Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-24 / 30. szám
T'árss.ö-s.lxsnLi, szép>±3:ocls.l3nx2.i és isaao-exetterjeszt® lxetila,p>NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. *• r~Előfizetési árak: Egész évre . . . . .8 kor. ; Negyedévre .... Félévre .....................4 kor. j Egyes szám .... Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 mi. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmenteílen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyílttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Tanitóinkról. Hazánkban vannak állami, községi és felekezeti tanítók, de olyan tanító nagyon kevés van, aki fáradozásáért teljesen megfelelő díjazást kapna. Nálunk semmiféle munkát olyan rosszul nem fizetnek, mint a tanítókét, pedig senkinek munkája a közjó érdekében értékesebb nem lehet az övéknél. A legzsengébb ifjú nemzedék nevelésének ök fektetik le alapját, ök vezetik a fiatalságot a mai kultúra felismerésébe, öntik beléje a hazaszeretetei, megismertetik velők a jót és a szépet, mint követendőt, fogékonynyá teszik iránta s kerülendönek, megvetendönek állítják elébe a rosszat, a bűnt. S amig határt nem ismerő idealizmussal nevelik ifjú csemetéinket, ameddig az ifjúság lelki- mi veléseért feláldozzák egész életök tevékenységét, addig nem ritkán a legnagyobb nélkülözésekkel küzdve kénytelenek saját érdeküket a közjó érdekének alárendelni. Nem tudok szebb, nem ismerek nemesebb foglalkozást a néptanítóénál. Miért kell éppen neki szűkölködnie, miért éppen ö legyen a társadalom mostohája? A felelettel hamarosan készek lehetnek azok, akik a nemzet ügyeit intézik. Nincsen pénz, melylyel a néptanítók jogos igényeit ki lehetne elégíteni, ezt a választ kapjuk rendesen. Akinek azonban az élet rideg felfogásai még nem rontották el jobbik érzését, az ebbe a válaszba nem nyugodhat bele. Hát a kereskedő, a tisztviselő, sőt a munkás részére is kell, hogy legyen annyi pénz, hogy úgy, ahogyan, de mégis valahogyan megélhessen? Csak éppen a tanitő legyen az, akinek hivatása magasztosságával és rossz fizetéssel kell beérnie, aki amellett, hogy kénytelen tisztességesen ruházkodni, emberségesen lakni, éppen úgy gondoskodni hozzátartozóiról, mint bárki más — az idealizmusa legyen csaknem kizárólagos jutalma? Hiába kérdezzük, hol itt az igazság? Magasabb szempotok eltiporják tanítóink jogos igényeit s valahányszor egy-egy felsziszegésök, egy-egy feljajdu- lások hallatszik, melegen érző szívvel gondolunk bajaikra, — de ez aztán minden is. Ki tesz valamit érettök? A társadalmi felfogások abszolutizmusa alatt nyögő tanítóink egyedüli vigasza, hogy helyzetök immár tarthatatlan lévén, íizetésök végleges rendezése soká nem késhet. Utóvégre is ennek a társadalomnak be kell látnia, — bármennyire is viselje magán általában a mindennapi kenyérkereseti hajsza bélyegét — hogy a népnevelés apostolainak megfelelő díjazása elkerül- hetlen szükségesség. Hogy a társadalomnak éppen nem válik dicsőségére megfeledkezni a jövő társadalom nevelőinek sorsáról, süketnek lenni jogos igényeikkel szemben és jól megérdemelt jutalmaztatásuk helyett örökön- örökk'é megújuló, beváltatlan ígéretekkel kecsegtetni őket. Drágább lett minden, a pénz meg olcsóbb lesz napról-napra, túlságosan bőven van belőle — már akinek van — s amig a pénz értékéből egyre vészit, addig a néptanító fizetése maradt évtizedek óta a régi. Általában sztrájkok, fizetésemelés iránti mozgalmak napirenden vannak. Zúgolódik mindenki, akinek a fizetése, a bére nem futja a megélhetésre. A tanítók legfeljebb, hogy tanácskoznak, miképpen lehetne helyzetükön segíteni? De erősebb eszközhöz nem nyúlnak. Ismerik hivatásuk nemességét s ezzel összeférhetetlennek tartják az anyagiakért való erőszakos követelödzést. S a társadalom — tudva ezt — nyugodtan nézheti, némán tűrheti ezt az önmegtagadást, a társadalom képes ilyen ajándékot elfogadni, azoktól, akik legnagyobb