Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1899-12-21 / 51. szám

NAGY-KÁROLY és VIDÉKE.

HTJMOE.

Hitelt érdemlő vallomás.

A biró egy középkorúnak látszó nőt hallgat ki, a ki mint tanú van megidézve.

— Hány éves ? — kérdi.

— Negyvennyolcz.

— De hisz ön nem látszik ily idősnek.

— Ez csak azért van, mert húsz év óta hamis hajat és hamis fogakat hordok . ..

— És csakugyan hajadon még ?

— Igen. Nem mentem férjhez, mert nem volt kérőm.

— Helyes. A vallomására nem kell esküt tennie... feltétlenül igazaknak kell lenniök.

Éppen azért.

— Ejnye, barátom, miért vágsz oly szomorú arczot ?

— Az anyósom elutazott négy hétre!

— Nos azért tán nem fogsz búslakodni ? Annak csak örülhetsz!

— Igen ám, de a négy hét már letelt.

Figyelmeztetés.

U r (a kupéban): Most hosszú alagút következik. Nem fél nagysád ?

Hölgy: Oh, nem! Egyszer egy ala- gutban már jól arczul csaptam valakit.

Biztatás.

Fiatalember: Aztán jószivü az a lány, a kit feleségül ajánl ?

Közvetítő: De mennyire! Mindig mondta, hogy mihelyt férjhez megy, magához veszi egész családját.

A kivétel.

Nő (férjével): Vagy nem szenvedtem már házasságunk alatt ezerféleképen ?

Férj: Meglehet, de egyféleképen még nem szenvedtél!

Nő: Ugyan hogy?

Férj: Némán.

Paradicsom.

Gyermek: Édes mamám, hogy nézett ki a paradicsom, melyben Ádám és Éva lakott?

Anya: Hát csak úgy Fiacskám, mint nálunk itthon, mikor te és négy testvéred az iskolában vagytok.

Az összehasonlító természetrajzból.

Tanító: Mondjál Mariska egy négylábú emlősállatot.

Mariska: A fiahordó.

T.: Helyes. Hát egy szárnyas állatot ?

M.: A gólya.

T.: Nagyon jó. — Szembesítsd tehát a két állatot és mondd el mindazon sajátos és elütő tulajdonságaikat, melyeket rajtuk felfedezhetsz.

M.: A fiahordó négylábú állat és teste szőrrel födött; a gólya kétlábú állat és teste tollal van béfedve. — A fiahordó a saját i gyermekeit hordja, a gólya a másét.

Elszólta magát.

A férjnek megsúgták, hogy neje igen gyakran összekacsintgat az átellenben lakó1 fiatal mérnökkel, egész gyanútlanul kérdi tehát nejétől:

— Ugyan, hogy is hívják az odaát lakó mérnököt?

— Tudja Isten, válaszolt a neje némi gondolkodás után, sehogy se akar most eszembe jutni, pedig máskor mindig az' eszembe van.

Tempora mutantur.

— No gyere pajtás eljátszom a te nótádat, tudod azt, hogy „Csak egy kis lány van a világon . . .“

— Sohse játszd, pajtás! Az csak a legénykori nótám volt. Mióta Hymen rózsa- lánczait nyögöm, azóta a „Véled büntet a teremtő engemet“ kezdetű dalt. választottam ki magamnak!

Fonó Kata be sokszor is mesélte:

,,Meglássátok, mi lesz ennek a rétje! Danó Pista esztendeje katona,

Ki lesz, a ki gyalázatát lemossa?. . "

...Sötét az éj, nincs egy csillag az égéi Galamb Esztit öli a bú, a szégyen .. . ..Tört szíremmel hozzád esdek Teremtön Könyörülj a boldogtalan szeretőn !"

Ha nem rédett édes anyád emléke,

Mért nem 'néztél Atyád ősz tilt fejére'? Lányom, lányom, mit vétettem ellened, Hogy eldobtad becsületes nevemet ?!

