Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-20 / 38. szám

mivel az a polgárságot ez által tétlenséghez szoktatván, azt az önállóságra való képesítéstől és a fejlődéstől visszatartja... Állami gyámságot azért csakis a leggyengébbeknél kellene alkalmazni és ez az erkölcsi támogatás mellett csakis olcsó és könnyen visszafizethető kölcsönből állhatna.

A leghelyesebb bizonyosan az lenne, ha az állam csakis a maga országos teendőit végezné (csak ezt győzze!) és ne kényeztetné el e tekintetben az önállóságra hivatott városokat és községeket annyira, hogy minduntalan ö rá támaszkodjanak. Mert igy azok ebben a sok „támaszkod ás “-ban (a mi gyakran többkevesebb „alkotmányos“ költséggel s az illető miniszterek és titkáraik idő- vesztegetésével is jár), utóbb annyira elsatnyulnak, hogy támaszték nélkül meg sem tudnak majd a lábukon állani...

Pedig ha azok a községek és városok tőlük telhetöleg csakis azokat a kötelességeket teljesítenék, melyeket a törvények rájuk rónak: öröm látni azt a haladást, melynek csakhamar elibe mennénk... De ettől még távol vagyunk; mert hiszen még ma is lámpással kell keresni azt a községet, sőt várost is, mely csak a nép nevelés és kisdedóvás törvényszerű követelményének: az ö legsajátabb és legfőbb érdekének is megfelelne. — És a kormány még ebben az alapvető munkában is elmulasztja a törvények alkalmazását a gondatlanokkal szemben gyakorolni!

Pedig annak az oka, hogy mi az állami gyámságba még ma is oly görcsösen kapaszkodunk, épen a köznevelésünk hiányosságában fekszik. Sem az alsó, sem a felső iskolákban nem fejlesztik ki nálunk a polgári kötelesség eleven érzetét, az egyén saját' erejére és tevékenységére támaszkodó hazafias önérzetét, mely öt az útjában buzdítsa és vezérelje, s hogy büszkeségét és örömét találja abban, ha a közügyek terén valamit tehet. .. Éhez járul, hogy az életben nem igen lát maga előtt példákat arra, hogy: mit tehet az önrendelkezési joggal biró polgárság, ha azt a jövő iránti komoly érdeklődés, a jó s szilárd akarat és

Mondtam már fentebb, hogy szép, bo- rulatos őszi idő volt; egy-egy lanyha szellő rázta meg csupán a fák sárguló lombkoronáit. A nap, mintha utolsó sugarait küldené a földre, forrón tűzött le a két órai napsugár, hogy nehány perez múlva helyet engedjen az alkonyi hűvös légáramnak.

Búcsúra készültünk a közeli kálváriára, nálunk voltak Veiserék is, hogy részt vegyenek velünk a búcsún.

Anyánk a jó öreg Veiser bácsival tárgyalt valami épitendő istálló felett, még rá értek meghányni-vetni a dolgot indulásig.

A szép néni nem tudom hova, merre tűnt el, talán — mint sokszor szokta nálunk, hol egész otthonosan érezte magát — délutáni siestáját ment megtartani.

Pistát se láttam sehol, nem is igen ügyeltem reá, inkább arra volt minden gondom, hogy most észrevétlenül leosonhatok a nagy gyümölcsös kertbe s megpakolhatom zsebeimet szép piros almákkal, sárga, puha baraczkkal.

De alig settenkedhettem le az első fordulóig, hol a nagy körtefa állott széles, terebélyes ágaival, menten gyökeret vert lábam s hirtelenében nem tudtam mit tegyek, mint megbűvölt meredt szemekkel bámultam az előttem feltáruló képre.

Azóta sem feledtem el ezt a látványt, pedig azóta sok hosszú esztendő elmúlt vidám és szomorú napokkal egyaránt; legkisebb öcsém is benne van már a férfikorban, nekem pedig deresedő hajam borús és kellemes emlékein.

