Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-05-18 / 20. szám
A * Társad^lro-i, szép>iro<3.sol3=CLÍ es ismeretterjesztő NAGYKÁROLY VAROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE Nlegjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 írt. Félévre . . 2 fi t. Negyedévre I frt. Egyes szám 19 kr. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferenez-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyílttól* sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Ipari fejlődés és munkahiány. Az a válságos állapot, mely egy évtizednél tovább lidércznyo másként uralkodik a nyugoti államok kereskedelmén és iparán Magyarországot legalább részben megkímélte. Az ipar gyors fejlődése, az ország külömbözö részein számos gyár felállítása bizonyára sokakat foglalkoztat, mezőgazdasági gépekben még mindig nagy és fokozódó a szükség, vasúti hálózatunk kiépítése és a vasúti kocsipark kiegészítése még sok év munkáját igénylik, szóval úgy látszik, mintha Magyarországon nem lenne az iparosnak panaszra oka. De az iparnak, kereskedelemnek nagy önhittséggel konstatált fejlődése egy más, korántsem oly fényes oldallal bir. Nálunk még a nagy ipar sok fontos ága hiányzik, mig a kereskedelem és közlekedés az illető iparágakban már kiszorította a kézműipart. S ugyanezen állapotok sok más iparágban is uralkodnak. Mig pédául azelőtt az őszi idényben a kályhák és takaréktüzhelyek előállítása képezte sok lakatosmester fökeresetét, addig ma nagyobbára a gyárakban, sőt fegy- házakban előállított tárgyakat árulnak olcsó pénzen a vaskereskedök. Ugyanez áll a bádogos, esztergályos és sok más iparágban is. A kézmüiparosok a javításokra s a szokatlan vagy különös áruczikkek ritka megrendelésére szorulnak s a munkások évröl-évre rövi- debb ideig kapnak foglalkozást. Ép ily TÁRCZA. Dalok a tavaszról. I. Tudok egy dalt a szerelemről, Egy andalító régi dalt. A nemzedék mely énekelte Egy ezredéve, hogy kihalt. Ám egy hosszú ezred óta Mi lsem változott a nóta, A refrain is ugyanaz: A természetben minden évben, Az ember rövid életében Egyszer virul a tavasz... II. Midőn a hó csillogott a holdfényben. Es jégvirág nyílott az ablakon : " Akkor virágzott az én tavaszom ! „ S most midőn a lég illattal van telve, Madár dalol és minden él, virul: Szivemben a^tél fergetegje dúl! fíósenfe/d Zsigmond. Páter Mór. (Innsbrucki ké p.) Irta : Jancsó Gyula. Rég ráfogták már a jezsuitákra azt a — nekik tulajdonított — közveszélyes elvet, „a czél szentesíti az eszközt“. De mértékben szaporodik a munka nélküliség azokban az iparágakban is, melyekben a nagybani előállítás meg van honosítva, mert a technikai töké- letesbülés mindig több kezet tesz fölöslegessé. De a legvirágzóbb és legkifejlettebb hazai iparágban, a gépgyártás terén is nagy a munkáskéz felesleg. Hazai gépgyáraink legtöbbje tulvan halmozva megrendelésekkel. Ahelyett azonban, hogy több munkást szerződtetnének, inkább a meglevő munkásokat a rendes munkaidőn túl dolgoztatják. Ezáltal gyárépületi beruházásokat, gépeket és eszközöket takarítanak meg. A gépekbe fektetett töke gyorsabban kamatozik, egyszersmind azonban gyorsabban is emesztödik föl. Az pedig azért előnyösebb, mert a gépek gyorsabban használtatván el, az újabb gépek beszerzésénél mindig a legújabb találmányok, a tökéletesebb, használhatóbb alkotások szerezhetők be, 'ami a nagy versenynél egyáltalán nem mellőzhető körülmény. Ez eljárás az adókivetésnél is hasznára válik a vállalkozónak, mert kevesebb munkásnál kevesebb az adó is. De árt a munkásoknak százszorosán, mert egy része agyondolgozza magát, más részük pedig munka nélkül kénytelen sínylődni. Az ipar fejlődéséből nemcsak a gyárosoknak, hanem a munkásoknak is hasznot kell huzniok s a munkások jólététől