Nagykároly és Vidéke, 1901 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-21 / 8. szám
Tá,xs^ö-3,l2^CLÍ, sz@;pir©cLsLl:EQ.i és ismeretterjesztő Ito-etlla/p. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak: Egész évre 8 kor. ,j Negyedévre 2 kor. Félévre . . 4 kor. |j Egyes szám 20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. A létért való küzdelem. A megélhetési viszonyok talán soha nehezebbek nem voltak, mint korunkban. Az ipar, kereskedelem pang, sehol semmi élet, mintha csak a halott ország meséje ujulna fel, olyan képet nyújt hazánk szemlélete. Jól tudjuk mindnyájan, hogy minő erőfeszítéssel kell megküzdeni!nk, hogy existentiánkat fenttarthassuk. Az óriási versengés és az a körülmény, hogy mindenki igyekszik az életmódját a lehető legkényelmesebbé tenni, idézik elő azután, hogy a létért való küzdelem miuálunk oly óriási erömegfeszi- téssel jár. Legnagyobb oka azonban abban rejlik, hogy a mi társadalmunk nem él viszonyaihoz képest, az az nem nyujtódzik addig, a meddig a takaró ér, hanem a legtöbben viszonyaikat jóval meghaladó költséges életmódot folytatnak. Nálunk a szegénység beismerése szégyen. Magyarországon mindenkinek representálnia kell. Avval nem törődik a társadalom, hogy a szegény individium tönkre is megy rövidesen az erejét felülmúló küzdelemben, s megköveteli,- hogy az orvos, ügyvéd, tanár, hivatalnok stb. állásához mérten éljen. Állásához mérten? Hiszen éppen itt rejlik a gúny. Mert ha álláshoz, az az jövedelmeihez mérten — mert hiszen ez képezi a fötényezöt, — élne, akkor bizony sok oly szükségtelen dolgot kellene elhagynia, melyek nélkül mostani életmódjukat el nem tudnák képzelni. Vájjon jogosult-e az olyan társadalmi kényszer, amely arra készteti az embereket, hogy saját vesztükbe rohanjanak? Hát a kor szellemét senki sem tudja megérteni? Hiszen ha évi kiadásunk csak egy fillérrel túlhaladja jövedelmeinket, az már a vagyoni tönk szélére juttat. Pedig hát nem egy fillérrel szokták túllépni jövedelmeiket azok az egyének, kiknek representálniok kell. És igy aztán az anyagi gondok, melyek a tulkiadásokból keletkeznek, súlyos és nyomasztó érzésével küzdenek, hogy megszokott életmódjukat mind végig folytathassák. Természetesen ez nem mindenkinek sikerül és az ily egyének — miután az anyagi romlás fátuma elérte őket — elbuknak. A társadalom pedig mindig külső okokat keres hogy ezt, vagy azt a intelligens embert mi vitte arra, hogy családját, mindenét hátrahagyva az öngyilkosságban keresett menedéket. Mert végeredményben, a bukás megoldását rendesen az öngyilkosságban keresik. Pedig ha a belső okokat tekintenék, azonnal kiviláglana a romlás csirája már akkor hogy elvolt ültetve, mikor az első fillérrel túlhaladta akiadás a jövedelmet. De mi azért jól tudjuk, hogy nagyon kevés lesz azoknak a száma, kik intő szónkat példának fogadják, társadalmunk továbbra is vakon rohan önásta vesztébe, miként a fémbogár, a lámpa fényének. S miként ez megperzselt szárnynyal élettelenül hull a mindent megemésztő lángsirba, ép úgy az illetők is a fényes életmódtól ellenálhatat- lanul vonzva, inegperzselödve buknak a vagyoni, sőt sokszor az erkölcsi romlás sötét örvényébe. Mert a mi társadalmunk még mindig nem tanult meg számolni viszonyaival, még nem elegendő példát szolgáltattak neki az elbukott áldozatok. Mindnyájan panaszkodunk sóhajtozunk e viszás és rossz állapotok felöl, de hogy megjavuljunk, hogy helyre állítsuk a helyes egyensúlyt, arról még álmodni is merészség. Minden marad a régiben inig csak be nem áll a csőd, mig csak pontként oda nem tesszük, a mindent kiengesztelő revolver golyót. A létért való küzdelem pedig mind több és több áldozatot követel, mi jót nem hozhat a magyar társadalomnak. A „véletlen“ balesetek. Az embert az ö élete útjában sok mindenféle veszély fenyegeti; de mi többnyire mégis csak akkor gondolunk arra, midőn azt halljuk