Jó anyám is régen porlik már apám mellett a csöndes sirdomb alatt s a gyermekes vidám napokat minden kedves emlékeivel rég elfujta a szél, a feledés szele, csak az élet szürkesége maradt meg. szürke és szomorú, mint a csillagtalan esti boridat Mintha éppen most e perezben látnám, oly élénken emlékszem, a mint ott állt előttem Veiserné szép dämoni arczával, melyen

NAGY-KÁROLY és VIDÉKÉ.

tevékenység szelleme hatja át és vezéreli ... És ha az a jövője megalapítását nem másoktól, nem az állam alamizsnájától, hanem asajátegyet- értö és közerővel végrehajtott munkájától várja.

Hiszen ha mi bennünk az önállóságra való törekvés és a nemzeti önérzet oly erős lenne, a milyennek mi azt elképzeljük: akkor — hogy egyebet ne említsek — a honi ipar pártoló szövetkezetek márrég behálózták volna hazánkat... s az a sok-sok ezer és évröl-évre kivándorolni készülő magyar polgár nem kívánkoznék többé más, ismeretlen hazába... mert itthon biztosabb és kedvesebb jövöt látna maga előtt! De hát mi az ily önérzetes és hazafias felbuzdulásról még csak nem is beszélhetünk !

Pedig mily temérdek és mily sürgős lenne a mi helyre pótol ni valónk!!

Azért a nevelésnek már a népiskolától kezdve a legmagasabb fokú kiképzésig, illetőleg az önálló polgári életbe való belépésig olyannak kellene lennie, hogy a felserdülö ifjúság ne a virtuskodásban és ne az üres kávéházi életben, hanem a komoly polgári életre való előkészülésben s a testet és lelket egyaránt edző és nemesítő j szórakozásokban találná fel az örömét, s hogy abból minél önérzetesebb, önállóbb gondolkozásu és tevékenyebb polgárok válnának, kik sokkal büszkébbek, mintsem hogy a saját ügyeik érdekében a kormány különös kegyéért esengjenek. Mert ez nem önállóságra és nem a nemzet igazi függetlenségére, hanem csakis szolgaságra vezethet; s mert a nemzet jóléte és boldogulása nem egyik-másik kormány kegyeitől, hanem első sorban is az ö polgárságának erkölcsi ésszellemifejlettségétölfügg!

Sérti Sándor tr.

Színészet.

A sziniszezon vége felé jár. Pár nap múlva Szatmárra, téli állomás helyükre vonulnak színészeink, kiket városunk közönsége eléggé támogatott arra nézve, hogy kellemes emlékkel legyenek velünk szemben. A lefolyt héten is egy pár estét kivéve, mindig szép

a kielégített hiúság, a lenéző kicsinylés, szánalom ; egyben a kivívott diadalérzete gyorsan és félreismerhetlenül váltakoztak.

De nem ez volt, a mi megbűvölt és elzsibbasztotta minden idegemet, hanem hogy a mi szótalan, komoly Pistánk, ki szemét is alig merte a szép asszonyra emelni máskor, most ott térdelt előtte és szakgatott, zavaros hangon beszélt neki szenvedélyesen valamit.

Nem értettem meg akkor e jelenetet, csak roppant keserűség szállta meg kis szivemet a szép Veiserné iránt s képes lettem volna vele bármily kegyetlenséget elkövetni.

De hirtelen lehuzódtam a mellettem elterülő szőlőtábla mellé, nehogy meglássanak s itt a szét-széthajló szőlőlevelek között is láttam, hogy Pista hirtelen felemelkedik térdeplő helyzetéből, arcza sápadt, mint a halottaké, haja összekuszálva s szemében zavart, mondhatni őrületes láng.

Csak azt láttam még, hogy hirtelen fölemeli ég felé jobb kezének három ujját s valami esküfélét mond, s erre a szép asz- szony csengő kaczagással megüti a Pista ég felé emelt kezét, odakiáltva neki incselkedő gunynyal:

„Menjen maga nevetséges nagy gyerek, meg se tudná tenni, bátorsága se volna hozzá !“

Többet nem láttam és nem hallottam tovább, mert hirtelen felugorva kereket oldottam.

