Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-03-09 / 10. szám
XVI. évfolyam. Nagy-Károly, 1899. márczius 9. 10-ik szám. : *' ______________* ________________ , _____ii^—— ■ Tá xssid-SLlxxxi., széT?ixocLs.lxxxi ©s isxxxexettexjeszi't© IxetíLla/pNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Egész évre 4 fit. Félévre . . 2 frt. Előfizetési árak: Negyedévre I frt. Egyes szám 10 kr. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római katk. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. A kaszinó kérdése. A kaszinó — országunk egyik legrégibb ily nemű intézménye — váltságnak néz elé. Pénzügyi zavarokkal küzd, a menyiben az építkezésből hátralékban maradt 8000 frtnyi tartozását nincs miből fizetnie. Az intéző körök már régebben foglalkoznak az eszmével miként lehetne a váltságos helyzetből kibontakozni. A legutóbb tartott közgyűlés a baj sanálására a költségvetés keretén belül némi megtakarítást, a kártyadij- jak emelését, a könyvtár egy részének (a német müveknek) eladását s a hiány pótlására a tagok által nyújtandó 60 frtos önkéntes kölcsönök kíeszközlését hozta javaslatba. A helyzet ilynemű feltárása s a javasolt módoknak úgy egyike mint másika a tagok részéről természetesen különböző kritika alá esik. Vannak akik a választmányt hibáztatják, hogy a rendelkezésére álló eszközökön túl terjeszkedett, mások ismét a választmányra kívánják egyedül az anyagi teherviselést hárítani, többen a kártyadijjak emelését per- horreskálják, de abban mindannyian egyetértenek, hogy a kibontakozás érdekében anyagi áldozatot hozni nem hajlandók. Mások azonban a kik a kasznó- ban nem a pillanatnyi élvezeteknek szánt helyiséget, hanem a históriai jelentőséggel biró kultúrintézményt tekintik, minden áldozatra hajlandók annak megmentése érdekében. S ha minden melléktekintet nélkül komoly megfontolás tárgyává tesszük a kérdést azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy ezt a kultúrintézményt, melynek alapitásához a nagy Kölcsey neve fűződik, mely mint ilyen egyike az országban a legrégebbeknek, mely jó és balszerencse közt már több mintegy félszázad óta fennáll, — bukni engedni nem szabad. Nemcsak a város intelligencziájára vetne sötét foltot ennek az intézménynek az elejtése, de kiszámithatatlan következményekkel birna magára a város jövőjére nézve is. Mert nyilvánvaló bizonyitéka lenne annak, hogy városunkban még any- nyi akaraterő és áldozatkészség sincs, hogy egy kultúrintézményét fenntartani tudja, hogy kívánhatja tehát azt, hogy ősi jogai a közdolgokban is respek- táltassanak, hogy ama városok közzé számittassék, melynek — intelligen- cziája, polgárainak áldozatkészsége, s a közszellem által megkívánt haladásra való törekvése erős és megdönthetetlen pozicziót biztosit. S ha e szempontból fogjuk fel a kérdést elesnek mindama kicsinyes okok, melyeket az eszme ellenzői felhozhatnak. A mi pedig magát a kérdés megoldását illeti a költségvetés keretén belül javasolt megtakaritás — ha bár a későbbi időkre mindenesetre üdvös lesz, — a pillanatnyi zavarokon vajmi keveset segitene. Hasonlóképp nem tekinthetjük a baj elhárítására szolgáló eszköznek a könyvtár egy részének (a német müveknek) eladását sem, mert eltekintve attól, hogy azért legjobb esetben is egy pár száz forint vételár lenne elérhető, a mi a baj orvoslására úgy sem sokat tenne; ez a könyvtár, mely a kaszinó keletkezésével egyidejű nemcsak kultúrtörténeti, de irodalomtörténetiszempontból is sokkal értékesebb, minthogy attól a kaszinó pár száz forint