Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-15 / 11. szám
Tdrsa,d.a,lxxxiT szépiro<3.a,l:ncLl és iszxxerettexjeszt© Ixotila/p. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 fi t. Szerkesztösegi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) 1 Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Ny fitté r sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Ha végig pillantunk nemzetünk történelmének fényes lapjain, a véres harczok egész tömegét találjuk feljegyezve. E véres harczok egyrészét állami fenmaradásunk, a külellenség betörései ellen való védekezések képezik, nagy részét azonban a szabadság, a függetlenség, az alkotmány védelmére fegyvert ragadó nemzetnek olykor a véglehelletig tartó küzdelmei vésték a történelem lapjaira. Dúlta ez országot a tatár, török; szenvedett a hódításra vágyó szomszédok miatt is eleget, olykor már majdnem a végenyészet szélére jutott, de a magyarok Istene mindannyiszor védő karját nyújtotta felé és nem engedte elpusztulni azon a nagy színpadon, melyet nemzetek életének nevezünk. De nem is pusztulhatott el, mert a mely nemzet oly szívósan ragaszkodott ősi jogaihoz, mely nem tudott megalkudni a körülményekkel sohasem, ha azok nemzeti sajátságait, függetlenségét, alkotmányát akarták sarkaiból kiforgatni, annak a nemzetnek elpusztulnia nem lehet, nem szabad! A történelem meghamisithatlan lapjai igazolják, hogy számos kísérletek történtek arra, hogy e nemzetet beolvasztani, magyar jellegétől megfosztani akarták. Olykor már csaknem azon a ponton állott, hogy elvesz, — és alig egy pár bátor hazafinak fel- jajdulásai rázták fel álmaiból, de elég volt a jajszó, hogy fegyvert ragadva őrizze meg jogait, alkotmányát! Talán sohasem volt nagyobb szükség a védelemre, mint az 1848. évet megelőző időben. A haladó korszellem reformokat követelt. A nagy franczia forradalom hatása alatt tespedéséböl felébredt nemzetek egymásután rázták le rabbilincseiket; megértették, hogy a középkori ferde maradványok nem állhatnak többé fen, a rendi különbség nem lehet többé akadály, a gondolatszabadság útjába álló bilincseket el kell szaggatni; az igazságot ne a születés, vagy társadalmi álláshoz mérten szabják ki, — a jobbágyság, ezen az emberi méltóságot lealacsonyitó intézmény csak gátul szolgál egy szabadság után törekvő nemzetnek, és egyenlőnek kell lenni mindenkinek az emberek előtt is, úgy, mint Isten előtt! Hogyne jutottak volna el az uj eszmék mihozzánk, a magyar földre, a szabadságát féltékenyen védő nemzet földjére? Eljutottak és termékeny talajra találtak. Az elhintett magból erős növény lett, mely 1848. márczius 15-én hozta meg a magot. Szinte csodálkozva kérdezzük magunktól, milyen idők is voltak azok? A mai nemzedék már talán felfogni sem tudja, hogyan lehetett egy pár fiatal ember lelkesedésének, merészségének egyetlen nap alatt, a nélkül, hogy egy csepp vér folyt volna, keresztül vinni azt, mit más népek hosszú csaták, véres áldozatok árán tudtak maguknak kivívni. Hogyan lehetett egyetlen nap alatt a népek millióival megértetni, hogy a magyar nemzet kész utolsó csepp vérét áldozni a szabadság, egyenlőség, testvériség szent esztné- jeiért? A századok óta megrögzött előítéleteket hogyan lehetett egyetlen nap alatt megdönteni és a tegnap még békés, • csendes polgárokból egy nap alatt szabadsághösöket teremteni? Szinte megdöbbenünk, ha látjuk a vívmányok egész sorozatát, melyet a magyar egyetlen nap alatt megnyert? 