Csak valami gyászos borongás fogta el a szivemet azután, mint midőn nagy szerencsétlenség előtt állunk.

Nekünk kisebbeknek nem volt szabad kimenni a búcsúra. Pista ment anyámékkal csupán.

Este a vacsoránál igen szótalan, szomorú volt mindenki, csak a szép Veiserné volt még sokkal vidámabb, mint bármikor is, tán hogy másokat is felvidítson vele, a mi ezúttal nem sikerült neki.

Még Veiser bácsi is olyan haragosan i nézett reá, ha olykor hízelegve hozzá simult

I közönsége volt az előadásoknak. Részletesen I a következőkben számolunk be :

Csütörtökön, szeptember 13-án Schakes- í peare kitűnő tragédiája „Othello" csaknem j üres ház előtt került színre. Elég sajnos,

I hogy nap-nap után bohózatot, vígjátékot vagy j operettet kell az igazgatónak adatnia, mert i különben nincs közönség. A legférczebb ! munka is, ha egyszer vígjáték vagy bohózat, j tud közönséget vonzani, de legyen bármily ; remekmű, ha dráma vagy tragédia, csakúgy I kong a ház az ürességtől. Pedig az előadás j elég jó volt, Kalmár Gyula Othello szerepében, igen előnyös oldalról mutatta be magát, beigazolta, hogy van tehetsége és alakítási képessége és egész érzéssel játszotta meg nehéz szerepét. Holéczy Ilona nemcsak szép, de kitűnő Desdemona volt, Hetényi pedig Jágó szerepében — mint intrikus — is megállotta helyét. Szepessy és Virágh jók voltak.

Pénteken közepes számú közönség előtt ismételték meg „Napoleon öcsém“-qt, Guti és Rákosi jóízű bohózatát, melyben Szálkái, Hetényi és Virágh ügyes játéka nagy derültségre hangolta különösen a karzatnak tömött sorait.

Szombaton egy újdonság „A bibliás- asszony11 czimü operette került színre, Sza- lóczy Irénnek, a társulat kedves, kiváló primadonnájának jutalomjátéka gyanánt. Zsuf- folásig megtöltötte a közönség a színkört, mely sok élvezetet várt a kisasszony jutalomjátékától. De legalább a darab tekintetében csalódtunk, mert a finom pikantériát szívesen látjuk a színpadon, de a leplezetlen csaknem durvaságig menő banálitás kellemetlen. A közönség, mely a darabot nem ismerte, megbánta, hogy végig nézte. Az előadás különben jó volt. A jutalmazott primadonna élénk, kedves játéka, tapsokra ragadta a közönséget. Tisztelői két szép csokorral kedveskedtek neki. Jászay, Hetényi, Szalkay és Kemény igyekeztek megfelelni feladatuknak, a mi sikerült is nekik.

Vasárnap két előadás volt. Délután zónaelőadásban „Ezeregy éj“ czimü varázsrege gyermek- és népelőadásban, este pedig egy igen jó énekes vígjáték „Egy magyar huszárkáplár Pécsben“ került előadásra. A délutáni előadás közönsége nagyon meg volt elégedve, de az esteli előadás — mely különben zsúfolt karzat, egyébként alig pár néző előtt folyt le, — eléggé gyenge volt. Pedig a mulattató darab megérdemelte volna, hogy a színészek jobban tanulják be szerepüket. A felvonás közöket is nagyon megnyitották. Elismerést érdemel Holéczy Ilona (Teréz) és Jászay Mariska (Zsuzsi), kik mindketten sikerült alakítást mutattak be. Jó volt Kemény Lajos István káplárja, de Hetényi (Vendelül) nagyon a karzatnak játszott. Mérey Iza ha szerepét jobban tudta volna, elég jó lett volna. Sőt ez alkalommal még Szepessy Gusztáv sem volt teljesen kifogástalan.

