Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-28 / 39. szám
NAGY-KÁROLY és VIDÉKE. Utána Gróf Hugonnai Béla főispán, a közoktatásügyi miniszter képviselője, a következő beszédet intézte a közönséghez: Igen tisztelt ünneplő közönség! Nagy és nevezetes napra ébredt ma Szatmár vármegye, mert neki jutott azon kiváló szerencse, hogy Petőfit, a szerelem dalnokát, a nemzet gyöngyét, a halhatatlan férfiút ünnepelheti és pedig nemcsak azon okból, hogy ő Hazánk, mindannyink büszkesége, hanem az emberi érzés azon legszebb kapcsánál fogva, a mely az ember keblét dagaszthatja, a szerelem, boldogság révén, mert a nagy költő itt találta meg boldogsága — szerelme tárgyát, e megye területén költötte legszebb szerelmi dalait. Ezen magasztos napon, a melyet ma kegyeletünk és hazafiui rajongásunk zálogaként — a nagy költő érdeme előtt meghajolva —• ülünk, a lelkesedés mámorával eltelve velünk van az egész nemzet, velünk van a többiek között és pedig első sorban — habárcsak lélekkel —• azon férfiú, a ki országunk közművelődését oly magas fokra vitte, kinek minden ténykedése nemzetünk szellemi nagyságának előmozdítása, ki legelső volt — megadva az impulsust — hogy a Petőfi-ház mielébb a valósulás stádiumába lépjen. Ez Dr. Wlassics Gyula vallás- és köz- oktatásügyi miniszter ur ő Excellentiája. Legnagyobb fájdalmára csak lélekben lehet ez ünnepünkön, mert betegsége nem engedte, hogy — szive vágyát követve — köztünk lehessen. Nekem jutott a kiváló szerencse ő Ex- cellentiáját képviselhetnem és nevében a Petőfi-társaságnak, az ünnepélyt rendező szatmármegyei Kölcsey-egyesületnek, Szat- mármegyének és az ünneplő közönségnek hazafias üdvözletét átadnom. Ezen megbízatás reám nézve annál megtisztelőbb, annál kellemesebb, mert azon vármegyének, azon megyében levő Kölcsey- egyesületnek és közönségnek hozom ő Excellentiája hazafiui üdvözletét, a mely megye élére állított ő felsége kegye, a mely megye és annak hazafias közönsége ez alkalommal is megmutatja, hogy a hazafiui érdemek előtt lelkesedéssel hajtja meg drága kincsét, legszebb jelvényét, a megye szeplőtelen zászlaját. Mindkét beszédet a közönség lelkes éljenzése kisérte. A megnyitó beszédre Bartók Lajos, a Petőfi-társaság alelnöke válaszolt a következő lelkes beszéddel, melyet a közönség feszült, érdeklődő figyelemmel hallgatott meg: Üdvözlet Kölcsey megyéjének a Petőfi- Társaságtól! Üdvözlet, mert senki úgy nem ünnepelte Petőfit. Midőn a nemzet Tyrtaeu- sának hősi halálát ünnepelte gyászszal a segesvári csatamezőn : Szatmármegye számos történelmi hirü téréin, akkor is kigyultak Szatmári, Nagy-Bányán, Erdődön, Koltón az áldozati máglyák. És most is, egyedül, külön, másodszor is fellobognak a kegyelet nem szalmatiizei, s a szeretet nem hervadó rózsáit hinti szeptember végén a szerelem dalnokának emlékére. S ez a másik Petőfi Apotheozisa. Mert két Petőfi volt. Az egyiknek jelszava: szabadság ! a másiké: szerelem! S ők ketten e közös jelszóval küzdöttek és győztek a halhatatlanságért: „Szabadság, szerelem, — e kettő kell nekem!“ S egy Petőfi is, ha a másikról soha nem tudott volna is, külön elég nagy, hogy a legnagyobb költő legyen ; fél Petőfi is egész volt. És az egyik, az első Petőfi az egész országé volt, sőt az egész világé; de a másik Petőfihez ti formáltok jogot, Szatmár fiai és leányai, minthogy szivét, szerelmét tőletek kapta. Halált a szabadságért, boldogságot a szerelemért. * * * * Kölcsey megyéje felül kellett, hogy múljon mindenkit Petőfi tiszteletében. Mert mindig a szabad nemzeti szellem harcztere volt. Határmegye a régi Magyarország és Erdély közt, összekapcsolta a kettőt egy egységes hazává. És nemzeti fejedelmeink küzdöttek birhatásáért, mely a magyar ügy diadalának kulcsa volt. Rákóczy, Thököly, Bocskay, Bethlen, a Báthoryak zászlói lobogtak itt. S csak egy sötét pontja van az ős- magyar megye földének: a hol Magyarország letette a fegyvert. Magyarország igen, de Szatmármegye nem. — Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferencz folytatta