Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-07 / 36. szám
Tá,xesLcLsLli».L. szé^iroa.a.lirrD-I és isx^Lsretterjesztő Irotila/p. NAGY KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. F e tő±x-Tö.rrn.e^) T7-ár o s'a.rrlsi'to a,n. Nagy lelkesedéssel, országos érdeklődés mellett ünnepelte a nemzet legnagyobb, legnépszerűbb költőjének, Petöíi halálának ötvenedik évfordulóját. A helybeli Kölcsey-Egyesület is méltó részt vett ki magának az ünneplésből. Azok az ünnepek azonban, melyeket a Kölcsey-Egyesület Erdődön rendezett, bár az ötven éves fordulón tartattak, nem annyira a segesvári síkon elesett szabadsághösnek, mint inkább a szerelem költőjének tiszteletére voltak szánva. Nagy-Károly városa, Petőfinek itt tartózkodása, oly nagyjelentőségű a nagy költő életében. Városunkban ismeri meg Szendrey Júliát, itt termékenyül meg az ö lelke s ezután hozza létre költészetének legszebb virágait, legszebb szerelmi dalait. Mikor Petőfiről van szó, mikor reá emlékezünk, lehetetlen, hogy az ö legfényesebb oldala, lelkének legjellemzőbb vonása fel ne tűnjék előttünk, s mikor a szabadsághös sírjánál zokogunk, a legeszményibb, legboldogabb szerelemnek megsemmisülése is fokozza keservünket. Ha van valami, a mi vigasztal, csak az, hogy nemzetünk legnagyobb szelleme, a sorstól üldözött Petőfi, kinek gyermekségétől élete végéig a legnagyobb nélkülözésekkel kellett küzdenie, ki rettenetes, ember feletti harczot vívott a sorssal, hogy lelkében tudattá érlelődött hivatásvágyát megvalósítsa, a ki egész életén keresztül csak küzdött és szenvedett, egy pár éven keresztül mégis boldog, nagyon boldog volt. Mi nagykárolyiak, a kik itt élünk a legboldogabb szerelemnek e ragyogó fényesség forrásának helyén, kik szomszédságunkban tudjuk a Petöfi-emlékekkel megszentelt Erdö- döt, láthattunk-e mást, mint a kápráztató fényt, gondolhattunk-e másra, mint Petőfi szerelmére ? Ezért ünnepeltük mi a hős halála napján a szerelem születését. A Petöfi-társaság, mely annyi sikerrel terjeszti Petőfi tiszteletét, a nagyszabású segesvári gyászünnep után felénk fordította tekintetét, a megdi- csöitett szabadsághöst bámulni akarja szerelmében is. A helybeli Kölcsey-Egyesület felajánlotta szolgálatát a Petöfi-társaság- nak, az szívesen elfogadta, szeptember utolsó vasárnapján városunk országra szóló ünnepségek színhelye lesz. Az ország legjelesebb Írói fognak lejönni hozzánk, hogy a messze földről, s megyénkből összegyűlt közönség előtt hirdessék Petőfi örök dicsőségét. A nagy és díszes kép megfelelő keretet igényel. Az országos ünnepnek megfelelő fénynyel kell lefolynia. Az ünnep helybeli rendezését a Kölcsey-Egyesület fogja teljesíteni, városunk s a vidék közönségének hazafias lelkesültségétöl függ, hogy siker koronázza törekvését. Nem akarunk elébe vágni a nevezett egyesület határozatának, azért csak általánosságban beszélve hívjuk fel a mi közönségünket, karolja fel az ügyet, tüntessen műveltsége és lelkesültségével a magyar kultúra mellett. Talán fölösleges is ajánlani az ünnepélyes felolvasásokon való tömeges részvételt, hisz az a magas fokú szellemi élvezet, melyben ott részesülhetünk, bizonyára minden müveit embert oda fog vonzani. Jókai, Bartók, Bodnár Zsigmond, Pósa, Rákosi, Lauka, Bársony, ki ne óhajtaná látni, hallani