Hétfőn telt ház előtt ismételték meg „ Szulamith“-ot.

Krémért, ha már nevét annyiszor kis pajkoskodva megveregette kövér tokáját, öreg kopasz fejét, én meg most még jobban gyűlöltem öt, névtelen megmagyarázhatlan gyűlölettel.

Másnap komor, szomorú napra ébredtünk, én valahogy elaludtam a rendes löl- kelési időt, mert két kisebb testvérem is fent volt már akkor, csendesen sirdogáltak a divánszegletben, egyiken egy fél harisnya, másikon egy kis kabát volt csupán, most nem volt, a ki felöltöztesse őket.

Odakint zűrzavaros jövés-menést hallottam, tompa, fájdalmas és siró hangokat, láttam a doktor kocsiját is a kapunk előtt.

Hirtelen magamra kaptam ruháimat, de az ajtót zárva találtam; csak a mellék- szobából hallottam, a mint a szép Veiserné bűnbánóan, töredezve zokogta :

— Én nem vagyok oka semminek, én nem tettem semmit, hidd el, nem tettem.

Mire anyám kétségbeesett sírással követelőleg kiáltotta:

— Ki hát az oka, ki tette, ha te nem ? Hát a levél? Mi van a levélben megírva; óh én életem reménysége, drága szeretett jó fiam ! . . .

Csak délfelé sikerült valahogy belopódz- nom a másik szobába s akkor láttam, hogy a mi büszkeségünk, a mi szegény szeretett j jó Pistánk ott feküdt a ravatalon nyugodt, fehér arczával, jobb halántékán egy kis véres piros folttal.

Akkor elsötétült körültem a világ, fo- | rogni kezdett az egész ház velem, s mintha engem is szivén lőttek volna, fájdalmamban felkiáltottam s összerogytam.

Sokáig voltam súlyos beteg azután s szegény bánatos anyámtól sohasem tudhattam meg teljesen a valót.

De Veiserékat nem láttam soha többé

azóta.

Tóth Erzsiké.

nyomják a szinlapon, szeretnők már játszani is látni.

Kedden, szeptember 13-án: Hetényi Elemér jutalomjátéka gyanánt „Asszonyok a kaszárnyában“ czimü franczia bohózat került színre közepes számú közönség előtt. A darab, mely úgynevezett tuczat szellemességgel van megírva, sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint a többi, ily fajta bohózatok, az előadás pedig élvezhető volt. Hetényi (Pálmai zeneszerző) eléggé kiaknázta szerepének mulattató részleteit. Kupiéit többször ismételnie kellett. Holéczy Ilona (Olimpia) fess katona, még fessebb gavallér volt s szerepét is élénken és ügyesen kreálta. Szepessy (Zilczey) és Virág Ferencz (Muki) szintén jók voltak. Tetszett a Hetényi és Szegedy Zelma által előadott „A ligetben“ czimü duett, melyet szintén töbször ismételniük kellett.

