Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1899-11-09 / 45. szám

Táxes^sulincLi. szé^ixod-SLlxxxi és israexetterjesztő IxétilaopNAGY KÁROLY VAROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE.

Rföegjelen minden csütörtökön.

Előfizetési árak:

Egész évre 4 írt. Félévre . . 2 írt.

Negyeuévre I frt. Egyes szám 10 kr

Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt.

Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal:

Deák-Ferencz-utcza 40. szám.

(A római kath. elemi iskolával szemben.)

hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr.

Bérmentetlen leveleket

előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza.

A gazdák biztositó szövetkezete.

A biztosítás eszméje nem régi keletű. A múlt század vége felé keletkezett Angliában, ahol egymásután nehány intézet az életbiztosítást teremtette meg.

Magyarországon a biztosítást Széchenyi István gróf vezette be. Felfogván a biztosítás eminens hasznát, megvetette alapját a ma is létező és virágzó magyar biztosító-társaságnak.

Azóta a biztosítás eszméje világszerte meghonosodott. Mindenki szívesen meghozza az áldozatot, hogy esetleg hasznát is vegye a biztosítás áldásainak. A biztosítást ma már a legkülönbféle intézményre terjesztették ki és legnagyobb tere az elemi károk elleni biztosításnak nyílt.

Minthogy általánosságban az esélyeket a leggyakrabban megközelítő pontossággal előre kilehet számítani, az eszme megpenditése óta mindig szívesen akadtak vállalkozók, akik a nagy tömegtől felvették a dijakat, hogy ezekkel az előforduló anyagi károkat fedezzék és azonfelül szép hasznot is érjenek el.

Eddig minden rendben volna. A bökkenő csak az, hogy a biztositó intézetek az idők folyamán túlságosan megszaporodtak és ennek következtében igen hatalmas konkurrenczia keletkezett.

Különösen külföldön szaporodtak a biztosító-intézetek s minthogy még ez idő szerint a külföldi biztosítóintézeteknek Magyarországon való letelepedése, illetve képviseltetése törvény által megfelelően szabályozva nincsen, maholnap ott fogunk tartani, hogy szinte több lesz nálunk a biztosítóintézet, mint a biztositó fél.

E sok biztosító-intézet mindegyike kezelésében különféle módon jár el, aminek káros következményei rendesen a biztosítottra hárulnak. Magas dijat kell fizetni, mert a Magyarországon fizetett dijak sokféle biztosító-intézet zsebeibe vándorolnak, amelyek mindannyian nagy és költséges apparátussal dolgoznak és mindannyian nagy osztalékokat akarnak fizetni és kevés kivétellel tényleg fizetnek is, úgy, hogy a biztosítási dijak — az esélyek valószínűségén fölül — tulmagasak.

Kétségtelen, hogy ha az intézetek száma kisebb volna, az egyes biztosítónál csekélyebb díjjal is beérhetnék, mert akkor több biztositő fél esvén egy-egy intézetre, nemcsak az intézet szoliditása erösbödnék, hanem apparátusának jelentéktelen emelésével a kezelési költségek több biztositó félre oszolnának meg, minek következtében mérsékelni lehetne a dijakat — ha a biztosító-intézetek is igy akarnák.

Minthogy azonban a biztosítóintézetek száma nem hogy csökkennék, hanem egyre szaporodik és ezenfelül a magyar biztosító-intézetek a magas dijak fentartását, esetleg emelését illetőleg kartelt is kötöttek — a dijak mérséklésére semmi kilátás nincs s a biztositó feleknek ezentúl is tulmagas dijakat kell fizetniök — ha ök is igy akarják.

De nem akarják ám! Mert lám a magyar gazdák már is összeállónak, hogy a biztosítást saját körükben ejtsék meg s azt a hasznot, amelyet eddig a biztosító-intézeteknek nyújtottak, tőlük megvonják.

Hogy a gazdák biztosító-szövetkezetének meglegyen a kellő alapja, a megyék és városok erkölcsi és anyagi támogatását kérik most országszerte és nagy részben már meg is kapták az erre vonatkozó kőtelező Ígéretet. Maga a belügyminiszter is megígérte erkölcsi és anyagi támogatását s igy az egészséges eszme megvalósítása elé alig fog akadály gördülni.