kedvéért megválhatnék. A baj megvan. Nem akarunk ickrirninálni. Nem akarjuk sem azoknak álláspontját megczáfolni, akik ezért a választmányt teszik felelőssé, sem nem czélunk a választmány eljárását argumentumokkal helyessé tenni. Csupán a ténynyel számolunk le. A baj megvan, — ez tény — ezt tehát orvosolnunk kell — ez a con- sequentia. És ez az orvoslás nézetünk szerint az egyenlő teherviselés elvén kell hogy alapuljon. A kaszinó nem a választmányé, nem egyes tagoké, hanem a tagok összességéé, a teherviselés kell tehát, hogy minden egyes tagra nézve egyforma legyen. E szempontból pedig a kártyadijjak emelése nem méltányos, mert ha a megváltozott viszonyok áldozatot követelnek, ezt nemcsak azoknak kell hozniok a kik a kaszinóban kártyáznak, hanem azoknak is a kik a tekeasztalon szórakoznak, lapot olvasnak, vagy a könyvtárt használják. Hasonló elbírálás alá esik az önkéntes kölcsönök ügye. Senkit arra kényszeríteni nem lehet, hogy kölcsönt adjon, de ezekre nézve — azokkal szemben, kik áldozatkészséggel kölcsönt adnak — az egyenlő teherviselésnek oly módját kell megtalálni, mely nemcsak a méltányosságnak megfelel, de egyik kaszinói tagot a másikkal szemben sem fölényben nem részesíti, sem az áldozatkészség minőségét tekintve nagyobb, vagy kisebb fokra nem állítja. Nézetünk szerint tehát a tartozást újabb kölcsönnel kell fedezni s ezt a kölcsönt bárhonnan meg kell szereznünk. Hisszük, hogy e czélra elég lesz a tagok áldozatkészsége, de ha ez nem is lenne elég, meg kell találnunk azt a tényezőt, a melynek nemcsak hivatása, de erkölcsi kötelessége, hogy TÁRCZA. Dal a hajadról. Mikor én még nőtlen voltam, Mint a madár, úgy daloltam. Leghőbb vágyam volt akkor csak : Szép hajadból hogy kaphassak ! Most, hogy nőm vagy te énnékem : Szép hajadat már nem kérem. Kéretlen is adod bőven — A levesben minden délben. F. TI. XT tközloe xx. Irta.: Haxitlxe Emil. A beiratáskor történt. Mikor eljöttem hazulról apám behívott az irodájába, s kenetteljes szavakban tudtomra adta, hogy ne halljon felőlem semmi rosszat sem, mert máskülönben ... (A többit magunk közt mondta). Aztán ide adta a szükséges költségeket, meg egy kis zsebpénzt. Anyám meg a kerti lugasban kezdte bizonyítani, hogy igyekezzem, hisz úgy is csak ez az egy év van hátra és állításának érvelésére felemlítette, hogy akkor úgy is szabad ember leszek. Végül megtömte elemózsiával a táskámat és egy kis zsebpénzt is adott. Elindultam. Nem hiányzott sem a jó tanács, sem a jó elemózsia. Ha esetleg lenne valaki, ki nem tudná hogy hol lakom, llát annak kijelentem, miszerint mikelakai születés va gyök. De mivel Mikelaka a fejlődés oly | nagy stádiumára még nem jutott, hogy gymnasiuma legyen, kénytelen voltam Csobánczhátra menni ismereteim gyarapítása végett. Ha pedig az ember még ha diák is, Mikelakáról Csobánczhátra akar menni, Borivándon hét óráig kell várakoznia a csobánczháti vonatra. Fölösleges mondanom, hogy a vonat nagy, zakatolással robogott be Bori- vándra. Elénk zsivajjal szálltak ki belőle az utasok és ment ki erre, ki amarra. Én sem erre, sem arra nem mentem, hanem megálltam és gondolkoztam a fölött, hogy hova menjek mégis. Rövid gondolkozás után arra határoztam el magam, hogy be megyek a váróterembe és majd csak eltöltőin valahogy azt a hét órát. Eztí í meg is tettem. Bemegyek. Nincs benn | senki. Annál jobb, legalább nyugodtan | falatozhatok. Leülök egy sarokba, hogy; étvágyamnak eleget tehessek. Éppen az utolsó Mikolakáu nevelkedett libasült czombjából való falatot nyeltem le, mi- j