1848. márczius 15-ike nem véres, hanem aranybetükkel van feljegyezve a történelem lapjain. A pezsdülö ifjú hév, a nemzet lánglelkü költőjének hatalmas szózata, mely menydörögve hangzott a nép százezrei előtt, nem járt azon következményekkel, melylyei a felizgatott népszenvedély szokott járni; nem homályositotta egyetlen tett sem e napot, nagy volt, méltósá- gos volt az. A magyar hangosan követelte azon jogokat, mely egy élni, létezni akaró nemzetet jogosan megilletnek! Felesleges volna afelett vitatkozni, vájjon meg volt-e érve ezekre a nemzet, vájjon elhamarkodva történtek-e a dolgok; mi kik a történelem után, higgadt meggondolással szemlélhetjük az eseményeket, másképen Ítélhetünk, mintha magunknak is része lett volna a nagy napokban. Ma ötvenkettedik évfordulóját ünnepeljük a nagy napnak! Országszerte, mindenütt hangzik a dicsőítő szó, melylyei az utódok szentesitik az elődök tetteit! Ünneppé avatta a magyar nép a mai napot, mert belátta azt, hogy boldogulásának, mai helyzetének az a nap volt az alapvetője. Az egek urához felhangzó Hymnusz hangjai, a „Talpra magyar“ lelkesítő szavai, a dicsőítő megemlékezések mind, mind azt mutatják, hogy a magyar nemzet szivébe eltörölhetetlenül van bevésve 1848. márczius 15-ike! Nagy tettek, nagy áldozatokat követelnek. Hogy 1848. márczius 15-ikének következménye volt a szabadságharcz, melyben annyi dicső honfi vér folyt, — hogy el kellett buknunk, — hogy évtizedekig az önkény jármába kellett hajtani fejünket, az nem homályosit- hatja el a nagy nap fényét. Mert hazánk mai állapota, kultúránk, kereskedelmünk és intézményeinknek minden téren való fellendülése mind e napnak az eredménye! Azért ünnepeljük márczius 15-ikét, mint a magyar szabadság hajnalát! Ünnepeljük, mint az emberi jogok elismerésének születés napját! Ünnepeljük, mint az egyenlőség kivívásának ünnepét! És ha valami dicső és nagy, úgy dicső és nagy e napban az, hogy a magyar a testvériség szent érzelmei között összeforrni tudott! Menjünk ünnepelni! És mig az orgona lélekemelő hangjai mellett hálát adunk a magyarok Istenének a reánk árasztott kegyelemért; mig a nagy napok dicső szereplőinek emlékét tesszük gondolataink tárgyává, ne feledjük el sohasem, hogy a magyar T A RÓZA. M árczius .*> Irta: Fliesz Henrik. Dalolja más el édenét e napnak, Megannyi üdvét, tiszta mámorát. Mi csak egy halk, fúvalmas, szent fohásszal Köszöntsük hát fel létünk hajnalát. Csak ép egy dallam húg ma szivünkben, Minek pacsirtaszívben párja nincsen . . . Ha a tavasznak ráhull minden álma: Szent nappalunk, oh légy örökre áldva! Te szép, te jó, te minden kis reményünk, Bölcsődalunk a múltból visszasír, Mikor a ,, Talpra magyar “ hallatára. I ígadt az élő s megingott a sír. Mikor „Mi atyánk" volt a szent „Előre“, Kigyúlt a gyönge gyermek arcza tőle És ment az aggal ádáz, vad tusokba . . Szent nappalunk, oh légy örökre áldva! Letépte durva gőg, kegyetlen önkény Költők lantjáról azt a drága húrt, Hiszen a koldusoké volt a hangja, A mi a gazdagok szívébe szúrt! *) A Protestáns Társaskörben ma délután ő órakor tartandó márczius 15-diki ünnepélyen szavalja : S a I 1 a y Lajos. A mi a gazdagokra dörgött átkot, Imádta a fakó, kopott jobbágyot . . . A véres kard felcsillant a hazába: Szent nappalunk, oh légy örökre áldva! „A lány zó nem halt meg, csak mélyen alsziku. Felébredt.. . s benne szétszakadt a múlt, Mikor a tespedésnek vércsekarma Véres szívébe hosszan belenyúlt. A lányzó nem halt meg, csak mélyen alszik. Szívének