itt a szabadság, az alkotmány harczát és végre kivívták győzelmét s az ő szentelt nyomukban járt itt Petőfi. * * * Petőfi két eszményi lénynyel találkozott Szatmárban. Először Kölcseyvel, azután Júliával. Kölcsey és Petőfi közt csak a sirhalom volt. Julia és Petőfi közt a kemény apai szív. De a szeretet megnyitja a sirt s áttöri a rideg zárkózott ellenállást. Ott beszélgetett a csekei temetőben Kölcseyvel és az erdődi várkertben Júliával; és epedő szóraját egy nemes férfiúi lélek s egy bűbájos női lény után ők ketten eloltották. Harmónia és boldogság szállt tengerszem mélységű háborgó lelkére. Két augur ha találkozik, egymásra nevet. Petőfi oly szent áhítattal jött Kölcseyhez, mint a fiatal próféta a réginek szent hamvaihoz, melyek még a földben is melegek maradnak a haza- szeretet lángjától. A klaszikai antik-magyar bölcsész, a költő, a fényes múlt már csak igy érezte keblére borulva a népi, nemzeti költők költőjét, a ragyogó jövőt. Egyben találkoztak s forrtak össze: a csupa tisztaságban, melyből az Ur keze őket kivételesen formálta. S Petőfi egy sugárral ragyogta túl Kölcseyt: a szerelem, a boldog szerelem sugarával, melyet a csekei remetétől megtagadott a végzet. * * * A költő a szív embere. Petőfi maga volt a magyar szív. Két kamrája úgy volt berendezve, hogy az egyikben szabadság volt, másikban szerelem. És ezért volt kettő Petőfi. S oh mily nagy szív lehetett, mikor még most is érezzük dobogását! Szive felében ádáz kráterrel forrongott, dörgött, vil- lámlott a düh, a gazság, szolgaság, embertelenség ellen, lángolt és égett a férfiúi büszkeség, kiolthatlan lelkesedés hazáért és szabadságért. A szív másik felében a női ideál lakozott, mondhatlan gyöngéd és édes zenéjü érzések hullámaiból oly büvölőn kelve ki, mint János vitéz tündéri Iluskája a halhatatlanság tavából. Költészete mindenütt | halhatatlanná teszi a magyar nőt, úgy bájainak mint elragadó kedélyvilágának hatalmas honleányi nagyságának, lelki tulajdonai magasztos összhangu tökélyének remek festése által. S midőn gyönyörű nőalakjait a költő szeme egyben megvalósulva látta: mind e rajongó lelkesedés, mily nagy szerelem lehetett? Az ő szerelme maga volt az erény, mert a nő szentség volt férfias szivének. Tudta ő, hogy csak ha a nők valódi nők, leányok, hitvesek, anyák, ott férfi a férfi is igazán. * * * A szabadság költője a nap volt: a szerelem költője a csillag. Egy fényes világ külön mindegyik. S ragyogtak nappal, éjjel. Azt a férfiak isteníthetik, ezt hölgyeink bálványozzák. De már lement mindakettő. S tudjátok miként! Vajon szerelme halandó volt, s ezért kereste a halált a csatatéren 1 nem, hanem szabadságszeretete volt halhatatlan. A költő, a férfi beváltotta szavát, a mit leirt, hü maradt igéjéhez: „Szabadságért feláldozom szerelmemet!“ Ne keressetek más okot, mert nem találtok. De legyetek üdvözölve ti, Szatmármegye fiai, kik az irodalmat, szabadságunk legerősebb gárdáját ünneplitek legelső hősünkben, Petőfiben. De legyenek ünnepelve Szatmármegye leányai, kik koszorúba fonódva jöttetek ünnepelni Petőfit. Még nyílnak a a kerti virágok, — mi nekik nyújtsunk mindent, mint Petőfi szive nyújtaná. Majd Ábrányi Emil, a Petőfi-társaság rendes tagja, e kedves, rokonszenves költő szavalta el óriási hatással a következő remek szép költeményét: Hang a Petőfi sírjából. ..............................Nagy-Szombat éjszakáján Kr ipták körül; sirkertek néma táján, És mindenütt, a hol halottak vannak : Tündöklő szárnynyal angyalok suhannak Mint csillag-hullás, mely nem hágy nyomot. Visznek kezükben pálmát, liljomot S mig a sírokra halkan rá legyintnek: „Feltámadunk!“ súgják dalolva mindnek. Az égi jelszót hűs szellő ragadja, És egyik sir a másikának adja. Halottak nyelvén valamennyi szól, Fohász, sóhaj kél a göröngy alól. Dermedt tagjával gazdag és szegény Gyönyörben reszket sírja fenekén, És búg a hang, a rejtelmes, csodás : „Feltámadunk! Óh édes biztatás!“ Egy sir marad csak hangtalan, komor, A mit cherub hiába ostromol. Nagyot dobbant rá fényes, könnyű lába, „Alvó, felelj hát!