Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-26 / 30. szám
XVI. évfolyam. Nagv-Károly, 1900. julius 26. M w \ JI 30-ik sz^ra'Társa.d.a.ir^Li, szépiroö_a,l:ccLÍ és isomeretterjesztő Ixetilevp. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Hirdetések jutányos áron közöitetnek. Bérmentetien leveleket Egész évre 4 frt. Félévre . . 2 frt. Negyedévre 1 frt. Eerves szám 10 kr. Deák-Ferencz-utcza 40. szám. Nyilttér sora 15 kr. előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Kéziratok nem adatnak vissza. A magyar fürdőkről. Az idegen forgalom szőnyegen levő kérdésével sokan foglalkoznak most. Ebből az alkalomból érdekesnek tartjuk a következő czikk közlését, melyet egy szakférfiútól vettünk. Több nevesebb magyar fürdőhelyet meglátogatva, alkalmam volt úgy azok gyógyhatásáról, mint azoknak kezeléséről, kényelmi berendezéséről személyesen meggyőződést szerezhetni és igy bátran állíthatom, hogy e fürdők mindent elkövettek, hogy a közönség nagy részének a magyar fürdőkről téves nézetét megczáfolják. A panaszok, hogy fürdőhelyeink a költséges passziók tanyái volnának, hogy a vendégek között egyes helyeken különbséget tennének, hogy a lakások drágák; az élelmek és azok jósága nem áll arányban annak árával, csak mendemondák, mely általános vádak fényes megczáfolására két-három napi idözés egy-egy fürdőhelyen teljesen elegendő. Elszomorító statisztikát kapnánk, ha megkisérelnök kiszámítani ama horribilis összeget, melyet a magyar közönség évente elkölt a külföldi fürdőkben ; pedig bátran állíthatjuk, hogy nincs a külföldi fürdőknek olyan vegyi összetételű forrása, melynek megfelelőjét hazai fürdőinkben nem találnók fel. A mi pedig a természeti szépségeket illeti, hát kell-e szebb, lélekemelőbb látvány, mint pl. a háborgó Balaton, a három Tátra, Erdély kies bérczei? melyeket igazán méltányolni, magasztalni mi még nem vagyunk eléggé érettek. Alkalmam volt, — hogy ez utóbbi talán merész kijelentésemet megerősíthessem — egyik fürdőhelyünkön, Uj-Tátrafüreden egy előkelő angol utazó társasággal megösmerkedni, kik beszélgetésünk folyamán többször csodálkozásuknak adtak kifejezést, hogy ily természeti szépségekben bővelkedő, kellő kényelemmel ellátott helyre nem ezrével jönnek az emberek, hogy megbámulják saját hazájuk természeti kincseit ; élvezzék és teli tüdővel szívják magukba annak ozondus levegőjét, szóval hogy mi csak a külföld osztatlan elosmerése után ébredünk annak tudatára, hogy mily ős vagyonnak vagyunk birtokosai. Vajha ezen nem sovinizmusból eredő, de a valóságnak megfelelően írott észrevételeimnek meglenne az az üdvös hatása, hogy a magyar publikum úgy a saját érdekében elsősorban, mint másodsorban hazai fürdőink emelése és kincses tárházainak terjesztése érdekében minél tömegesebben keresné fel ezentúl a természeti szépségekben bővelkedő és gazdag gyógyhatású helyeket. —b.—ő. Egy pár szó a „Nagykárolyi Körről“. Lapunk múlt számában a kör titkárja részletes beszámolót közölt e humánus intézménynek egy évi működéséről. Megvagyok győződve, hogy nagyon kevés ember olvasta el; sőt erős a hitem, hogy ennek a pár sornak is hasonló sorsa leend. De ez minket nem rettent el. Minden bizonynyal bele tekint ebbe egy pár szülő, egy pár tanár, egy pár barátja a törekvő ifjúságnak, szóval néhány i ember, ki illetékes faktor arra, hogy egy ifjúsági intézmény létjogosultsága felett bírálatot mondhasson: a ki a közlöttekből megérti a kör szellemét, s úgy szóval, mint tettel agitálni fog ügyünk érdekében. Ezt a czélt akarja szolgálni és reméli megközelíteni ez a pár sor: megtörni ezt a végtelen közönyt, mely magában az anyavárosban oly érthetetlenül uralkodik az ellen a kör ellen, a mely pedig neki egyik legbuzgóbb szövetségese és híve. Ötödik éve annak, hogy a „Nagykárolyi Kör“ belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabályokkal, szegénysorsu kollegáink anyagi és'.erkölcsi támogatására és a baráti együttérzés ápolására megalakult. Megpróbáltunk neki propagandát csinálni. Felszólítottuk pártoló