Szerdán, szeptember 19-én: Rákosi és Szabados operettéje „A bolond“ került színre igen jó előadásban. Maga a magyar szerzők operettéje egyike a legsikerültebbeknek. Zenéje igen szép, librettója pedig — ellentétben a ma szokásos frivolitásokkal — komoly, sőt megható. Egy utczai bohócz (bolond) történetét adja elő, ki egy 8 éves leánykát talál, azt felneveli, vele együtt folytatja a táncz- és bohőczkodásból álló kenyérkeresetét. Majd felnő a leány 16 éves lesz s ekkor érzi, hogy szerelem fűzi hozzá. Ám a leányban is felébredt a szerelem, felkölti azt benne Delli urfi, kinek kérésére elhagyja a bolondot, hogy felesége legyen Delli urfinak. A szegény bolond, ki a leányban mindenét elveszti, nem éli túl a csapást. E rövid meséből is látható az operette komoly drámai cselekménye. Zenéje is komoly, néhol zsolozsmaszerii. Az előadás szintén sikerült volt. Hetényi (Bimbó) igen jól, néhol megkapó közvetlenséggel reprodukálta a szerelmében csalódott bolondot, Szegedy Zelma (Bimbilla) pedig a naiv leánykát, kinek Istenről, szerelemről stb. fogalmai sincsenek s kiben most ébred fel a szerelem öntudata, az Isten és élet ismerete, igen helyes felfogással játszotta meg. Énekszámai is sikerültek s többízben zajos tapsokra ragadták a közönséget. Tisztelőitől egy virágcsokrot és virágkosarat is kapott. Végre Kemény Lajost (Delli urfi) keli megemlítenünk, ki szépen énekelt s szabatosan alakított. A többi mellékszereplők is igen jól megáliták helyüket. A kiállítás díszes, a zenekar működése kifogástalan, szóval az előadás minden ízében sikerült volt. Közönség közepes számban.

HÍREK.

— Rendkívüli közigazgatási bizottsági ülés lesz folyó hó 20-án d. e. 11 órakor.

— Kinevezés. Ö felsége a király Morvay Károly szarvasi kir. járásbirósági albirót a szatmári kir. törvényszékhez bíróvá nevezte ki.

— Gyászeset. Özv. Horváth Ferdinándné Serly Jozefa úrnő e hó 19-én éjjel Pozsonyban, hol veje, dr. Elbel Károly honvéd fö- törzsorvos családjánál látogatóban volt, sziv- szélhűdés következtében váratlanul elhunyt. A köztiszteletben álló úrnő váratlan elhunyta kiterjedt rokonságot borított gyászba. Horváth Bálint debreczeni kir. ítélő táblai hiró, Balogh Bertalanná Horváth Mariska és Moson Györgyné Horváth Klára úrnők édes anyjukat, dr. Serly Gusztáv vármegyei főorvos testvérét gyászolják az elhunytban. A megboldogult úrnő holttetemei mai napon fognak Pozsonyban beszenteltetni, s azután Nagy-Károlyba szállíttatni. Temetése e hó 22-én délután 4 órakor lesz, Balogh Bertalan nyugalmazott tisztiügyész házától. A gyászoló család a következő gyászjelentésben tudatja veszteségét: Alulírottak úgy magunk, mint az összes rokonság nevében is a legőszintébb és legmélyebb fájdalommal jelentjük a forrón szeretett anya, testvér, nagyanya, anyós és szerető rokon özv. Horváth Ferdinándné szül. Serly Jozefa f. évi szeptember hó 19-én életének 76-ik évében, váratlanul, szivhűdés- ben történt gyászos elhunytát. A megboldogult kedves halott földi maradványai folyó hó 20-ikán Pozsonyban a gyászháznál beszenteltetnek és fokyó hó 22-én délután 4 órakor Nagy-Károlyban, Nagytemplom-tér 1031. sz. háztól a róni. kath. egyház szertartásai szerint újólag be fognak szenteltetni s a Rozália-sirkertben levő családi sírboltban örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szentmise-áldozat a megboldogult lelkiüdvéért folyó hó 24-én délelőtt 9 órakor fog az Egek Urának bemutattatni. Nagy-Károlyban, 1900. évi szeptember hó 19-én* Áldás és béke lebegjen hamvai felett! Horváth Bálint, Horváth Ernő, Horváth Mariska férj. Balogh Bertalanné, Horváth Klára férj. Moson Györgyné mint gyermekei. Dr. Serly Gusztáv és neje Móricz Ilka, Serly Mária özv. Witt Károlyné mint testvérek, illetve sógornő. Horváth Bálintné szül. Galánfty Margit, Dr. Elbel Károly. Balogh Bertalan. Moson György mint meny és vők. Horváth Ilonka, Horváth István, Horváth Sándor, Horváth Magda,