Atkozott lény, vidd sírodba átkomat, Temessen el a pokoli kárhozat!

Közbe fölsir az apátián kis árva: „Mért is jöttem e szomorú világra?!"

Busan kondid a falu vén harangja:

CAlapuljon öreg szived haragja:

Átok helyett imát rebegj felette,

Ha vétkezett, szegény meg is szenvedte

... Mire újra virágzott a temető, Kitellett a három hossza esztendő: Bánó Pista hazatért, de mi haszna, Szegény Esztit, Galamb Esztit Éjjel-nappal siratja,

Szendrői Holozsnyay Cyrill,

TELI NAPFÉNY.

CSARNOK.

GALAMB ESZTI.

(Népballada.)

xLFólya szállott a Galambék házára, Szegény Eszti, Galamb Eszti bajára Egész falu utczahosszat beszéli:

Öreg Galamb túl h szégyent nem éli.

hogy rögtön útra keljek. Elkísért a hegyfokig. Mikor elváltunk, csak akkor hagyta el ajkainkat az első vallomás ; a kölcsönös fogadás, hogy érte jövök, hogy várni fog reám ; s az első és ah! utolsó csókkal búcsút mondtunk egymásnak.

Atyám halálával nagy vagyon maradt reám s egyúttal zilált, rendezetlen állapotok. Még alig fogtam rendezéséhez, mikor egy párbaj, mit atyám becsületéért kellett vívnom, hosszas betegségbe döntött. Golyót kaptam mellemben, mely tüdőmet is megrongálta, s mint súlyos beteget vittek rokonaim a délvidékre.

Sokáig tartott gyógyulásom, de az erős, fiatal szervezet legyőzte a betegséget. Mikor teljesen felépültem, legelső utam ide vezetett.

De itt nagy, fájdalmas csalódás várt reám. A főerdész meghalt, s utódja nem tudta megmondani, hogy Eliza, aki csak gyámleánya volt neki, hova került.

Sokáig kutattam, sokáig tudakoltam mindenfelé hollétét, de nem tudtam nyomára akadni. Végre elcsüggedve a hasztalan keresésben, külföldre mentem, ahol életem további éveinek nagy részét töltöttem.

Mint gazdag, előkelő ifjúnak, tárva volt előttem a világ tarka örömeivel, csábos élveivel. Eliza képe lassankint elhomályosult lelkemben, s újabb szenvedélyek feledtették velem ifjúságom első, rajongó szerelmét.

Öröm és csalódás, remény és veszteség között zajlott, le életem, s mint annyi más, ki a boldogságot magasabb eszmények nyomán kereste, lelkem gyakran szenvedett vereséget. De a szivem mélyén rejlő idealizmust nem tudta végkép kiirtani a sors sürü csapása. S midőn most, mint fáradt öreg ember, idetévedtem ifjúkorom egy bájos epizódjának színhelyére, mintha egy nagy kincset találtam volna fel. A boldogító hitet, hogy van egy eszményem, mely nem csalt meg soha, egy emlékem, melyhez nem fér semmi keserűség. S gyermekes örömmel táplálom az illúziót, hogy első szerelmem sohasem hagyott el, hogy Elizám lelke, bárhova került ő, még mindig össze van forrva az enyémmel s mi sohasem szakadtunk el egymástól.

Az öreg ur itt elhallgat. Néma csend követi szavait. Bizonyos megbánással, hogy méltatlanul vesztegette bizalmát, néz fel hallgatójára, azt hívén, nem figyelt rá. De meglepetten látja, hogy az öreg nő szemei könyekkel telvék.

Gyors sejtelemtől megkapatva, megragadja kezeit. „Asszonyom ! ön ismerte Elizát!“ kiált fel kérve és kérdve egyszersmind.

Remegő, bizonytalan hangon szól a válasz: „Igen ismertem.“

Ifjú hévvel folytatja tovább. „Mit tud róla?“ — Él-e még? — Hol van?