dőn nyílik az ajtó és jön be valaki rajta. A félhomályban nem bírtam kivenni, hogy kiféle, csak hallom hogy ő is letelepszik és sóhajt nagyokat. — Na ez most éppen a legjobb pillanatban jött sóhajtozni, gondolám magamban, legalább sóhajtozásai mellett elalszom egy kicsit. Fogom magam és végig nyúlok, azaz hogy csak akartam nyúlni a divá nyon, mert abban a pillanatban az ismeretlen felém közeledett és rossz kiejtésű i magyarsággal kért, ha nem lenne térbenire, engedjem meg, hogy a lámpást felcsavarja, mert unalmát olvasással akarja elűzni. Nagylelkűen megengedtem és lett több világosság. Az idegen elővett egy lapot hogy . olvasson, én meg elhatároztam, hogy most jól megnézem az utitársat. ‘ — Jesszus! Segítség! kiáltám elrémülve, a mint az idegent megláttam. — Na mi baj van magának'? kérdi az flegmatikusán, felpillantva újságjából. — Nincs! nincs semmi. Csak megijedtem attól a kis egértől. Ott, szaladt el a lámpa alatt. — Mit mondani? Itt asztalon? — Nem! Ott az asztal alatt. — Á szó! Esz iszt anderszl Evvel olvasott tovább. En meg elkezdtem morfondírozni. Hát mitől is ijedtem én meg? Ha Mike- iakán ijedtem volna igy meg, hát menten rám fogják, hogy a volt számtan tanárom kisórtetét látom. Pedig hát nem is az volt, hanem egy rendes fuvásu ember, gyér bajuszszul, göndör hajjal, élénk fekete szemekkel, vastag ajakkal és olyan szinü arczbőrrel, mintegy fényesre kefélt vaskályha. Hát még az öltözéke? Pepita nadrág, széles csikókkal az oldalán, kék mellény zöldszinü kabát, szürke czilinder, sárga félezipő, a melyből élénken kandikált ki czinóber szinü harisnyája. Hogy került ez ide? Eleinte szerecsennek gondoltam. de csak azután veszem észre, hogy Pester Lloydot olvas. Pester Lloyd és szerecsen? Hogy fér ez össze " Hisz a Pester Lloydot gyarló tudomásom szerint csak a legújabb liberális honpolgárok olvassák, és mivel ez a szerecsen is azt olvas, ergo, o is egy uj honpolgár lehet. Igen ám. de azok az uj honpolgá- •ok nem vaskályha, ha nem olyan, hogy s mondjam csak, igen olyan okker sárga színűek. Hát akkor mi a manó lehet? Sokáig eltöprenkedtem volna ezen a jsodán, mig végre a vaskályha, azaz a izerecsen, akarom mondani, vagy tudom én mi, hozzám fordul és azt kérdi: — Tudni mága német? — Bizony édes keveset. — Na látni! Itt van czejtungba, hogy a dürkisch ország fel fognak theilen. —- Mit csinálni kérem ? — Hogy mondani magyar? A szó. Felvágni. — A bán, pedzem már. Aztán megint elkezdett olvasni, én meg rágyújtottam czigarettára. A vaskályha erre megszólalt: — Wie gut illat van az öné dohánynak. Milyen dohány? — Ez kérem? Ez ott termett nálunk Mikelakán. Tessék megkóstolni. — Szó Miklaka? Szer sőn. Tank sőn és sodrott egy czigarettát ő is. (Tolakodó ez a vaskályha). — Engedni meg most bemutatni engem. Bin Zintán de Bovon Loko. — Örülök. Én Buzogány Lőrincz vagyok. —- A szó. Buzgán. Nit von Veisz- kirchen ? — Nem. Az előbb mondtam, hogy Mikelakáról. — A rittig! Hát kedves Buzgány ur. — Buzogány vagyok kérem ! — Alszó Buszogáiiy ur nem jönni kicsit spaezirn?! Hát menjünk, nem bánom. És kimentünk sétálni. Oda kinn aztán úgy megeredt a vaskály... pardon Zintán de Bo von Loko ur nyelve, mint a devecseri szélmalom vitorlája. Es olyan érdekes dolgokat ludott beszélni arról, hogy Afrikában, hogy sütik a krumplit, mint lövik a galambot stb. mig azon vettem észre, hogy pár száz lépésnyire elhagyva az állomást a város közepén vagyok. Zintán de Bo von Loko urat szerettem volna lerázni a nyakamról; de hogyan? —Megvan! Bemegyek egy vendéglőbe.