Mindenesetre kívánatos volna, hogy azok a hatóságok, melyek eddig támogatásukat még meg nem Ígérték, ezt minél előbb termék meg.

I p a, r -cl n. Is.

(Folytatás.)

Az előbbi czikkben igyekeztem kimutatni menynyire szükséges az ipar fejlesztése hazánkban, hogy fejlesztetett az más országban, jelezvén azt is, bár röviden, virágzásának mi legyen az alapja.

Elvitázhatlan tény, hogy az ipar csak ott virágzik, a hol azt a jó iskoláztatás, értelemfejlesztés előzi meg. Szellemi sötétségben, korlátolt elméjiiek közt nem fejlődhetik. A mi iparosaink közt vannak tiszteletreméltó, értelmes, ügyes férfiak, kik bármely külföldi hozzájuk hasonló szakemberrel versenyképesek. De aránylag hányán vannak ilyenek! Igaz, nagyobb gond fordittatik iparosaink kiképzésére, mint ezelőtt. Vannak nálunk is iparczikkek, amelyek minden tekintetben kiállják a kritikát s méltán sorakoznak az idegen gyártmány mellé. De hány van ilyen czikk s mennyi mindenfélét kénytelenek vagyunk a külföldtől drága pénzen megvásárolni. Tessék csak a múlt értekezésemben előszámlált ipar- czikkekre tekinteni, mily nagy azok száma s mily technika és leleményesség fellelhető azokon. Sok ott megnevezett czik- ket, most még nem vagyunk képesek előállítani, noha azok kiállításához a kellő anyaggal rendelkezünk, de hiányában vagyunk az illető értelmes szakszerű embereknek. Mert az ipar minden ágának felkarolásához nem elegendő, hogy az iparos csak Írni és olvasni tadjon és rágyújtani a pipára.

Az ipar felvirágzása tehát mindenek előtt kifogástalan iskolai tanítás mint első feltétel, megkivántatik. Ehhez jön még a jó iparosnál a szakbeli oktatás, így a textil ipar okvetlenül megköveteli a szakiskolázást, e nélkül nem fejleszthető.

Az értelmi kiképzettség alatt értem, hogy a legegyszerűbb iparágat folytató iparos legalább 6 elemi osztályt jó sikerrel végezzen, a többi iparos pedig a gimnázium vagy a polgári iskola négy első osztályát végezze el. Annak bebizonyítására, hogy mennyire üdvös ezen eljárás, felhozom, hogy a többi közt általám előkészített s a polgári iskola négy osztályából levizsgázott G. I. fiú még nem volt 20 éves s Budapesten az állami gépgyárban ha vonkint már 84 azaz nyolcz- vannégy forintot kapott. Sok ifjú akadémiát végez, 25 éves is lesz s még sincs ilyen jövedelme.

Az itt leirt czél elérésére az iparfelvirágzására szükséges, mint már említve volt, buzgó és hatalmas pártfogó, mint például Csehországban is voltak ilyenek, kik annyira mentek az ipar- emelési buzgóságukban, hogy saját nagyszerű úri lakukat az iparczéljainak felajánlották. Csakhogy nálunk még más

TÁRCZA.

S'u.ttog'Tra, . . .

Suttogva száll felém Délről az enyhe szél; Enyelgve átölel S fülembe igy beszél:

„Láttam őt rózsák közt,

A legszebb virágszált! Bánat ült orczáján, Kebléből sóhaj szállt.

Hallám mint ejté ki Halkan a nevedet . . . Az’tán szép szemében Fájó könycsepp rezgett.

Zokogva csókolá Azt a kis virágot,

Mit oly féltve őrzött S egykor tőled kapott.

Figyelj tehát reám S halld meg végső szavam: — Ha hozzá nem sietsz, Úgy még ma halva van.“

így szólt — és száguldott A szellő mind tovább, Felhőbe kavarva Az ut száraz porát.

Keblem lázban zihált,

S e kínos gondolat

Úgy űzött, kergetett Égetve agyamat.

őrült volt futásom,

S mégis elkésetten Érkeztem a helyre . . .