jótevői ? Határozottan tiltakoznia kell mindenkinek az ellen, hogy a néptanítókat a társadalom páriáivá alacsonyitsák. Ez a derék, ez a buzgó osztály mindannyiunk pártfogását megérdemli s nem .s.zabad tűrni, hogy fárasztó, ideális munkájokért megfelelő jutalomban ne részesüljenek. Joggal várhatják, hogy a társadalom ügyüket felkarolja; joggal remélhetik, hogy — mint a társadalom hasznos tagjainak — megélhetésük biztosítva legyen. Minden jőravaló honpolgár, aki hálásan emlékszik első tanítóira, tartsa kötelességének, hogy a tanítók sorsát tehetségéhez képest előmozdítsa. S ha ez a törekvése őszinte, úgy bizonyos, hogy a tanítók helyzete is csakhamar meg fog javulni. Iskolai értesítők. II. A nagykárolyi m. kir. áll. polg. leányiskola értesítője az 1901—1902. tanévről. Szerkesztette Cs. Tattay Irén igazgató. Az értesítő az 1901 -1902. iskolai év történetének adataival veszi kezdetét. Az iskolai év szeptember 9-ón ünnepélyes istentisztelettel lett megnyitva s a miniszteri rendelet és tantervnek megfelelőleg akadálytalanul folyt az év végéig. A tanulók vallásoktatása szakképzett, hivatott egyének által eszközöltetett s a vallásos nevelés kellő figyelembe részesült. Az év kiemelkedőbb napjain ünnepi misén voltak a növendékek. Nyilvános ünnepélyt kettőt rendeztek és pedig: nov. 19-én Erzsébet királyné névünnepén és azután a tanév befejezése alkalmából a záróünnepélyt.— Április 11-én pedig házi ünnepélyt tartottak. A tornázás, mint a testi fejlesztés hathatós eszköze, szintén kellőleg taníttatott. A táncztanitást Endrédi táncztanitó teljes megelégedésre végezte. Igen helyes intézkedésekkel lettek kiegészítve a már meglevő fegyelmi szabályok, valamint a házi rendszabályok behozatala is igen üdvös intézkedés, melyeknek pontos betartása kívánatos. A helyettesítések egész sorát látjuk az értesítőből, úgy, hogy az igazgatónő maga az év elején az állapotot csaknem tarthatatlannak jelzi. Liptay Vilma a múlt év folyamán nyugalomba vonult tanítónőt egész éven keresztül helyettesítette Lőrinczy Ida, Mózer Etelka pedig október és november havában Pintér Lujzát, április 21-től kezdve pedig Csanády Ilonát helyettesítette. — Azonkívül a szórványos mulasztások, megbetegedések és pár napi szabadságolások miatt az egész év folyamán helyettesítéseket kellett eszközölni, mely bizonyára nem válik a tanitás előnyére. Nem lehetne ezen valamiképpen segiteni ? 1 . . . TARCZ A. Ne higyj . . . Ne higyj a nőnek, Csalfa valahány: Legyen ifjú, vén, Barna, halavány. Csak nő a neve Szőke s barnának; Ne higyj szivének, Ne higyj szavának . . . Alig mondja el A „holtodiglant“ : Oltártól jövet Már másra pillant. Baka Elek. csólr_ Forró augusztusi nap délutánján, midőn falevelek s virágok bágyadtan hajtották le fonnyadt fejüket, melyre szürke fátyolt vont a fölszállő finom por, a katonabanda friss, erős zenéje hangzott fel a faluvégen. Egy pillanat alatt kint volt a falu népe az utezán. Apró pőre gyerekek hanczurozva, lármázva futottak arra, honnan a zene hangzott. Az előbb még teljesen néma, néptelen utczák megélénkültek; piros-pozsgás lányok, menyecskék, vén parasztasszonyok álltak az utcza-ajtóba s adták a szót egymásnak ki tudja hányadikszor: jönnek a katonák, megérkeztek. Az úri nagyobb házak ablakán is ki-ki- nézett egy-egy kiváncsi fő, — valami szép leány, ki annyiszor álmodott már a mai nap- [ ról, midőn csinos tisztek fognak hozzájuk szállni egy félnapra, egy éjjelre — s ki tudja? | e rövid idő elég arra, hogy egész életre szóló történet szülője legyen. A szerelem hamar j ébred, hamar nő, a tiszt, ki az idén szabad j szivvel ment nagy gyakorlatra, jövőre tán már búcsúzik nejétől, kit az idei gyakorlat vitt karjai közzé. Már itt az ezred. Elől az öreg aranygalléros törzstisztek lovagolnak délczeg tartással — porosán; poros a ruhájuk, lovuk, mintha valami finom szürke háló boritná őket. Aztán a banda jön, halvány, hosszúkás I képű, beesett szemű cseh