Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-07-02 / 27. szám
XX. évfolyam. Nagykároly, 1903. július 2. 27-ik szám. Társs-ö-s-lxa^ii, szé;pixoc3-a.lr».i és ieaao.ererterjeszx© 3a.etila/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. || Negyedévre..................2 kor. Fé lévre ....... 4 kor. | Egyes szám................20 fill. Községi jegyzék és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal : Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nvilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A dalegyesület ügye. A városi képviselőtestület a dalegyesület kérelmére az 1904. évi költségvetésben előre nem látható költségek czimén felvett összeg terhére egy ezer koronát szavazott meg. A képviselőtestületnek ezen határozatát meg- felebbezték, a múlt hó 12-én tartott vármegyei közgyűlés azonban a feleb- bezést elutasította s a képviselőtestület határozatát helybenhagyta. Egyik, Szatmáron megjelenő lap a vármegyei közgyűlés lefolyásáról szóló tudósításában azt irta, hogy az egyezer korona a dalegyesület részére „segély“ czimén adatott meg. Lássuk hát, mennyiben képez „segélyt“ az egyesület részére ezen összeg. A dalegyesület 1878-ban alakult meg, tehát a folyó évben megérte fen- állásának negyedszázados évfordulóját. Ha valaki fáradtságot venne magának és végig lapozná az egyesület történetét képező jegyzőkönyveket, bámulna azon, hogy miképen tudta megérni ez az egyesület a 25 éves évfordulót? Bámulna azon, hogy mennyi küzdelem, fáradtság és mily lelkesedés kellett ahhoz, hogy oly nehéz körülmények között, mint a milyen az egyesületnek osztályrészül jutott, még mindig fenáll s nem merült már régen a feledés homályába. Sajnosán tapasztaljuk, hogy alig van városunkban egyesület, mely anyagi zavarokkal ne küzdene s fennállása veszélyeztetve ne lenne. A közönség, mely egy-egy uj kezdeményezést kész■ séggel ragad meg, azt remélve, hogy talán az uj alakulás lesz hivatva városunk áldatlan társadalmi viszonyain változtatni, illetve segíteni, csakhamar beleun, mert belátja, hogy társadalmi életünkön változtatni az egyesületek nem képesek, sőt még inkább széttagolják azt, a mi pedig egy ilyen kis -városra nézve valóságos veszély. A dalegyesü-1 letnek nem tartozott hatáskörébe a társadalmi élet megváltoztatása. Czélja a magyar dal művelése volt, melynél szebb nincsen a világon, melynek varázsa elöl magyar ember ki nem térhet. Nem akart egyebet elérni, mint azt, hogy évenkint egy pár dalestélyen a közönséget szórakoztassa előhaladásá- nak bemutatásával, az országos dalünnepeken való részvétével városunk jó- hirnevét fokozza, hogy megmutassa az országnak, miszerint itt, a magyarság végvárában a magyar dal lelkes művelőkre talált! Hogy mennyiben sikerült czélját elérni az ország előtt, bizonyítja az a sok elismerő oklevél, melyekkel működését a dalversenyeken honorálták. Hogy czélját elérte-e a város közönségével szemben ? ez már más elbírálás j alá esik. Erre nézve ez egy kérdést intézzük: volt-e városunkban csak egyetlen oly nagyobbszabásu ünnepély, mely nélkülözni tudta volna az egyesület közreműködését? Nem volt. S valahányszor idegenek vettek részt ünnepélyeinken, az egyesület közreműködése felöl a legmelegebb elismeréssel nyilatkoztak s magunk is meg vagyunk győződve arról, hogy talán éppen ennek az egyesületnek működését nélkülöznök a legnehezebben. Daczára ennek, mégis a dalegyesület az, mely az összes egyesületek között sokszor a legválságosabb anyagi helyzetbe került. Sokszor volt rá eset, hogy mig a czirkusz, vagy majomszinház zsúfolt „ház“ előtt rendezte előadásait, addig a dalestélyt az egyesület működő tagjai családtagjaikkal