dobogása újra hallszik, Oh! mennyi üdvről szólt a dobogása: Szent nappalunk, oh légy örökre áldva! Azóta sokszor látta sok-sok ember Ezt a napot, ezt a büszke napot, Mikor poéták verses füzetében Egy szó csókolta a papírlapot. így szó a nagy szabadság! Mintha-mintha Nyomán hajnalpír szállt voln a papírra, Mert tud regélni arról, a mi drága: Szent ünnepünk, oh légy örökre áldva! le voltál és léssz minden kis reményünk. Hitünk, szerelmünk, védő támaszunk. Neved zsoltárja a mi szíveinknek, Te legédesebb, legcsodásb dalunk! Ki rátapasztád a koldusnak ajkát A gazdagéra, te dicső szabadság! Ki testvércsókot tűztél minden ajkra: Oh légy megálcla, lelkünk édes anyja! Vidám csolnakos. Irta.: O-. XDioszegrliy Ibvdlóx. Mig meg nem történt sohasem hittem volna én azt, hogy két kis rongyos falunak a földrajzi fekvése nekem életveszéllyel járó galibát okoz. Azt okozott. De még egyebet is. Mert mióta velem az eset megtörtént, attól kezdve bizonyos lettem a felől, hogy én belőlem sok minden lehet, de matróz sohasem lessz, elsikkaszthatok — ha hozzáférek — akármilyen nagy pénztárt, de amerre hajón kell menni, arra nem szököm vele. Azt is felfogadtam és meg is tartottam, hogy csak olyan lányba leszek szerelmes, a kihez egyedül és kizárólag csak szárazföldi utón lehet eljutni. Lám csak mi minden következett abból, hogy Tatárfalvát meg Angyalost — ezt a két kis falut — egymástól épen csak a Szamos választja el. Semmi egyébb csak a Szamos. Az angyalosi kertek is lenyúltak a Szamosig, a tatárfalvi kertek is. Ha szekérrel akart egyik faluból a másikba menni valaki, hát két órát kellett neki kocsikáznia a városba, hogy keresztül mehessen a hídon. De hát igy nem igen érintkezhettek egymással a két falu népei. Ha nagyon-nagyon sürgős dolguk akadt egymással a szomszédoknak, lejöttek a kert végibe és addig kiabáltak mig a szomszédba is meghallotta valaki. Ha látogatóba akartak menni egymáshoz, majdnem minden kert végében ki volt kötve egy kis lélekvesztő, 10—12 esztendős kölyök is úgy repült keresztül vele a vizen, mint a nyíl, nem halt azok köz- zül soha egyse a vízbe, ha csak jószántából nem akart. így volt és hihetőleg igy van mai napig is és én tőlem már most igy is lehet a világ fennállásának legeslegutolsó napjáig. Semmi közöm hozzá, bár ne is lett volna soha. De volt. A nagy bátyám Angyalosban lakott és az ő kertje is, mint a többieké, a Szamosra rúgott. Bodor Gáspár pedig kálvinista rektor volt Tatárfalván és a rektória kertje szintén a Szamosra rúgott, szemben épen a nagybátyám kertjével. A nagybátyám kertjének a végén volt egy nagy almafa, mellette a méhes, előtte csinos virággruppokkal. A rektor kertjének a végén meg egy nagy császárkörtefa volt, alatta a lugas bivalypaszulylyal befuttatva, ahol a rektor szokta ékes versezetekbe szedni a halotti búcsúztatókat. A nagybátyámnak nem volt egy gyermeke sem, Bodor Gáspárnak meg nagyon sok volt, kisebb, nagyobb. A bátyám mindig azon sirt, hogy inkább adott volna az Isten neki csak fél annyi vagyont s a másik fele helyett adott volna egy gyermeket, a rektornak meg elég lett volna félannyi gyerek is, fele helyett meg adott volna az Isten három akkora éklézsiát. A bátyám gyermek utánni vágyát igyekeztünk mi — a rokonok gyermekei — kielégíteni, a mennyiben el-elhuzódtunk nála, hosszabb, rövidebb ideig, mig vagy ő unt meg benőnket, vagy mi untuk meg őt. így kerültem én is hozzá egy nagy- vakáczión, mikor letettem az érettségit, Márczius 15.
