rendelkezésre áll. Miért nem lett ezen összeg behajtva? Kit terhel a mulasztás az évröl-évre szaporodó hátralékért, mely csak az 1902. évben 14000 koronával növekedett? Egyszer már ideje lenne komolyan fellépni a hátralékosokkal szemben és nemcsak a pontos adófizetőkre támaszkodni. És épen azért, hogy a tanács k( íyszerittessék a hátralékok felhajtására, kívánjuk, hogy a hátraléknak legalább 20°/0-a költségvetésbe fedezet gyanánt felvétessék, mert helyes és igazságos, hogy mindenki fizesse meg tartozását, mindenkinek mérjenek egyforma mértékkel. A mi pedig leírni való, tessék leírni, de egyszersmint azt is megkívánjuk, miszerint a képviselőtestület legalább azt vizsgálja meg, vájjon nem terhel-e valakit mulasztás azért, hogy TÁR CZ A. Szere/em. Minden hány csak arra gondol, Mig szive ifjú hévben tombol: Hogy szöjje édes álmait. És szivdobogva lesi, várja, Hogy valósuljon ideálja, Óhajtva Amor nyilait. Alit törődik, mi lesz a vége, Es igazán törődhetik-e? Tudja ö, mit hoz a jövő? Szive még hevesebben lüktet, Ha mindent rózsaszínben tüntet Ez óriási cselszövő! Ali születünk a szerelemre És a legsötétebb verembe Minden lény egyszer beesik! S kik e világon nem szerettek, E gyönyör után nem epedtek: Nem akaratukból teszik! Aíegjö aharat ellenére S hogy öröm lesz-e, szen vedés-e ? Azt sejteni alig lehet! Itt nincs idő a fontolásra S ki e mellett még gondol másra: Az igazán soh’sem szeret. Es ■— fájdalom — fű-fa beszéli, Egymásnak sokszor elregéli: — „A szerelem Istennője vak!“ Es mivel tudják a föld felett, Hogy itt minden nő vakon szeret: Felhasználják a férfiak. S a leány, bár előre látja, Alivé lesz édes-bűvös álma, Szeret meggondolatlanul! A szerelem bár kínra képes, Szeretni tudni mégis édes, — Ha mindjárt boldogtalanul! F. Lányi Irma.-►-SS“*III. osztályú váróteremben. Irta : Fazekas Sándor. A somosi állomáson, midőn a harmad osztályú váróterembe beléptem, minden tekintet felém irányult. Ezen általános érdeklődés csak addig tartott, mig meggyőződtek róla, hogy rajtam sincs semmi szokatlan látni való. Azután mindenki folytatta, a mit abban hagyott: a várakozást. A társaság nagyon vegyes és tarka volt, a mint ez már minden jó nevű harmad osztályú váróteremtől joggal 1 elvárható. Körül néztem, hogy hová üljek le. Hely volt bőven. Kevés válogatás után letelepedtem egy jobb időket látott fapadra, melynek túlsó végén egy cselédlányka szomorkodott. Az istenadta annyira szomorú arezot vágott, — hihetőleg a várakozás miatt, — hogy érdeklődni kezdtem iránta. Figyelmét azzal akartam magamra vonni, hogy iparkodtam még savanyúbb arezot vágni, mint ö. Hogy ez mennyire sikerült nem tudom; csak azt tudom, hogy egy velem szemben ülő kucséber ugyanekkor ezt kérdezte tőlem : f — Fiatal barátom, nem szokta magát a nyavalya törni ? — Köszönöm, nem. Hát magát? I' Ezután a kis egészségügyi dialog után úgy véltem, hogy hálásabb foglalkozás lesz, ha figyelmemet a váróterem sarkában lévő söntés forma helyiségben csücsülő vasúti kantinosnénak szentelem. Zsebembe nyúltam tehát s kivettem belőle egy kis drótot; abból pár perez alatt elég ügyes czvikkert hajlítottam össze s ezt az orromra csiptettem. Persze üveg nem volt benne, de harmad osztályú váróteremben ilyen is elég jó. Midőn ezen saját találmányu szemüveggel az orromat megnyergeltem, a kantinosné felé fordulva olyan arezot csináltam, mint a minőt a dandyktól láttam a felsőbb polgári leányiskola előtt, mikor a növendékek kijönnek. Azonban sajna, a kantinosnő erről nem vett tudomást. El volt foglalva. Az ablakon keresztül bámult egy vasúti gyakornokocskát, hogy az milyen epedően tud nézni egy szép női fejecskét, mely a Budapest felé induló vonat egyik első osztályú kocsija ablakán kandikált ki. Megjegyzendő, hogy csinos női fejecske, még csinosabb szájacskája már harmadszor ismételte: — De soká indul ez a vonat. Ez a gyakornokocskának szólt. A váróterem ajtaja nyilott; minden szem az uj jövevényre nézett, köztük az enyéim is. A tetszés gyenge moraja hullámzott keresztül a közönségen. Egy zsandárkékruhás csinos lányka lépett be. Az első pillanatban lehetett rajta látni, hogy az intelligensebb szobalányi osztályhoz tartozik. A mint meglátott engem, kitárta karjait, úgy rohant nekem s megölelte a mellettem ülő szomorú lánykát; össze-vissza csókolva azt, kedves Rózájának nevezte s leült mellém. A hogy elhelyezkedett, végig nézett rajtam s én viszont végig néztem ő rajta, azután a kucséberre néztem. A kucséber kékült, zöldült mérgében, hogy a váróterem ideiglenes gyöngye nem ő mellé ült. Dühösen kezdte kirakni a legcsábi- több narancsokat, ezukrot, fügét; miközben jelentőségteljes pillantásokat vetett hol uj szomszédnőmre, hol a portékájára. Magamban nevettem a kucséberi erőlködést, mert uj szomszédnőm fényesen ellentállt a csábításnak. Egyszerűen nem vett tudomást sem a kucséberről, sem a esábitó ajánlatról. Jóleső meleg érzés járta át egész valómat, ügy látszik, erényes lány, gondolám. A kucséber látva, hogy itt erős ellentállásra akadt, visszavonta a narancs, ezukor és füge csatárvonalat s mindenik darabot durczásan berakta előbbi helyére. Mikor ezzel elkészült, kötözködő hangon kérdezte tőlem: — Mi a te foglalkozásod öcsém ? (Tegezett, tehát nagyon mérges volt.) — Kocsis vagyok. — Hát aztán mi van kezed alatt? Hirtelen felkaptam térdeimen nyugvó kezeimet. — Nincs ez alatt semmi sem. Felelém. — Nem úgy értem, hanem hogy hány darab jószágot gondozol? — Vagy ugv. Négy lovat, három szamarat és két bivalyt. — Te, a bivalyokat is ? — Nem, azt a nagysága, azaz dajka, akarom mondani a szakácsnő. — Kinél lakói?