sok más iparos, csaknem az egész kisipar jóléte és felvirágozása függ. Jelen és jövő. Felolvastatott az alsó fokú kereskedelmi iskola ezredévi emlékünnepélyén. Magyarország ezeréves fennállásának emlékét nagy fénynyel és pompával ünnepelte meg a nemzet az 1896. év folyamán. Az a lelkesedés, amely megnyilatkozott a lefolyt ünnepségek közepette, méltó volt egy ezerévet szenvedés és dicsőségben át élt nemzet fiaihoz. Az a szellemi és anyagi erő, melyet a jubiláns évben a magyar felmutatni tudott, egy újabb ezeréves életnek reménységét élesztette fel. Nehéz, küzdelemteljes volt az első ezer, bátran kimondhatjuk, hogy nehezebb és küzdelmesebb lesz a következő. Az emberi társadalom egészében véve egy fejlődő egyénhez hasonlít. Amint más eszmeköre, más vágyai, kívánságai vannak a gyermeknek, más az ifjúnak vagy a férfiúnak, úgy a fejlődő társadalomban az egyes nemzetek létföltételei is megváltoznak. A vitézségéről hires kicsiny magyar nemzet ezer éves fennmaradása csodálatosnak tűnik fel az egymással küzdő nemzetóriások harczai között, de épenséggel nem megmagyarázhatlak mert a kor kívánalmai szerint való létföltételt, a páratlan hősiességet, mint sarkalatos erényt, birta. Változtak a viszonyok! Még mindig fegyverkeznek ugyan a népek, a hadviselés fogásaiban oktatják és gyakorolják még a katonákat, itt-ott megcsendül a harczi zaj, talán összekeverednek majd a diplomatiának tikos szálai, nemzetek nemzetek ellen vonulnak fel. Kinek kedvez majd a hadi szerencse? Melyiket tiporják el az osztozkodó felek? Még mindig úgy látszik, hogy a vitézebb, a hősibb elszántsággal küzdő fogja a jövőt a maga számára biztosítani. De ez csak látszat. A közel múltból elég tapasztaaz érdemes atyák sokáig félvállról tokintették léha ellenségeiket, mig végre unalmassá válván a hitvány rágalom, akadt a rendben egy középkorú áldozár, aki félmilliót tett le az angol banknál annak részére, aki bebizonyítja, hogy sz. Lojola fiai közzül csak egy is alkalmazta ez embertelen elvet „Írásban vagy szóban.“ Ennek kerek egy negyed-százada s a kincs máig is kamatozik; — föl nem vette senki; nem akadt vállalkozó még az erős Komáromban sem ; aki pedig vállalkozott, beletört a bicskája. Szóval azóta megszűnt ez oldalról bántalmazni a derék jezsuitákat a hazug világ. De hát honnan vette a félmilliót az a koldus barát“ ? !... Aki valaha átrobogolt az Inn folyó regényes fekvésű vashidján s a tiroli hegyek történelmi nevezetességben gazdag városába pihenni tért, az édes emlékkel fog ragaszkodni a hires és ódon Innsbruckhoz. Temérdek régiségei közt méltán az első helyek egyikét foglalja el világegyeteme, melynek hivatásos tanárai egy szálig megcsontosodott tudósok. Ezek egyike ma is az a hajlott kom * P^P> ki annak idején letétbe helyezte a kérdéses félmilliót. Neve oly egyszerű, úgyszólván — mit sem mondó. Páter Mór . . . egy öreg szerzetes, kit csak azért ösmer a nagy világ, mert halhatatlan nevét szerte viszik a hálás tanítványok a világ minden részébe és elösmeréssel adóznak jóhirének túl a tengeren is. Alakja igénytelen; Innsbruckban mindenki ösmeri a legnngyobbtól a legkisebbig. Ha az utczán megjelen, az érzi magát boldognak, aki legelőbb köszöntheti. Talár nélkül képzelni sem lehet; — azt hiszem, éjjel sem válik meg egyszerű sötét ruhájától. Szűk czellája egyik oldalát a fal hosz- szában értékesen berendezett könyvtár foglalja el, — tisztán bölcselmi munkák. Ez egyedüli vagyona, egyedüli büszkesége. Láthatni még ott egy durva faragványu nagy fakoresztet, testetlen imazsámolyt, egy gyalulatlan deszkázatu ágyfát, abban lószőr vánkost és daróczpokróczot; feketére mázolt asztalt, rajta Írószerekkel és egy szuette széket, melyen friss vízzel teli mosdó-medencze hever. Az üresen mere- doző ruhafogas, úgy