tagoknak városunk minden tehetősebb polgárát és nem eredmény nélkül. Szép számmal voltak már zászlónk alatt, mit az e tekintetben elért eredmény is igazol, hogy a kör egész könyvtárral rendelkezik, különösen a technikai és orvosi szakban. De a lelkesedés igazi szalmatüz volt s városunk közönségének sokszori példákkal beigazolt állhatatlansága folytán a lelkesedés évről- évre csökkent, az a gyűlölt mammon: a pénz pedig mind erősebben kerülte jótékonyságra rendelt pénztárunkat. Hiába hordtuk össze havi pénzünkből megtakarított filléreinket, hiába egyesítette a tisztikar és választmány minden lelkesedését az ügy felvirágoztatására : mind kevés volt egy olyan aktio vérkeringésének a fentartásához, a hol első sorban az a Széchenyi-féle 3 nagy kellék a döntő: pénz, pénz és pénz! És következtek a hanyatlás napjai. Az elnökség az elért silány eredménynyel nem akart nyilvánosan előállni, s itthon apránként mindenki elfelejtette, hogy van Pesten fiaiknak egy lelkes köre, a mely segély nélkül küzd és munkál és a mely, — olykor, — fáradt szombatestéken összejön csak azért, hogy az otthoni édes emlékek tiizénél melegedjék s az anyaváros iránti szeretetét ápolja. A lelkesedést téves bemondáson alapult hirek kolportálása váltotta fel. Általunk nem ismert, soha magukat meg nem nevezett forrásokból a legkülönfélébb hirek érkeztek, hogy az ifjúság mulat és tobzódik a Nagykárolyi körben, s hogy megszűnt annak minden komolyabb czélzata. Én, e sorok Írója, magam is ilyen és hasonló híresztelések nyomán indulva, másfél évig tartottam magam távol minden mozgalomtól, mely a Nagykárolyi Körrel összefüggésben áll. De aztán a tények egész raja támadott meg. Láttam azt a szolid és önzetlen törekvést: segély nélkül alkotni valamit; láttam az intézménynek valóban humánus czélját és működését; s mindez meggyőzött arról, hogy az az erkölcsi alap, a melyen állok, voltaképen téves, mígnem magam is a Nagykárolyi Körnek egy lelkes tagjává szegődtem. De, hogy lehet-e igazság a terjesztett rosszakaratú hírekben, arra nézve adja meg — szívre tett kézzel — minden szülő, s mindenki, a ki a pesti megélhetési viszonyokat ismeri, önmagától a választ! Mert ahhoz, hogy valaki a terjesztett hirek szerint élhessen, egy nagyon prózai i dolog szükséges: a pénz; már pedig volt-e ; közöttünk egy is olyan viszonyok közt Pes- | ten, hogy tobzódva, vendéglők és kávéházak ! törzsvendége lehessen? Nem volt! Ha olykor valaki meg is feledkezett magáról s túllőtt | viszonylagos fizetési képességének a határain, alaposan kigyógyitotta abból az egész hónapi ; nélkülözés. De tiltakozunk az ilyen kevés példájii esetnek a körrel való összefüggésbe hozatala ellen, a mely tendentia ellen egyébiránt a kör elnökének tiszteletreméltó személye és egyénisége maga a legteljesebb garantia! De igy őszintén méltatva az anyaváros közönségének a hibáit, tartozunk az igazságnak az ifjúságért is föltárni, hogy érettük ismét Nagy-Károly város szellemét okoljuk, s a kör egy további feladatára mutassunk rá. Az a lelkesedés t. i., a melylyel az első sorban érdekelt ifjúság a nagykárolyi kör T ARCZ A. Válás. Elérkezett tehát a válás órája, A mitől úgy féltem. Óh e percztől borúit keserű, mély gyászba, Szenvedésbe éltem! Szivem majd megszakadt, amidőn rád néztem, Oly szomorú voltál! Bús, halavány arczod lesz árva szivemnek Egy megszentelt oltár. Csak te szeress, kis angyalom, Engemet, Beszélhetnek felőlem az Emberek, Föl se veszem bárki bármit Rám kiált: Biz’ én tőlem felfordúlhat A világ! Sallay Lajos. Vigasztalni kezdtél, de nem volt rá szavad, Minek is lett volna? Többet mondott a te fájó zokogásod Keblemre borulva. Azután elmentél, forró imádságom, Lelkemet vivéd el. Áldjon meg az Isten minden áldásával, Mind a két kezével! Tóth Erzsiké. Kinyílt, hervadt . . . Kinyílt, hervadt rózsa is van Az ágon, De sokféle ember van a Világon. Ha múlatok s elkúrjantom Magamat: Hej! a szónak vége-hossza Nem akad. Flóra házasodik. — Irta: Sztankovics Adorján Emil. — Flóra leült a kis rokokó-iróasztalhoz, elővett