őket. Azok az emléktáblák, melyek városunkban Petőfi tartózkodásának helyein lesznek felállítva, soha alkalmasabb időben nem állíttathattak volna fel. A Kölcsey-szobor mellett országos érdekű emlékek lesznek ezek is, melyeknek becsét emelni fogja, hogy a Petöfi-társaság leplezte le. Nekünk büszkeségünket fogja képezni, hogy a nagyszabású Petöfi-ün- nep városunk falai között folyt le, örömmel tölthet el, hogy az emléktáblák tanúsága szerint Petőfihez több közünk van, mint sok más városnak, hogy a szív legszebb érzelme által érezzük magunkat hozzá kapcsolva, de önérzetes megelégedést csak az adhat, ha elmondhatjuk és elmondhatják mások is rólunk, hogy mi Petőfit ismerjük, értjük, szeretjük, csodáljuk s ebből kifolyólag ünnepét lelkesedéssel tudjuk megünnepelni. Nem a tekintély hatalmával össze csöditett, vagy látványosságok után vágyakozó közönségre van itt szükség, hanem a magyar kultúra által meg- nemesitett, a nemzeti ideálokért lelkesülő közönségre, mely méltányolni tudja a vezetők fáradozásait. Hisszük, hogy városunkban és vidékén ezren és ezren vannak olyanok, kikre számítani lehet. Adja Isten, hogy ne csalatkozzunk. Poór János. Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete e hó 3-án tartotta rendes őszi közgyűlését Debreczeni István polgármester elnöklete alatt. Elnöklő polgármester a közgyűlést megnyitván, előadta, hogy azt a szabály- rendelet értelmében hívta össze, mely elrendeli, hogy a költségvetés tárgyalása czéljából minden év szeptember hó első vasárnapján rendes közgyűlés tartandó. Bejelenti Kis József képviselő elhalálozását, mit a közgyűlés jegyzőkönyvbe igtatott. Ezután a napirend első tárgya, az 1900. évi városi költségvetés tárgyaltatott. A költségvetést a közgyűlés úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadta a következő módosításokkal: A személyi járandóságok tételénél utasította a polgár- mestert, hogy a szervezeti szabályrendeletet oly módosított alakban mutassa be, melyben kimondva legyen, hogy az eddig alkalmazott 3 végrehajtó mellé még egy negyedik végrehajtói és két másodosztályú irnoki állás szerveztetik — ezzel az eddig ideiglenes alkalmazott végrehajtói és két dijnoki állás feleslegessé vált. Az adóvégrehajtók mellé alkalmazandó két becsüs napdijjaira a költségvetésbe pótlólag 200 koronát felvett. Az iparos tanoncz- iskolai igazgató tiszteletdijját 200 koronáról 300 koronára felemelte, ellenben a világítási czimen felszámolt összeget 300 koronával lejebb szállította, végül az óvodában lévő fáskamarának dajka-lakássá TÁRCZA. Hajnallott az • . . Hajnali ott az égen A nyugvó nap pírja, Bánatosan zengett A dalos pacsirta; Búgott a vadgalamb, Zokogott a gerle . . . — Sétálgattunk ketten A virágos kertbe’. — Néztük az esthajnal Biborló palástját, Hallgattuk a galamb S gerle zokogását, S annyi kérdés jutott Mindkettőnk eszébe, — Még is nem ejtettünk Egy szót te se’, én se’. — A galamb, a gerle Búsan elzokogta, A dalos pacsirta Dalaiba fonta Végtelen • bánatunk’, Végtelen szerelmünk: Ez volt oka, hogy oly Szótalanok lettünk. Vári Olvaszthó Ferencz.