A nagymama ránéz, komoly, szomorú szemekkel. Lassan, nyomatékkai ejti a szót. „Nem él ; Eliza meghalt, rég meghalt, ifjú lány korában, kevéssel azután, hogy öntől elvált. Ő nem lett hütelen soha.“

Az öreg ember kezeibe rejti arczát, aztán megtörli könyes szemeit. Egy sóhajjal leküzdi az elérzékenyülést s feláll, hogy búcsút vegyen.

„Köszönöm asszonyom, önnek köszönöm e drága perczeket, melyben újra átéltem rég’ eltemetett, boldogságomat. Áldja meg az Ég!“

Az öreg asszony nem marasztja. Rövid, bensőségteljes a búcsú, szive mindkettőnek telve van. Megszorítják egymás kezét s az öreg ur távozik.

A nagymama hosszan néz utánna, néz mindaddig, mig alakja látható a tekervényes hegyi utón, s mig el nem födi a fenyvesek sürü zöldje.

Akkor összekulcsolja kezeit, mintha bocsánatért esdekelne.

Mert hát a nagymama nem mondott igazat: Eliza még él.

De mért mondta volna el, hogy Eliza, mikor elhagyta ifjú barátja, egy darabig még bánkódott utánna, de aztán megvigasztalódott s engedve egy csinos fiatal erdész szerelmes ostromának, neje lett s oldalán teljesen feledte első, szép ábrándját. — Mért mondta volna el, hogy az ő szive is oly gyenge, törékeny volt, mint a legtöbb nőé, mely mint a repkény, arra az ágra fut fel, mely hozzá legközelebb hajlik. Mért mondta volna el, hogy az élet prózája átalakította a poé- tikus eszményi Elizát egy józan, munkás, mindennapi asszonynyá, nevelt egy csomó gyermeket, praktikus észszel küzdött az élet aprólékos bajaival, s most itt áll előtte meggörnyedt alakkal, ránczos arczczal, munkától eldurvult kezekkel, egy jó, szeretetteljes, áldott lelkű öreg nagymama.

Miért modta volna meg ezt neki ? . .. Mert a nagymama okos, jó szive megsúgta, hogy kegyetlenség volna széttépni az öreg ember utolsó illúzióját; mert hisz az életben csak egy van, ami boldogít: az illúzió.

Auráéi.

V I

ben maradnak, s a nagymama még nevét sem tudja idegen ismerősének.

Egy napon, talán egy hét múlva, a nagymama épen a verandán ül, csudálkozva látja, hogy az öreg ur feljőve a pár lépcsőn, hozzá közeledik. — Örömmel fogadja a nem várt látogatást s nyájasan kínálja vendégét üléssel. Ez helyet foglalva szól: „Búcsúzni jöttem asszonyom, holnap elhagyom e helyet, talán örökre, nem mulaszthatom el, hogy ki ne fejezzem köszönetemetszívessége fölött.“ A nagymama fejét rázza. „Nincs mit megköszönnie uram. Azért, hogy egy párszor a padot elfoglalta, amin unokáim játszani szoktak, az még nem érdemel köszönetét. Szívesen láttuk volna idebent is.“ Ezzel reá szegzi okos szürke szemeit, melyekben egy csomó kérdés van kifejezve, de a mit a nagymama csupa gyöngédségből elhallgat.

Az öreg ur pedig folytatja :

„Ön oly barátságosnak látszik asszonyom, hogy egy kérést is merek hozzá intézni. Engedje meg, hogy bemerijek a házba. Nemde, különösnek találja viselkedésemet? Elmondom önnek, mi köt engem e helyhez, s talán meg fogja érteni egy holló öreg ember furcsaságait.“

A nagymama érdeklődése jobban fel van költve, amint azt elárulja. Bevezeti vendégéi a házba, s mikor ismét a verandán ülnek, várakozástelten fordul feléje.