vagy olvassuk, hogy itt vagy ott, ezt vagy azt, (sőt gyakran többet is), az a kisebb-nagyobb szerencsétlenség érte, a melynek a legnagyobb részét ellehetett volna kerülni, ha az illetők az őket fenyegető veszély természetét ismerték és azt kikerülni vagy magoktól elhárítani igyekeztek volna ... És ekkor rendesen avval beszélik ki magokat az emberek, hogy: az eset „vé- letlenséghől“ történt, a mit előre látni nem lehetett . .. Hát bizony, ha komolyan meggondoljuk a dolgot és azt szépíteni nem akarjuk: be kell látnunk, hogy a szerencsétlenségek legnagyobb része nem annyira véletlenségből, mint tudatlansághói vagy könnyelműségből származik, a mit pedig a dolog ismeretével j és óvatossággal a legtöbbször és biztosan elkerülhetnénk. Itt van pld. a jégzajlás, vagy még alig állott be a jég és a lakodalmas nép nem bírván a jó kedvével, csolnakon vagy kocsin neki megy a veszedelemnek és meg is találja azt. .. A meggondolatlan ember vagy éretlen ifjoncz azon hiszemben, hogy a fegyver nincs megtöltve, leveszi azt a falról és „tréfából“ ráemeli arra, a ki épen ott van, akár a saját testvérére vagy legjobb pajtására is és az — „véletlenül“ elsül... az áldozat pedig — elterül. A rendes sebességgel haladó vonat az ut valamely kanyarulatánál, vagy akár az egyenes utón vagy az állomáson, nem vevén észre a közelgő veszélyt, neki megy a szemközt jövő vagy menő vonatnak, vagy az épen átfutó kocsinak... s megvan ismét a szörnyű „véletlenség“ ! S hány úszni nem tudó találja korai halálát a vizekben; holott az úszást annak idején megtanulva, attól a legtöbben megmenekülhetnének ?! És mennyi ez a „véletlenség“ a tűz körül, melyet különösen a gyermekek idéznek elő, részint az által, hogy a meggondolatlan szülők őket a lakásba bezárván, azok ruhája a tűzzel való babrálás közben meg- gyulad és tehetetlenségük következtében annak az áldozataivá is válnak; részint pedig az által, hogy azok a ház udvarán magokra hagyatván, gyufával és tűzzel játszanak, mire előbb a boglya, azután a ház meg tán a község egyrésze... sőt nem ritkán még ők magok is oda égnek, — a helyett, hogy azokat az óvodába, iskolába vagy legalább valamely szomszéd felügyeletére bízták volna! Pedig ki ne tudná, hogy a gyermekek mennyire szeretnek a tűzzel játszani ? ! Hogy a gyufával való játszást és czigarettázást ne is említsem, többször tanúi lehetünk annak, TÁR CZ A. Korzón. Leszállt az est. Fent az égen Csillagtenger ragyog szépen ; Ide lent meg, a hol járok, Ezer lámpa szór világot. Mintha fényes nappal lenne, Káprázik a szemem bele, Oly fényárban úszik itten Köröskörül minden, minden. Palotasor, hol haladok, Alant pazar kirakatok; Tömegestül jönnek-mennek Kedvteléssel az emberek. S én egyedül, búsan, némán Végezem a szokott sétám. Tűnődésem nem zavarja Ifjú lánykák vig kaczaja. Lelkem ott van messze, messze .. Kis városban minden este, Hol leborul az éj fátyla — Nádfedeles kicsi házra. Tóth Lajos. M ár késő. Irta.: Papillon. Motto : Ha meghalok ne sirassál engem, Kaczagásod százszor jobban értem. Addig is mig kedves volt az élet, — Kaczaglál s én imádtalak téged. (Népdal.) A késői holdvilág is besütött már bá- j gyadt sugaraival Pierrenek szobájába, s ő 1 még mindég ottan ült íróasztalánál, fejét két kezébe hajtva. A múltakon merengett, mint valami vetített árnyképek tűntek fel lelki szemei előtt egyre-másra a régi emlékek, melyeket nem sikerült elmosni a feledés I hullámainak az emlékezet omlós, göröngyös partjáról. Tehát a kis Susánne csakugyan menyasszony lett! Szinte nem akarta elhinni, hogy azok az édes-bús, nagy szemek, melyek eddig csak az ő megjelenésénél csillogtak fel mélázó fényükben — és egy el- ; képzelt boldogság megvalósulásáról regéltek neki — most már egy másnak ragyognak. Vagy talán ő csalódott bennük? — S csak egy bál — éji álom volt az egész! ? Maga előtt látta őt. Karcsú alakján könnyedén omlott végig a fehér selyem crépe de chine ruha, vállán egy pipacs csokor, ha- Ijába is egy virág szúrva s kezében is két ! élő pipacs. „Ez a férfi szerelemnek a jelképe. Oly rövid ideig tart csak a magok hűsége, j mint ennek a kis pipacsnak az élete. Egy j lehellet már elég arra, hogy lehulljanak pirosán lángoló szirma levelei!