Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-08-07 / 32. szám
XIX. évfolyam. Nagykároly, 1902. augusztus 7. Tá.xss.ö.a,lxa3.i, szé]©±x©cL&lxxxi és israeretterjesztő Ixetila-^x NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Negyedévre .... Fé lévre........................4 kor. ] Egyes szám .... Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fin. Szerkesztőségi iroda es kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A gyermek szépészeti érzéke. Gyermekeink oktatása körül sok gondot fordítanak szépészeti érzékök, izlésök fejlesztésére, de csak önámitás volna, ha azzal áltatnék magunkat, hogy e téren már elértük azt a fokot, melynél magasabbat kivánni nem lehet. A gyermek Ízlésének felköltése és fejlesztése ma csaknem kizárólag az iskola falai közt, ezek között a sokszor rideg, alig nehány ábrát és térképet mutató falak közt, történik. A szülei házban erre a megkivántató figyelmet nem fordítják. Pedig az Ízlés finomításával a művészi hajlammal biró gyermekben felébresztjük a vágyat, hogy maga is művészi dolgokat alkosson s fogékonynyá tesszük lelkét a szép iránt, a mi nemesíti jellemét. A szülőknek ügyelni kellene arra, hogy a gyermekszoba bizonyos művészi Ízlést áruljon el. Nem azt értjük ez alatt, hogy a gyermekszoba berendezése szigorúan stilszerü legyen, bárha szeret- nök, hogy minden gyermekszoba lehetőleg magyar jelleget mutasson ; lehet azért a gyermekszobában bizonyos vidám rendetlenség, de ne legyen semmi szin alatt izlésrontó, aminö — sajnos — ma még a legtöbb gyermekszoba. A gyermeket szobájában körülvevő tárgyak erősen vésődnek emlékezetébe és szinte öntudatlanul megragadja lelkét, amit megfigyelni és fürkészni szerető szeme szépet fedez föl bennök. Idővel persze eltompul a már többszörösen megfigyelt szépségek iránti inger élénksége, hiszen annyira megszokta a körülötte levő tárgyakat, hogy feltűnőt bennök észre nem vesz. De ez nem baj, sőt ellenkezőleg nagyon jó, mert a gyermek — megszeretvén odahaza a szépet, — mihelyt valami Ízléstelen gyermekszobába lép, rögtön feltűnik neki a csúnya s ez ellentét következtében művésziesen berendezett szobáját csak most kedveli meg igazán. Természetesen nem szabad a gyermek esztétikai érzékének fejlesztésénél túlzásokba csapni, minőket a modern szeczeszionista irány oly buján teremt. Egyáltalán a hangulatot és stilust egészen mellőzni kell, ezeket a gyermek vidám kaczaja viszi be a gyermekszobába. De ha nem akarjuk a nevelés értékét félremagyarázni, úgy tartsuk szemelött azt a törekvést, mely a gyermeket ezer médium segélyével halkan és szinte észrevétlenül csodás országok iránya felé varázsolja. De az iskolában is többet kell figyelni a gyermekek esztétikai érzésének növelésére. így különösen a falra függesztendő képek válogatásánál kellene gondosabban eljárni. — Művésziesebb, Ízlésesebb képeket kellene a falakra akasztani, különösen pedig olyanokat, melyeknek tárgyai a gyermek képzelökörén kívül állanak. Jól értendő: A gyermek előtt ismeretes tárgyak és cselekedetek nem szorulnak képekkel való magyarázatra ; az iskolai kép arra való, hogy a gyermek képzelökörét ki- bövitse. Nagyon ajánlatos azonkívül, hogy kisebb plasztikai müveknek is ad- i janak helyet a tanteremben. A gyermek ezeket szívesen szemléli és szépségük iránt fogékonyabb, mint a képek szépsége iránt. Hogy a müveit nemzetek a művészek nagy kontingensét szolgáltatják, abban nagy része van a nevelésnek, melylyel a gyermekeket a szép iránt fogékonynyá teszik. Ha művészetünk az övékkel lépést akar tartani, nem szabad elmulasztanunk gyermekeinket hasonlóképpen már legzsengébb ifjúkoruktól fogva az esztétika hiveivé nevelni. Országos mezőgazdasági kiállítás. Szeptember hónapban Pozsonyban megnyílik a mezőgazdasági kiállítás, melyre nagyban készülődnek. Az az alapos remény kecsegtet, hogy a kiállítás minden tekintetben sikerülni fog. A kiállítók száma egyre impo- zánsabb mértékben növekszik s a kiállítandó tárgyak a magyar