Az idegen igy kezdé :

„Ne csudálkozzék asszonyom, hogy ily megindultnak lát. E helyen folyt le életem egyetlen szép regénye. A mik azt követték, talán érdekesebbek, mindenesetre élénkebbek, zajosabbak voltak, mint ez, de egyik sem i hagyott olyan mély nyomot lelkemben ; egyik sem volt oly zavartalan, oly tiszta mint ez. S én a sokat hányatott, sokat küzdött hajósa az életnek, hajlóit korom alkonyán viszafordulok életem egyetlen szép emlékéhez, hogy tiszta, fellegtelen örömeiből enyhet, vigaszt merítsek“.

Az idegen egészen belemelegedett a beszédbe. Távolba néző szemekkel, előrehajtott fejjel ült székén, s mintha nem is társának, hanem a százados fák, a vén épület falainak, melyek tanúi voltak ifjúkora egy kicsi részének, tenné vallomásait.

A nagymama figyelemmel hallgatta. „Több, mint negyven éve már. Még nem voltam 24 éves, mikor először e helyet megláttam. Vendége voltam a szomszéd birtokos fiának, ki jó barátom volt.

Egy napon, a hegyek között bolyongva, ő szarvasgim nyomát észlelé, s mint szenvedélyes vadász, a nyomot tovább kutatva, elvált tőlern. Nekem nem volt passióm a vadüzés, nem követtem őt, e helyett gyopárokat keresve, egy igen meredek sziklán kúsztam fel. Nem számítottam ki a lépéseket,

3 egy gondolatién ugrással elvétve az egyensúlyt, a meredeken lecsúsztam.

Az esésem nem volt. veszélyes, s kikerülhettem volna minden bajt, de bal lábam egy hasadékba szorult, ahonnan semmiképen nem tudtam kiszabadítani.“

Az idegen elmerülve beszédében, nem vette észre a meglepett mozdulatot, sem az élénk tüzet, a mi a nagymama szemeiben egy pillanatra kigyulladt.

„Perczekig tartott e kínos helyzet, mely már kezdett fatálissá válni. Akkor megjelent egy szabadi tó-angyal; szorult helyzetemben csakugyan az ég angyalának véltem, egy bájos, szép ifjú lány. Nem untatom vele, hogyan, de nagy nehezen sikerült az ő segítségével lábamat a kelepczéből kiszabadítani. Lábam nem tört el, mint gondolám, csak erősen kimarjult, de egy lépést sem tudtam vele tenni. Szép szabaditóm egy közeli fa- örzshöz vezetett, hol leültem, ő meg elment segítséget hozni.

így szállítottak e lakba, melynek veran- iáján most ülünk. A főerdész, nejével együtt gén szives, jó ember, hallani sem akart róla, hogy elmenjek, mig lábam helyre nem , jön. Nem tudtam visszautasítani a szives; marasztást, hisz mindennél jobban lebilincselt bájos megmentőm, az én angyali Elizám.“ j „Oh asszonyom, ne mosolyogjon rajtam, hogy ily megindultnak lát. Nem gondolhatok Elizára meghatottság nélkül, ha visszaidézem bájos alakját. Olyan volt ő, mint egy harmatos virág, üde, ártatlan, fehér. Ha szólt, okos, szelíd szemei az őzikére emlékeztettek, s szép lelke tisztább volt a frissen hullt hónál. Nem, ő benne nem vesztettem volna el hitemet, azok a hűséges szép szemek nem tudtak volna megcsalni soha.

„Hogy szerettem őt, hogy ő szeretett, nem mondtuk egymásnak, mégis oly egyként éreztük szivünk dobogását, amelynél nagyobb boldogság földön nem lehet.“

Álomként repültek a napok. Az én lábain már meggyógyult s mi együtt jártuk be e kedves hely minden zugát.

Egy váratlan, fájdalmas csapás vert fel boldogságomból. Atyám hirtelen meghalt s nekem elkellett utaznom.