együtt maguk tartották meg. Mennyi kitartás, mily önzetlen lelkesedés kellett ahhoz, hogy egy negyedszázadon át az egyesület működő tagjai ne veszítsék el kedvüket. Mert részükre csak kötelességeket teremt az egyesületi tagság, mert el kell járniok a próbákra, sokszor legsürgősebb teendőiket kell elhagyniok, hogy temetéseken, mulatságokon résztvegyenek, hol az egyénekre nézve semmiféle anyagi haszon nem járul, sőt azt a pár fillért, mit ilyenkor elköltenek, a sajátjukból fedezik. Az országos dalversenyeken való részvétel is mily anyagi áldozatokkal járt! De nem akarom tovább folytatni, mert hiszen közismert tények ezek, melyeket lapunk hasábjain nem egyszer tettünk felszólalásunk tárgyává. Térjünk át az ezer korona „segély“ ügyére. A dalegyesület választmánya elhatározta, hogy az egyesület negyedszázados jubilemát megfogja ünnepelni. Kérdjük: jogosult-e az ünnepély? Ma, midőn 5 —10 éves hivatalnok szolgálati jubileumot ünnepel, midőn az egyesületek alig keletkeznek, már is fel kell oszlaniok, midőn látjuk, hogy más városok mily lelkesedéssel karolják fel dalegyesületeik által rendezett jubileumokat, a dalegylet vezetősége azon reményben, hogy a mi egyesületünk jubileumát is fel fogják karolni, határozta el a jubileum megtartását. Egy ilyen ünnepély szűk keretben le nem folyhat és épen ezért beható eszmecsere után a választmány a vármegyei s szomszéd vármegyék, esetleg a „Tiszavidéki dalszövetség“ tagjait képező dalárdák meghívását vette czélba, oly formán, hogy a szövetség által évenként tartani szokott dalárversenyt a jubileum kapcsán városunkban tartsák meg. Ezen dalárverseny megtartását attól tette függővé, hogy sikerül-e kieszközölni a város hozzájárulását, mert azt saját anyagi erejéből képtelen lenne megtartani. Az érkező vendégek elszállásolásáról gondoskodni kell; részükre legalább egy ebédet kell rendezni, a verseny helyiségének felállításánál, a vendégek fogadásánál stb. költségek merülnek fel s az egyesület teljes joggal fordult a városi képviselőtestülethez akkor, midőn vendégeinek elláthatása czéljából anyagi támogatást kért. Annak a városnak, melynek falai között ily nagyobbszabásu ünnepély folyik le, nem erkölcsi kötelessége-e gondoskodni arról, hogy az érkező idegenek hiányt semmiben se szenvedjenek ? Hogy városunk ily tekintetben gavallér szokott lenni, bizonyítják a soroTÁRCZ A. Búcsúdalok. Holdvilágos nyári éjjel Belesír az éjszakába, Kinn a pusztán, egy juhásznak Síró-rivó furulyája. Egy megtört szív minden búja, Szép álmoknak szétfoszlása, Egy utolsó „Isten hozzádu Mind besírva a nótába. S elviszi az éji szellő Oda, hol ez kínoz, éget, Ott zokogja a fülébe: „ Te hagytál el, nem én téged“ ... ... Szivettépö, fájó hangon Uj nóta csendül az éjbe; .4 szellő már választ is hoz: „Meg is vert az Isten érte“. Ego. Nagy ecsedi emlékezések. i. Az ecsedi „nótárius“. Hét vármegyében nem volt hozzá hasonló férfiú. Hatalmas, athletai termetű, mosolygó szép kékszemü, ritka deli alak volt az ecsedi nótárius, Veres Lajos. Hiva-| tálában páratlan szorgalmú munkás; hivatalán kívül pedig a legvendégszeretöbb vig kedélyű ember volt, a kit valaha ismertem. Képzelhetlenül gyors munkájú hivatalnok, a; ki tenger sok teendői között is nagyon szépen tudott időt szakítani ahhoz, hogy vig j társaságokban áldozzon a barátság oltárán. Az ecsedi-láp mellett fekvő hires magyar' falu, Börvely volt szülőhelye Veres Lajos-1 nak. Nagyatyja ott református esperes volt. Nagyapai ágról papi családból eredvén j a derék nótárius, s kiváló szeretettel csüggötl I az E. Kovács Gyula édes szülein, sokszor j emlegette, hogy ha már ő pap nem lett, két fiát pappá