“ monda nevetve ! a leány, miközben oda nyujtá neki az egyik virágot s ő megfogta a leány kezét: „Adja nekem bárónő e pipacsot, van még férfi, kinek szerelme tovább tart, mint egy báléjszaka. Abba is beleegyezem, hogy hűségem állandóságát e virág jelképezze, mert úgy megfogom őrizni, hogy évek múltán is megmutathassam magának;“ s ezzel eltette a pipacsot. — Most egyszerre keresni kezdé. — Hol is van ? — Itt kell lenni Íróasztalomban. Gyorsan gyertyát gyújt, idegesen kinyitja a kis fiókot, kihúzza s mindjárt felől talál egy kis dobozt. — 189. febr. 2. — Van reá irva és benne egy piros virág. A Susanne pipacsa. Szegény kis Susanne! Mily édes volt, j midőn egyszer a bálban a gyors galopptól aléltan szinte feküdt karjaiban. Göndör fe- j jecskéje egy, vagy talán csak fél másod- [ perczig ottan nyugodott az ő vállán s a behizelgö ittasitó Peau de Espagne parfümnek illata, melyet mindketten használtak egészen elvette az eszöket... Oh csak ragadta volna akkor el maga-' val azt az imádatra méltó kis teremtést. Mily boldog is lett volna vele, gondolá. De egyszerre mintha könnyű léptek zaja köze- * lednék, egy puha kezet érez vállain s ez érintésnél egy bizsergő andalító zsibbadás fut végig egész testén. „Pierre, egyetlen Pierre!“ súgja egy édes, édes hang fülébe s szinte érzi a meleg forró lehelletet. —- Összerezzen — körültekint szobájában, de nincs senki, csak ő magában. Egy vízió, — egy látomány volt az egész. Idegesen áll fel Íróasztala mellől. „Ah, — mit. Nem akarok többé reá gondolni, hisz elvehettem volna! Miért most ez az ábrám dozás?!“ mormogja Pierre, mig alá és fel sétál szobájában. De nyugtalansága nem szűnik, mintha mindig magán érezte volna függeni azokat a mesés, bús szemeket. Midőn a bál után elváltak, olyan fájóan suttogá Susanne utoljára: „Isten Önnel!“ Pierre akkor elutazott több hónapra, nem váltá be Ígéretét, hogy látogatást tesz nálok, — s mikor visszajött Susanne, már menyasszony volt. Pedig ö. Pierre, szereti imádja, most talán még jobban, mint valaha azt a sötét- szemű bús leányt. Egy perczig gondolkozik, aztán előveszi kalapját, felöltőjét, Íróasztala mellé lép s kiveszi a kis dobozt a virággal: „Elviszem neki e virágot, el kell hinnie, hogy mily forrón szeretem, ha meglátja, mily jól őriztem meg!“ gondolja Pierre. S telve reményekkel egészen megkönnyebbülve, lép ki az utczára. A fagyos hó fel-fel sir léptei alatt. A hold világától a földre esett fehér hócsillagok kápráztató fényben ragyogtak, — liC^olciohli lieiiísárliiii forrás farsangi idényre J T • • Ezennel tudatjuk a n. é. közönséggel, hogy a farsangi czikkek megérkeztek, u. m.: fehér női és férfi keztyük, fehér nyakkendők, toll- és selyem csipkelegyezők, virágok, csipkék, szalagok, fűzők, menyasszonyi koszorúk és fátyolok. parfüm, pipereszappanok stb. Az előre haladott idény miatt a téli árut rendkívül leszállított árért árusítjuk. Fegyházban kötött harisnyák főraktára. Ezeken kívül nagy választékban vannak u. m. férfi- és fiusapkák és kalapok, fehér és színes ingek, gallérok, kézelők; óriási választék legújabb nyakkendőkben, gyermekkocsik, selymek, pamutok, ezérnák, női fehérnemüek, kosarak, pénzerszény, dohány-, szivar- és szivarkatárczák, kézimunkák, hímzett alsó fehér szoknyák és még sok itt fel nem sorolható czikkekben. — A uagyrabecsült közönség szives pártfogását kérjük annál is inkább, mert nálunk olcsóbb, mint bárhol l Postai megrendelések pontosan eszközöltetnek. Maradtunk kiváló tisztelettel FRIEDtlilill és FOLITÍCER. ("CTzletli.elyiség’ : iE2I<3-£TEí%-féle la.á,z.) (16-52)