Őt már halva leltem.

Megölte a bánat . . .

Égbe szállt a lelke . . .

Zokogva borultam Hülő holttestére.

(Téglás.) Kerekes József.

A ravatal fölött.

Irta: Jancsó Gyula.

Káptalani ispán volt.

Csinos, deli ifjú. — A leányok sokat tartottak róla választékos külseje, a jószágkormányzó megalapos szakösmerete miatt.

De igaztalan lennék, ha elhallgatnám, hogy Zajonghy kanonok őnagysága is kegyelte, mert tömérdek apró szárnyast lődözött össze konyhájára.

Kitünően tánczolt s ha oly mulatságokban jelent meg, a hol a szépnem túlsúlyban volt: kitánczolta a lelkét is csakhogy, petrezselymet ne áruljanak a lányok. Állítólag az is megtörtént vele valamikor, hogy a Nelli k. a. mamáját vezette be a kottillionba s addig forgatta, mig a molette asszony a vézna szervezetű ispán gyönge karjaiba ájult.

Sándor — igy hívták — igazán megnyerő jelenség volt.

Anyai ágon a megye legelső családjával állott rokonságban. — Barátjainak se szeri, se száma.

Mint más jóvérű legényen, megesett biz az rajta is, hogy a „Fekete sas“ éttermében czigány zeneszó mellett virradt rá a nyári piros hajnal.

A múlt télen is egy hatalmas muri közben jutott eszébe, hogy Zajonghynak madár-fiakat Ígért. Kihúzta hát a duhajkodást reggelig, mikor is elhozatván gyilkos lánkaszterét, kiment a közel eső szérűre, hol az előzetesen elhintett aljgabonára száz meg száz éhes veréb sereglett egybe.

Lesbe állott...

Kemény téli regg volt. Az északi szél szúró jégpelyheket csapkodott arczába.

Kabátját összehúzta. Erezte, hogy átázott ruhája már-már csonttá fagyott; de nem törődött vele.

Elejtett vagy harmincz falánk verebet s aggatékra fűzve, sebtiben elvitte. A kanonok ur jószivvei megköszönte; hanem egyuttal megütközve kérdezte: miért az arcza olyan pergamen szinü? miért szeme oly lázas fényű? . . . talán átfázott 1 . . .

— Sietve jöttem nagyságos uram. Semmi más . . .

Aztán kinézett a városvégi majorba.

Itt már úgy érezte, hogy baloldalába belenyilallik valami szokatlan fájdalom..

Üsse a kő, -— gondold — majd elmúlik.

Azonban nem úgy lett.

Másnap pihenni vágyott s aztán két hétig nyomta az ágyat. A gondos nővér és ügyes orvos lábára állították.

E percztől kezdve Sándor nem vadászott többé, de kerülte a mulatságot is.

Arczán ki-kigyuladt egy piros foltocska. — Hozzátartozói az életerő biztos jelének vették; egyedül az orvos tudta, hogy a láz emésztő tüzének fölcsapkodó lángja.

Unalomból eljárta rokonokhoz. Mindenki szívesen fogadta csak az öreg Kabos, a gazdag agglegény maradt iránta sokáig rideg.

Sándor atyja és a süket Kabos évtizedek óta konok perbe voltak keveredve. — A beteg ispán, mintha titkos sejtelem vezetné, mintha tudná, hogy ő fogja az ádáz indulatu két öreg közt a béke olajágát győzelemre juttatni: mindent elkövetett azok kiengesztelésére.

Fáradtságát csak annyiban koronázta siker, hogy Kabos Zsiga, az előbb csak nehezen tűrt fiatal embert utóbb nagyon megkedvelte . . .

Jött a tavasz és életre fakasztotta az alvó természetet, mit festői ruhába öltöztetett a gyorsan közelgő nyár...

A beteg ispán ugy tudta, hogy megrongált egészsége lassanként megujhodik. Az éltető remény — mint az utast a róna délibábja— az élet ösvényén tovább csalogatta. ...

A komoly ősz már erős kézzel fosztogatta a természet bájait; már csak imitt-amott zöldéit a pázsitos mező, mely-