fiuk; fáradtan j lépegetnek, de azért serényen kezelik a j zeneszerszámot. — Végül egyes századok j jönnek zárt rendben fiatal tisztek, leány-álmok { fess hősei által vezetve. A feszes egyenruhára j hamuszinü köpenyt borított az ut pora, az j ezred ismertető jele, a piros hajtóka szürke j lett, alig ismeri fel még ismerős is a vig fiukat. Amint végighalad az ezred a főutczán, egyik ház futórózsától majdnem elrejtett ablakából göndörhaju barna lány kigyult arczezal nézi az elhaladó fiatal tiszteket. Egész lényén ; nagy izgatottság látszik ; remegő fehér kezén ragyogó karikagyűrűjére gyakran idegesen i tekint, — végre lehúzza s elrejti. * * * * * Boór Bella, a környék legszebb virága i rosszat álmodott a múlt éjjel. Kurtaszoknyás kislány korába csalta az álmok tündére, mikor egy halványképü fiúnak csókot Ígért, ha aranybojttal jön érte s az eljött s követelte tőle — ki j már más menyasszonya — az Ígért csókot. Mert tudni kell, hogy a halványképü íiu akkor katonának ment s á szép Bella akkor már olyanforma volt, mint egy csak kissé éretlen finom körte, vagy egy félig kinyílt rózsa; a kurta szoknya alól kikandikáló formás bokák fejlettségre engedtek következtetni. Ajkán ki- s bejáró balzsamos lehelet vágyat ébresztő hattyukeblet emelgetett. Fehér homlokára hulló göndör fürtök, szemében az égető tűz, ajkán a pajzán mosoly mind azt susogták, hogy édes a szép Bella ajkának virága, a tüzes csók. így gondolta ezt Gerő Béla is, midőn sajgó szivvel búcsúzott az édes kis félig nyílt bimbótól, kérve hol tréfásan, hol komolyan az első csókot búcsúcsóknak. Az ostrom eredménye azonban csak egy | Ígéret lett, mely letéritette Gerő Bélát eddigi útjáról, uj czélt, uj terveket tűzött elé, melyek | megvalósítása eddigi nézetének ellenére volt ugyan, de miket meg kell valósitni, mert a iszép Bella mondta: Megkapja a csókot, | egyet . . . tizet . . . százat . . . mindet, ha aranybojttal, aranycsillaggal jön érte. Talán még a nevelőintézetben szőtt álmok egyike volt az, melynek délczeg tiszt a hőse; talán gyermeki vágyból szerette volna ! a kislány lelke titkos eszményképét fényes keretben látni, ki tudná azt megmondani. Gerő Béla elment katonának, lelkében j erős akarattal s szivében amaz Ígérettel, mely I karjaiba viszi azt a lányt, kinek bírásáért életét is áldozta volna. — Késő ősz volt már akkor; sárga levelek peregve susogtak ! szömoru dolgokat, szétfoszlott álmokról, kietlen télről, fönt a légben hamvas varjak száll- dostak a szürke ólomszinü felhők alatt s dermesztő szél seperte az ut porát. Régen volt az; azóta négyszer hullt le a falevél s négyszer vette föl ismét a tavasz himes virágos ruháját. Négyszer halt el a fülemile dala, hogy ismét fölzendüljön a zöldbe borult bokor lombos ágán. * * * Csöndes nyári est borult a falura, nyugalmat hozva a fáradt szemre s csintalan szellő halk, titkos suttogásával ingerelve azt, kinek szemét kerüli az álom. Gerő Béla hadnagy nagyon puhának találta a falusi öreg anyóka által dunna s párnákkal bőven ellátott ágyat; nem tudott benne aludni, hiába zárta le erővel szemeit; feje zúgott s a múlt idők alakjai vonultak el lelki szemei előtt, — e faluban lett ő gyermekből férfi, itt szőtte fényes álmait, hogy nagyratörő lelkét utoljára is lelánczolva, hiú külszín alatt unott, fásult szivvel töltse tétlen napjait; az ifjúkori tévedést, mely Mars táborába űzte, most teljes egészében látta; nem ez volt, miért lelke epedt, miért annyi éjét virrasztód, át a gyermek-ifjúkorban ; gyöt- relmes ez az egyenes ut, mely csak léhaságra vezet, annak, kit lelke nagy tettekre ösztönzött. Ösztönzött . . . Most már áz is hallgat, elfásul, nem érdekli semmi, talán az orfeumok bukott tündére tudja kissé — felizgatni. S ő, a régi álmok göndörfürtü hősnője, az édes kis falusi leány, kit oly mély rajongással szeretett, az is a múlté, —- most már érzi, tudja, hogy nem képes szeretni ; miért is zavarná, talán boldog, talán