mezőgazdaság és ipar dicsőségére fognak válni. Ezen az országos jellegű szakkiállításon azonban, melynek czélja nem lehet más, mint hazai eredetű tárgyak bemutatása, a rendezőbizottság intézkedése következtében nem kizárólag magyar tárgyak fognak a látogató elé tárulni, hanem lesz ott a többi közt egy ötven éves angol gép is és talán — ha a rendezőség a megkezdett utón tovább halad — még más külföldi tárgy is. Hogy mire való ez országos kiállításon a külföldről eredő tárgyak bemutatása, azt nem értjük. Hiszen csak azért rendezik a kiállítást, hogy mezőgazdaságunk és vele kapcsolatos iparunk haladását dokumentáljuk. Nem akarunk, nem akarhatunk többet, mint bebizonyítani, hogy ezeken a tereken néhány évtized óta derekas munkát végeztünk, bámulatos módon fejlődtünk és immár ott tartunk, hogy munkánk eredményét büszkeséggel mutogathatjuk. Ám korántsem lehet az országos kiállítás czélja a külfölddel való összehasonlítás, mert a külföld évszázadok óta rendszeresen foglalkozik mezőgazdasággal és iparral, holott a mi mezőgazdaságunk rendezettségének első előhírnökei csak a múlt század dereka, vagyis a föld és a munka felszabadulása után jelentkeztek, iparunk pedig éppenséggel olyan fiatal, hogy minden önálló ténykedése a kezdet nehézségeinek leküzdését jelenti. Mégis bátran el lehet mondani, hogy a külföld mellé állítástól nincs mit tartanunk sem a mezőgazdaság, sem a vele kapcsolatos ipar terén, miről legfényesebb tanúbizonyságot az 1900-iki párisi világkiállítás szolgáltatott, hol igen gyakran hallottam reánk nézve dicséretes megjegyzéseket — természetesen külföldiektől — sőt nem tartozott a ritkaságok közé, hogy hazai tárgyaink meglepték az idegent és bámulatra ragadták. De nem mindig lehetett a dicséretnek tiszta szívből örülni, mert bizony akárhányszor előfordult, hogy — bármennyire is el voltunk különítve a kiállításon Ausztriától — a dicséretet annak osztogatták, annyira bevette magát a külföldön az a balhit, hogy hazánk csak provin- cziája Ausztriának. Hogy mit kell nekünk ez ellen tenni, más fejezet alá tartozik, annyi azonban bizonyos, hogy önállóságunkra több súlyt kell fektetnünk és nem szabad tisztán magyar jellegű kiállítást idegen tárgyak mutogatásával eredeti czéljától elterelnünk. Hagyján volna az idegen tárgyak kiállítása, ha nemzetközivé akarnók tenni a kiállítást, a külföld nagyobbmérvü résztvevősére számíthatnánk és a külföldi termékek — párosítva a mieinkkel — a modern haladás általános képét mutatnák. De nem ez történik Pozsonyban. Ott egyszerűen megengedik, hogy valamely angol gépgyáros ingyen reklámot csaphasson a mi gépgyárosaink rovására, bemutatván az ötven éves gépet, melynek azonban sem születési bizonyítványa, sem sokszori kórházi kezeltetéséről szóló tanúsítványa nincsen. Egészen olyan színezete van ennek a dolognak, mintha a rendezőség mondani akarná: „íme, látjátok, hazánkban TARCZ A. T-JOClSu. Oly szép, derült a gyermek élte, Mig játszi, boldog, csintalan ; Figyel reá a jó mamácska S a gyermek álmos, nyugtalan. „Oh jöjj aludni, szép fiacskám, Almos vagy, nem kell kérdenem ; Rebegd utánam áhítattal: Imádlak, édes Istenem !“ t * A gyermek immár szép levente. Bájos leánynak udvarol; Epedve nézi éj-szemével S ábrándiban suttogva szól: „Mézajkaid az égbe hívnak, Hol elszáll minden fájdalom . .. Csak egy imát rebeghet ajkam : Imádlak, édes angyalom!“ Ha vész borul a szép hazára. Egy búcsúcsók és „ég veled!“ Száguld, rohan a zord csatába S a szép honért mindent feled. S ha diadallal szertepillant Az ellen futó, bús hadán: Hálát rebegve ejti ajka: „Imádlak, édes szép hazám !“ Ha jö az aggkor alkonyával, A hős az éghez tér megint; A szent, magasztos, hő imában A jámbor ősz az égre int. Remegve mondja sápadt ajka: „Előtted nincsen érdemem, Csak az, hogy boldog öntudattal Imádlak, édes Istenem!