----AncLox. Ir ta. UagTsrla-ikíi Cs. 0-yöxg-3r. I. Szilveszter-estéje szép csillagos havas este volt. Az utczákon nagy a sürgés-forgás, tele jókedvű emberekkel, a kik mind sietnek valahová, a hol mulatnak. Egyik ház kapujából egy elegánsan öltözött 26—28 év körüli fiatalember jött ki s az ott várakozó kocsiba vetve magát illatos szivarjának bodor füstje mellett a félhomályban egy levelet kezd olvasni, melyet már úgy látszik betéve tud. De nézzük a levelet: Kedves Andor! Dr. Somkuti Béla és családja nevében ezennel meghívlak a náluk tartandó Szilveszter-estére. Remélem, emlékszel még rájok, azokról a bájos grácziákróí van szó, kikkel a jégen ismerkedtem meg, s kiről már annyi szépet meséltem. Ölel barátod Bandi. II. Az előszoba fogasai tele aggatva felsőbabátokkal, alig tudta a saját köpenyegét valahol beszorítani. Nem látva senkit egy pillanatra habozott, hogy ne forduljon-e vissza, de már késő: a szobából egy csinos barna arczu kis leány toppan be... Egy pillanatra visszahökkent s aztán kíváncsian nézegette a deli ifjút. — Nemde ön Andor? En Margit vagyok. Megbocsásson, hogy ily bizalmas- san szólítom, de mi önről mindig csak per „Andor“ beszéltünk. Andor érezte, hogy felelnie kellene, de nem tudta mit mondott a leány, csak érezte, hogy a vér arczába tódult és hogy egész testét valami zsibbasztó melegség járta át s csak a hatását érezte a szavaknak s állt a lány előtt, s nem tudott mozdulni, nem tudott felelni. Szerencsére valaki odabent elka- czagta magát, ez észre téritette s nagy- nehezen sikerült örömét kifejezni az ismerkedés felett s karját nyújtani, hogy a terembe vezesse bájos kis tündérét. Andor legjobban szeretett volna ott maradni a zugban, hová maga sem tudja, hogy került és tűnődni azon, hogy mi történt vele. — Mondja csak Andor, mért nem lép fel nyilvánosan, hallottuk mily remekül játszik zongorán. — Oh nem, a világért sem, messze vagyok még attól, mit remeknek lehetne nevezni, s mi feljogosítana arra, hogy nyilvánosan produkáljam magam. Jelentették, hogy terítve van. Andor karját nyújtotta Margitnak, s az ebédlőbe vezette. Megmagyarázhatatlan büszkeség töltötte el, hogy ő vezeti a kis apróságot, e büszkeség vissza adta neki régi jó kedvét, vig bohém modorát, s kezdett tréfálni, Margit pedig kaczagott és ez mind-mind oly boldoggá tette. Tizenkét órára járt az idő, midőn asztalbontásra került a sor, s a társaság bevonult a szalonba, hogy tánczra kerekedjék. — Andor nem szeret ön tánczolni? — Nem igen, de ha ön tánczol velem, a világ legkedvesebb mulatságának fogom tartani a tánczot. A keringő bájos zenéje mellett lassan egyhelyben kezdtek forogni... és Andor ismét elveszité öntudatát s csak forgott — s önkivületlenül szívta magába a bájos kis lényből áradó balzsamos illatot. — De hisz ön remek tánczos, kár, hogy nem szeret tánczolni. — De igen, most már szeretek, s önnel örökké eltánczolnék . . . Oh! Margit, nem tudja, mily boldoggá lettem ez este először életemben, s mily boldoggá lennék egész életemben, ha ön . . . — Ha én ? . . . — Ha ön kisérne az élet hosszú utján keresztül . . . — Mily jó gazdasszony lesz önből, majd meglátja. — Megfogom én ezt látni ?... Margit elpirult . . . könnyek gyűltek a szemében. Ez volt a vallomás. — Margitkám, édes kis Margitkám ... s beszélt tovább önkívületien, észre sem véve, hogy a zene hangjai már rég megszűntek. — Andor ur! hol van Andor ur? Dr. Somkutyné kereste. — Most önön van a sor, játszón valamit, sokat hallottunk az ön zongoraművészetéről.