“ Ám ez is hiába. És most a legszebb szól hozzá kevélyen : „Parancsolom az Úristen nevében, Adj visszhangot hozsannás-szónkra!“ Végre Mozdúl a hant s ily válasz dong az égre : „Van még szegény, kinek az ég alatt Alig jut egy kis betevő falat, A mig mellette őrülten mulatnak Más emberek, kik milliókat adnak Habzó borokra, lóra, szeretőre ! Van még a földnek rabja, börtönőre ? Van koldus, árva, sínylődő beteg? Ha van még, engem föl ne költsetek! Feltámadástok átok-számba megy Ha feltámadni és szenvedni egy, Ha minden az lesz újra, a mi volt, S elölről kezdünk minden bűnt, nyomort. Mért tudjam azt, a mit már elfeledtem, Mikor nyugodt, boldog halottá lettem, Mért tudjam újra, gyötrődvén bele, Hogy a világ bánattal van tele ! Feltámadásra akkor hívjatok, Ha minden ember boldogulni fog, Nem ékes ranggal, büszke ősi névvel, De a tulajdon igaz érdemével. Feltámadásra akkor hívjatok, Ha mindenütt, a hol nem gúny a jog, A föld gyümölcsét egyformán szedik, S élhet mindenki, a ki születik! Ha nem lesz többé birkanyáj a nép, A ki parancsra vágóhidra lép, Ha megbukik furfang, alávalóság, És nem lesz más hatalmas csak a jóság, Harczban nem omlik ezrek drága vére S csak a tulajdon szerető szivére Hallgat az ember, soha semmi másra — Majd én is vágyom a feltámadásra!“ Ezután Rákosi Viktor, mindig kedélyes, vidám Sipulusz, a Petőfi-társaság rendes tagja tartotta meg felolvasását „Kiáltás az éjszakában“ czim alatt s melyet lapunk tárcza-rovatában közlünk. — A közönség szűnni nem akaró éljenzése, tapsa jutalmazta meg őt. A programm ötödik pontját Pósa Lajos, a Petőfi-társaság rendes tagjának, széles e hazában mindenki előtt ismeretes, kedves, lángszavu költőnek szavalata képezte, ki a következő költeményét szavalta el: Nászutazás. A szerelem édes, lágyölében Ringatózik a költők királya: Napos tavasz nyílik lángszemében, Rózsalevél borul homlokára. Száz mennyország az ő birodalma: Két karjában átölelve tartja. Kedvessének selymes hajaszála Játszva leng a húrokon keresztül, Dalt bűvöl ki rezgető varázsa S lantja legszebb csókzenéje zendül. Ezer virág fakad a nyomába, A madár is csókolódzik rája. „Úgy szeretlek álmaimtündére, Szivem üdve lelkem égi szárnya! Esküszöm a keblem szent tüzére : Életemnek nincs már semmi vágya! Nap se lennék a csillagos égen, Betöltötted minden reménységem !“ Kopogtatnak . . . káprázatos fényben A szabadság istennője lép be . . . Tépet zászlót lenget a kezébe S úgy áll oda a költő elébe: „Nem szeretsz már, dalnokom, Petőfi? Öltáromat szerelmed ledönti ? — Ha elesett — tette hozzá a bátyám. — Elesett bizonyos, hogy elesett. Meghalt — mormogott maga elé Puskás bácsi. Újra csönd lett. — Tudom, mert itt voltam — folytatta Puskás. — Látta elesni ? — Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak... Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzúztak bennünket. Itt jött ránk egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a halált... És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő ezüstös párába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének meghallgatni őt ... és beszélt tovább, ránk sem nézve, a szellembajtársakhoz. — A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagyenyedi diák, meg én... Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az erdőbe menekültünk ... föl egyenesen annak a nagy hegynek . . . fegyverünk nem volt . . . némán futottunk . . . mig az egyik diák össze nem esett. A karja át volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre az édesanyját hívta és vizet kért . . . Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye tele volt az oroszok tüzeivel. Néha távoli trombitaszó ütötte meg fülünket. A csúcson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa kétségbeeséssel bámultunk alá . . . Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak, együtt vannak a legvitézebbekkel — és már nem fáj nekik semmi. Elesett Bem apó, elesett Petőfi . . . Petőfi ? Ki látta ? Futni látták. Bizonyosan bekerítették . . . Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült, kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján. Fáj valamije ? Kérdém. Fáj a szivem — felelt. Elveszett a zászlónk is, elveszett Petőfi is . . Petőfi, Petőfi! suttogá többször . . . ... És éjfél Ion. Az égre sötét felhők borultak. Elbújtak a csillagok. Az erdő fájdalmasan búgott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk. Egyszerre ... Mi volt ez? Rémülten felugrottunk és egymásra tekintettünk. Egy irtóztató jajkiáltás hasította végig a minden- séget. Végig hömpölygött a völgyön . . Vagy tán az égből jött? . . . Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom. S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan felemelte kezét. Lemutatott a völgybe és rebegett: — Most ütötték agyon Petőfit! Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát halottak ? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a fülünkbe? és mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyílik- e meg a föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-é le az ég, hogy összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották . . . Nem, nem . . . minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a völgyben elhamvadtak a tábortüzek . . . csak a szélső őrök tüze égett hosszú vonalban és nekünk úgy tetszett, mintha a megölt költő piros vére csorogna ott végig a fekete éjszakában. ■SíPuskás elhallgatott ... és én remegve néztem átszellemült alakjára, eltorzult arczára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a kegyetlen éjszakát minden rémeivel ... az elgázolt hazával, a vérbe fuladt szabadsággal, a megfojtott költővel. .. S mintha most is hallaná a rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást . . . Az öreg Puskás végig simította homlokát s igy fejezte be: — Bizony meghalt Petőfi. * Rá valami tizenöt évre Szatmárme- gyébe vetődtem. Egy barátom hitt meg, a ki megígérte, hogy megmutatja az ecsedi- lápot. Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon behatoltunk a sás világába. Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a madarak sem röpködtek ; minden teremtett állat elült és aludt. Egyszerre a messzeségben tompa dör- dülés gördült végig az égen. Azután a nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná : Vihar lesz, vihar lesz, vigyázzunk. Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodra. Apró hullámokban szaladt a part felé, mintha ott akarna elbújni. Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek. Most a vihar első hadoszlopa végig száguldott a lápon. Jajgatva borult le előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte fel újra fejét. Mi egy nád vágó kunyhójába menekültünk. Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés keletkezett, mely megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesz- tett felhőből egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot. S a láp jajgatott. S a mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató hangzavarból mintha sírást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást, nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki. Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná egymást a biztos menedékhelyért . . . vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt . . . Bámultam, bámultam ki az elemek ütközetébe. És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasította végig a káoszt. Mi volt ez ? Talán a küzködő láp lelkének jajszava ? Talán egy szenvedő embertársam jajkiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja maga előtt a halált ? És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám czikázott volna keresztül, eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján . . . az öreg Puskás elbeszélése ... és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján jajgatott a sötétségben. És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok. ______________________________ Fo lytatás a mellékleten.