“ Medvey Lajos. ♦its«Vásároljon osztálysorsjegyet. Egy verőfónyes tavaszi napon — jobb szórakozás hiányában, — káposzta-palántákat dugdostam. Volt kétféle. Kelkáposzta-palánta, meg nem kelkáposzta palánta. A konyhakertészethez sohasem értettem valami jól, I de ezt a kevés tudományomat is igyekeztem eltemetni azzal, hogy a kelkáposzta-palántáknak a gyökerét hagytam az ég felé, nehogy valamiképen lábrakapjon, mivel nagyon rossz lábon állunk egymással. No képzelem az elismerést, amit a feleségemtől fogok kapni, ha észreveszi a turpisságomat. Máskor — valószínű — nem fog rám bízni ilyen dolgokat. Az áldatlan munkától megszabadított a szobalányom, utánam hozva az újonnan érkezett lapomat. Minden hajmeresztő dolgot átböngészve benne, átmentem a hirdetések rovatába. Ott is lehet szenzácziós dolgot látni, azaz hogy olvasni. Nagy hízott betűk hirdetik, hogy a Laboda-féle mellpasztilla páratlanul áll a a világon. Hiteles okirat bizonyítja, hogy egy mellbeteg, aki félig-meddig már ki is volt nyujtóztatva, ennek használata folytán olyan jó tüdőt nyert, hogy most bátran kiállja a ' versenyt akármelyik kovács-fuj tatóval. Mindjárt mellette van a Csikász-féle fogpászta. Ettől a legredvesebb fogak olyan vakító fehérségű és prima evőszerszámokká válnak, hogy a legkeményebb rinoczerosz- bőrt össze lehet velők rágni, minden veszedelem nélkül. Minden hirdetést messze túlszárnyal j egy másik, mely csupa nullákból áll. Ez az ; osztálysorsjegy rekláma. Elmondja, hogy minden második sorsjegynek muszáj nyerni, vagy akar vagy sem. Most nemrégiben is a 400000 koronás főnyereményt egy szegény mosóasszony, egy varróleány, egy favágó, meg egy utczaseprő nyerték. No legalább boldogulnak szegények. S mi több, még lehet egy millió koronát is nyerni, de ehhez a sorsjegyen kívül feltétlenül szükséges szerencsés eset is. És hogy a jámbor olvasó ne gondolkozzék sokáig, ott van egy szerencse-naptár is, melyben az év minden napja után oda van pingálva egy numerus. Módjában van tehát a halandónak választani, hogy a születése vagy a halála napja után irt számot hozassa meg; amelyiket jobbnak gondolja. Addig nézegettem a sok bolond számot elejétől végig meg vissza, fontolgatva az eshetőséget, mig beleszédültem. Behunytam a szemeimet és gondolkoztam. Az egy millió csábítóan integet. A hírlapi hirdetés szerint valakinek muszáj megnyerni, miért ne lehetnék az a valaki én, csak a számot kell eltalálni. Jól meghányva-vetve a dolgot, elhatároztam, hogy hozatok egy sorsjegyet. A gondolatot tett követte. Megírtam a Vikacs és Társa uraknak (osztálysorsjegy főelárusitók), hogy miután a szerencse-naptárból nem tudom kihalászni a legszerencsésebb numerust, ennélfogva küldjék meg nekem azt a sorsjegyet, amelyik a millió koronát fogja megütni. Három nap múlva itt volt a sorsjegy egy kisérő levél társaságában, hogy bizonyosan nem tudják, melyik fogja a milliót megütni, de úgy hiszik, hogy ez lesz az. Különben kivánják a legszerencsésebb eredményt stb. stb. és hogy ne felejtsem el az árát megküldeni. Végig játszottam vele három osztályt. Természetesen nem jött ki. Mint aféle rossz játékos, türelmemet vesztettem. Hozzájárult még az is, hogy időközben a kezembe került egy statisztika, melyben napnál világosabban ki volt mutatva, hogy átlag véve az embert hamarabb megüti az isten-nyila, mint a főnyeremény. Egészen elkedvetlenedtem és nehogy versenyre hijjam a fejem felett ezt a két szokatlan hatalmat, visszaküldtem a sorsjegyet. Erősen tartva attól, hogy nem a főnyeremény fog búbon ütni, a statisztika szerint. Csakhamar visszaküldték újból, hogy gondoljam meg a dolgot, ne dobjam el magamtól a szerencsét, mert jöhet még idő, hogy visszasírnám a sorsjegyet, amikor már nem marad egyéb vigasztalás, mint homokba dugni a fejemet, hogy ne lássam és halljam, miként futottam el a szerencsétől. Teringettét! ez megszívlelendő tanács. Megtartottam a sorsjegyet másodszor is és hogy még jobban biztosítsam a fejem a homokbadugás ellen, hozattam még egyet. No most már mégis nagyobb az eshetőség, hogy inkább a főnyeremény üt meg. Régóta bántott az is, hogy az ismerőseim különböző