Eliza együtt sirt velem, mikor a borzasztó hirt megkaptam. Aztán még ő sürgetett,

Wd gnek meredő, sötét fenyvesektől árnyalt sziklás hegy lábánál, mint bokor sűrűjében rejtőző madárfészek, húzódik meg a csinos erdészlak.

* (Jdon, tömör, repkenynyel benőtt

falaival, keskeny csúcsíves ablakaival, s kettős fedelű „Manzard“ totőjével. mintha egy Mar- litt-féle regényből helyezték volna ide. Kedves, idyllikus kis hely, az erdők nyugalmas csendjétől körülvéve.

Az épület előrészén oszlopos kőtornácz fut vé^ig; ennek tágas verandáján vonzó külsejű öreg nő ül. Hófehér haj köríti jóságos, kövér arczát, melynek érdekességet egy pár okos szürke szem kölcsönöz. Nincs e szemekben az az élénk tűz, amit a franczia „esprit“-nek nevez, hanem a finom érzéssel párosult értelem, ami a szívből meríti minden gondolatát.

Legifjabb unokája, a kicsi leány, kö-| rülte tipeg, mig a két fiú, 6 — 8 évesek, a| ház előtt elterülő tisztáson lapdával játszik.

A nagymama éber figyelemmel kiséri unokái 1 mulatozását, s jóizü kaczajra fakad, ha egyik-1 másik a játék hevében elesik a lejtős pázsiton, *

Egyszerre a két fin abban hagyja a!; játékot s figyelő állásban fordul az erdőség' felé. A nagymama követi tekintetüket, s az erdőből vezető ösvényen magas termetű öreg j urat lát közeledni.

Az idegen lassan, tétován lépdel. Meg- megáll, figyelmesen néz körül s az erdészlak ! közelébe érve, meghatottan szemléli a vén' épületet.

A nagymama, az ő szokott nyájasságával, pár lépést tesz az idegen elé s kérdi : „A fiamat tetszik talán keresni ?“ — „Zoltán főerdészt?“ igazítja ki szavait.

Az öreg ur kalapot emel. „Nem asz- szonyom. Sétáltam az erdőben s megpillantva e csinos lakot, közelebbről óhajtottam megnézni. Bocsánatot kérek.“ S ezzel ismét köszönve, lassan tovább sétál.

Magas, finom alakú öreg ur, ki még | mindig ruganyosán szedi lábait. Járása s minden mozdulata előkelőségre vall, s szelíd, rokonszenves arczán valami álmatag kifejezés ül. „Bizonynyal egyik vendége a közeli kis! fürdőnek“ gondolja az öreg nő, amint dis- kréten visszavonul.

De az .idegen ur másnap s a következő napokon is megjelen, s megteszi csendes! szemléjét a ház körül. A gyermekek hamar megbarátkoznak vele, már messziről köszöntik s eléje sietnek, ha jön. Sőt a nagymama is megismerkedik vele valahogy; pár szót váltanak, de különben tapintatosan kitér s nem zavarja, ha olykor órákig elsétál vagy üldö- j gél az ut szélén levő pádon. Ilyenkor csendes merengésbe látszik elmélyedve, csak a gyermekek zajongása költi fel álmadozásaiból.

A nagymama később egészen megszokja s fel sem tűnik neki a csendes idegen. Ő rendesen el van foglalva, a ház körül tesz- vesz, vagy a kis kertben munkál. Az idegen kiléte nem bántja kíváncsiságát. Megszokta a dolgokat úgy tekinteni, amint vannak, s eszébe sem jut a felett tűnődni, hogy vájjon mi vonza ide azt a különös öreg urat.

I s miért néz oly ragaszkodó tekintettel a rep- I kénynyel befutott ablakokra.

Lassankint azonban némi barátság fejlődik köztük. A nagymama nyájasan bólint feléje, ha szokott padján látja ülni, ő meg udvariasan kérdezősködik a gyermekek hogy- ' léte, az ő egészsége után. De csak ennyi