látszik, nem igen szokott roskadozni a finoinruhák terhe alatt, azt a bolyhos törlőkendőt leszámítva, mely — mint szélcsöndes időben az árbocz vitorlája — épp oly egykedvűen csüng le róla. A szobasarokban füzetek, papírtekercsek, kéziratok s térképek feküsznok költői rendetlenségben, közzülök azonban korántsem hiányzik az avult bőrkötésű könyv hátán a könyv. Tanítványai rajongással veszik körül s naiv csevegés közt iparkodik kiki mesteréhez közel lenni. Úgy enyeleg velők, mint a jó atya engedelmes gyermekeivel. Előadás alatt oly mély csönd uralkodik a tanteremben, hogy a gyönge testalkatú szerzetes kevés terjedelmű hangja szinte öblösnek volna mondható. latunk van már arra, hogy ma már nem pusztán a nyers erő érvényesül egyedül. A nemzetek életében más vágyak, más kívánságok, ha úgy tetszik életszükségletek nyilvánulnak mint hajdan. Nem uj területek meghódítása és kizsarolása nyitja meg ma azokat a forrásokat, melyekből a haladni vágyó nemzetek merítenek, hanem a kultúra, a tudomány, művészet, ipar és kereskedelem azok a fő csatornák, melyeken önkényt beözönlik az élethez szükséges üdítő nedv, ezeken az utakon kering a testi egészséghez szükséges vér. Ha a nyers erő lesújtja is az egészségtől duzzadó egyént, talpra áll újra, és megújítja a küzdelmet, mig övé nem lesz a győzelem. Nem elbizakodottság, nem oktalan hiúság tehát jövőt Ígérni egy kis nemzetnek, ha megvannak benne a létezéshez szükséges feltételek, mig viszont, könnyelmű dolog egy nagyobb bár, do tespedésnek indult nemzet sorsában bízni. Az elmúlt idők hősiességét ma már mindinkább az életrevalóság kezdi felváltani. Miként az ifjú tüzes lelkesedéséből lassankint fejlődik ki a férfiú becsületes szorgalma és munkássága, úgy a nemzetek életében a lelkesedés fellob- bánásához hasonló harczi dicsőség keresése helyett, természetesnek találjuk, ha a kevésbé zajos, de annál mélyebbre ható kulturális törekvések kezdik felváltani. A magyar nemzet, hála a gondviselésnek, eme természetes fejlődés utján van. Nagyobb, szerencsésebb viszonyok között élő nemzetek előbb eljutottak ugyan a fejlődés eme fokára, de ha meggondoljuk, hogy nemzetünk egész a legutóbbi időkig önhibáján kívül majdnem képtelen volt e téren tehetségeit érvényre juttatni, megnyugtatást szerez nekünk ha látjuk, hogy az utolsó néhány évtized alatt oly helyet sikerült kivívnunk a művelt nemzetek között, melyre akkor is büszkék lehetnénk, ha a leálSétáin mindig csoportostól kisérik szerető növendékei, kik előtt megfejthet- len rejtélyt képezett az a bizonyos félmillió. S habár tisztában voltak Páter Mór szegénységi fogadalmával és éppen ezért meg nem foghatták ama nagy összeg keletkezési módját: mindazáltal bizalmuk és tiszteletük annyira határtalan volt mesterük tisztasága iránt, hogy e kérdésnél sirnémákká lőnek... Történik egyszer, hogy Páter Mór hegyi sétájából a szokott módon, diákserege ólén tér haza. Midőn az egyetemi regens zárdája elé ér s tanítványaitól búcsút venni kivan: hirtelen két drága batár áll meg háta mögött. A nemes lovak paripaszámba mennek s a kocsikon és szerszámokon kilenczágu aranykoronák ragyognak. A díszes hintókból három előkelő úrnő száll ki s mindannyian az agg szerzeteshez lépnek, kinek reszkető csontos kezét alázatosan megcsókolják, mire Páter Mór viszonzásul a hölgyek homlokát érinti színtelen ajkaival. Erre a pap és dámák egymást karjaikra fűzve, örömcsevegés közt belépnek a kolostor ajtaján s gyorsan eltűnnek a megilletődött tanítványok szeme elől kiknek azonban tanítójuk előbb néhány szóval búcsút int.---------No most!... mi volt ez? némán kérdék ön maguktól s fejőket, látható jelével a bántó aggódásnak, mélyen iehor- gasztva, szótlanul tértek otthonukba. Kínosan várták a következő nap reggelét.