egy fiókocskából vaskos, veresbőr- kötésii, sárga-csattos könyvecskét, a naplóját. Mosolygott és szinte türelmetlenül ütötte fel a könyvet. Keresett valamit. — Itt van! „1898. február 1. Atléta-bál után. Végtelen boldog voltam. A harmadik bálom ez idén, de az első, igazi, egyetlen, a mely örökké emlékezetemben fog maradni. Micsoda bál volt ez! De nem is a bál —- az egész élet körülöttem, a világ, minden varázsosan szép és bűbájos volt. — Még hallom a keringő ritmusába belevegyülő halk zsibongást, érzem a bóditó illatot, mely a vigadó termeit betölti — azt a bizonyos báli illatot, mely olyan egészen különleges, páratlan és emlékezetes. — És aztán — igen — ott az egyik tükör mellett állt — jól láttam, sugárzó arczárói tudtam, hogy engem várt — keresett. A világ, a bálterem, édes, illatos káoszba olvadt össze — nem tudom, hogyan is volt ? Y ele lejtettem az első keringőt — éreztem, tudtam, hogy egymásé vagyunk. Nem is jegyzek fel többet — nem is mondhatnék egyebet — csak, ha létezik igaz boldogság — én akkor boldog voltam nagyon azalatt a varázslatos keringő alatt. Gyönyörűséges, bűbájos virágemléke egész életemnek! Lesz-e ilyen még, nem tudom, de talán — talán! Még csak tizenkét óra s már itthon vagyok. Haza jöttem, haza azután a keringő után. — Hóbortos, kapricziozus leánynak mondott a mama, és apa megharagudott, hogyha már frakkot ölt s rászánja magát egy éjszaka átvirrasztására, mért zavarom ki a társaságból ? Mi — mi következik ezután ? Azt hiszem, csak meghalni lehet még, mert a gyönyör nektárját az élet poharából fenékig kiszürcsöltem mind". Flóra maga elé nézett merően, soká — mig szemeiből köny csordult ki és ez a köny a két sürü szempilláról lehullott a könyv lapjára. Tegnap is ott volt az atlétabálon. Mikor belépett a terembe, önkéntelenül odapillantott arra a helyre, a hol Károly állott tavaly, őt keresve, várva. Nem volt ott — egy kövér, | pohos bankár foglalatoskodott most ott övéivel, a kik szintén olyan illúziót veszejtő : kövérek, hogy csak Flóra ideális emlékét I profanálják. — És ő ? — Ah igen, megpil- : lantotta a másik oldalon, egy fekete, sötét | j ábrázatu leánynak udvarolt — oh, csak ne j kellene soha másodéves bálozónak lenni — ' olyan emlékek után! ügy érezte akkor, ; mintha már réges-régóta ösmerné a bálozó | életet, amely oly hamar válik unalmassá és j kiállhatatlanná. Ugyan mit szólnának ahhoz, j ha ö már nem akarna többé bálozni! Lehetetlenség volna! Muszáj elmenni a bálokba, hogy újabb czeczeczókok elhomályosítsanak egy szép emléket. Flóra felakarta venni a tegnapi atléta-bálról szóló észrevételeit, mint szokásszerüen minden különösebb eseményt, de rosszkedvűen felkelt helyéről. Magas, karcsú, szép, szőke leány volt, hódításra termett. Minden mozdulata csupa báj, ritmus egész lényéből valami különös zeneszerü harmónia áradt, mintha a muzsikát akarta volna benne az Úristen megtestesíteni. Nem akart Írni a tegnapi bálról, kissé fáradtan veté le magát a kerevetre, két karját feje fölött összefonva és fűzte tovább gondolatait. Tegnap este, a bál előtt jelentette ki neki apa, hogy most már egy-kettőre férjhez kell menni, mert bizony ő nem hajlandó igy folyton tovább űzni ezt a mulatsághajhászást. Pedig apa jó ember, de mégis le akar már rázni a nyakáról. — Istenem, pedig még csak tizenkilencz éves vagyok, mit fog szólni, ha még sokkal öregebb leszek s még mindig idehaza lábatlankodom. Apa, szegény apa, — ha tudná — hogy inkább soha se megyek férjhez, sem mint olyanhoz, aminőket ő ajánl. Az a zsirosképü falusi jegyző, gazdag az igaz! földbirtokos is amellett, de hát . . . ?! No és az a kiszáradt Tasnády Feri, a monoklis, nagyságos miniszteri titkár ur, nyafogó, aífektált hangjával. Vagy talán az a jámbor képű bámész gyerek, aki nagykorú, mert már huszonnégy éves múlt az őszszel — hangoztatják, hogy ne nevessek rajta, mikor olyan ostoba és ügyefogyott, mert nagykorú már és párti, — gazdag petroleum- gyárosnak a fia — mit akarok többet! ? Ezek apuska pártijai. Szépek, ugye-bár ? :h