nevelteti. Ezen óhaja félig j teljesült is, amennyiben kisebbik fiából —j jeles szónoki tehetséggel megáldott — pap j lett, s jelenleg ilki lelkész; nagyobbik fia1 pedig községi jegyző. Veres Lajost kiváló baráti viszony fűzte! a nagy művész családjához. Kovács Gyula is sokszor volt nagy örömmel fogadott ven-! | dége. Egy alkalommal a művész otthon idő- j } zése alkalmával a nyájas öreg parochián j | időztek. A művész tiszteletére átjött a szomszéd j Fábiánházáról a „magyar“ tanító is, egy ideális költői hajlamú ifjú ember, s a nó-! táriussal erősen vitatkoztak a felett, hogy vájjon melyik a jobb kedvű és borszeretőbb kaszt: a kántor-é vagy a jegyző? A nótárius azzal érvelt, hogy az egykori kántor a boros kupából megitta az egeret, s azt mondta rá: szőlő mag volt. Kérték tehát Kovács Gyulát, döntse el a kérdést. Hangos kvaterka szó közt történt a dolog. Kovács Gyula azt mondja: Hogy melyik a nagyobb ivó, azt volta- képen eldönteni képes nem vagyok, csupán annyit tudok konstatálni, hogy akár kántor, akár nótárius fordul elő a színpadon, azok sohasem józanok. 1892-ben a feledhetetlen művész Nagykárolyban vendégszerepeit. A jó kedvű ecsedi társaság bement a 23 kilométernyire levő Nagy-Ecsedről, hogy élvezze a páratlan művész játékát. Előadás után — nagyon természetesen —- ott maradtak még s kedélyes pohárcsengés közt töltötték az időt éjfél utánig. Korom sötét volt, mikor Ecsed-felé indultak. Nagykároly és Csanálos közt a nótárius megfordittatta a kantárat, s mivel nagyon megszomjuhözott egy csésze feketekávéra, visszahajtatott Nagykárolyba. A megfordulás oly ügyesen történt, hogy a kocsin szundikáló társaság csak akkor vette észre a dolgot, mikor már benn voltak Nagykárolyban, a hol az utczai lámpák fényinél feltűnt nekik, hogy a Széchenyi Veronka szatócs üzletének a ezég felirata balról látszik, holott pedig haza felé menve, jobbról kellene neki látszani. S mikor végre az egykori jó képű Csillag Antal kávéháza előtt megállották, vették észre, hogy ismét Nagykárolyban vannak. A filloxera pusztításaival a műbőr és a pancsolt olasz bor nagyon forgalomba jővén, a jó nótárius szörnyen panaszkodott, hogy nem lehet iható bort kapni. S a Kovács Gyula szülőfalujában, Gebén szerzett egy igen szép kis szőlőt, a hol pompás jó nyíri karezos bort termelgetett. De némelyik jó esztendőben olyan erős volt a gebei bor, hogy a hajdani hires „érmelléki“-vel vetekedett. Egy délután az öreg Kovács Mihály, az ecsedi pap, a káplánnal felmentek a nótáriushoz beszélgetni. Csendesen kvaterkáztak. A pompás, zamatos gebei karczostól oly rózsás hangulatba jöttek, hogy az öreg 77 éves pap szép mély bariton hangján dudol- gatta a régi jó magyar nótákat. Hazam enve a káplán sürgölődik körülte s azt mondja az öreg ur: „Hagyjon el barátom, hadd tájékozzam magamat, soha igy nem jártam életemben, hogy a nyíri bornak a hatását megérezzem“. S a derék nótárius, a ki életerős, hatalmas alakjánál fogva századot Ígért, rövid pár napi szenvedés után 1895-ben örök álomra hunyta mosolygó szép kék szemeit. Aránylag fiatalon, 48 éves korában halt meg. Ott nyugszik az ecsedi temetőben, a Kovács Gyula édes szülei tőszomszédságában. Sir- fáján a koszorú, sirhalinán a nyíló virág soha sem hervad el. Kovács Károly. Remek kivitelű fényképnag-yitások! Életnagyság!! pUll plÜlii mellkép 9 frt 80 kr. «2S5S 9 frt 80 kr. 1896. ttr KITÜNTETVE KI ÁL UTASON. -«í 1896. H i:SZTIIY ZOLTAN kitűnő hírnevű fényképészete Nagykárolyban, MEGBÍZHATÓ, SZÉP MUNKA! "M Egyes alakok, gyermek-kepek, családi, testületi, stb. csoportfényképek a szokott, természetim, gondos kivitelben. Nagyobb menyasszonyi képek 3 f rttól feljebb.
