Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-03-07 / 10. szám
10-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal tőnek és a kertek virága színnel, illattal gyönyörködtesse a pihenő embert. Minél nagyobb súllyal és minél léleknél- külibb ridegséggel nehezíti ránk kezét az élet, annál vágyódóbban kívánkozunk e gyönyörűségek után. Ezért megértőbb, hálásabb a természet szépségeivel szemben a városi életet élő müveit ember, mint a falusi. Viszont az öntudatlanul bámuló falusinál csak egy hálátlanabb fia van a természetnek, a műveletlen városi. A falusi gyermek kioktatást kap az apjától, hogy ne bántsa a fát, mert hasznos, de a városi utcagyerek, ki ezt a közvetlen hasznot nem érzi, nem kap nevelést arra, hogy ne bántsa a fákat, mert azok szépek. Nagy türelmi harcot kell a városnak megharcolni minden tavasszal az utcagyerekek romboló vágyával. Nem lenne jó a bőrükben lenni azoknak a kis fáknak sem, amiket a kivágottak helyére örökös állomáshelyre odaültetnek most a csákányos emberek. A fejlődés azonban ilyen kis akadályokon fent nem akad. A város megy tovább a modern városépítési elvek útmutatásai szerint. Ez az ut, a fásítás, parkírozás terén még igen hosszúnak bizonyul Nagykároly város előtt. Azonban örömmel kell megállapítanunk, hogy lassan mégis csak haladunk. Minden évben, kivált igy tavasz táján történik valami a tekintetben, hogy városunk lapos, puszta és poros átcáit az élőfák sokaságával tegyük kellemesebbé, egészségesebbé. Amikor örömmel látjuk a városnak ez- irányban való tavaszi munkálkodását és örömmel fogadunk utcáinkon minden élő fát, mely mint valóságos versenytársunk, igyekszik előlünk feifogni az utca porát, nem óhajthatjuk eléggé, hogy a város fektesse minél nagyobb alapokra ezt a működését, hogy tegyen minél nagyobb lépéseket, mert bizony nagy a mi elmaradottnézd, hogy x száll, száll az alkony szárnyán, nézd, még engem is befon fátyoléba, mintha ez az alkony még szomorúbbá, akarná tenni a pusztuló természetet“. — Épp az ablak alá szállott egy kis madár. Félve húzódott meg a hervadt lombok közt, s belekezdett alkony üdvözlő bucsu-énekébe. Énekelt, énekelt, mintha minden fájdalmát el akarná mondani. Ilonka felkönyökölt ágyában s úgy nézte azt. Gyula el akarta kergetni. — „Ugyan miért Gyulám, hisz lásd nekem énekel. Gyula csak elfordult s egy könnyet morzsolt ki szeméből. Molnárné Gyula mellett zokogott. Ahoz is volt szava: Anyukám mért sírsz, hisz nemsokára meggyógyul a te kis lányod ! Anyukám ugy-e velünk jössz? Hogy fogunk mi téged szeretni!“ Kívülről a lélek-harang csengése hallott a szobába. “Anyukám, Gyulám jöjjetek ide! Úgy! Térdeljetek le ide mellém, te jobbról anyukám, te balról Gyulám, igy ni! Most tegyétek össze a fejeteket, had nyomjak egy közös csókot fejetekre, annak a jeléül, hogy mindkettőtöket egyformán szeretlek! ... így! ... Na most csendben legyetek!... Pszt! . . . Maradjatok . . . Aludni fogok ! . . . Viszontlátásig 1 . . . Pá! . . . Szemét lehunyta. Szép selymes pillája ábrándosán simult szemhéjára. Ajka édesen mosolygott, arca megelégedett boldog volt. Két kezére pedig ráborult s ott zokogott szivszakadva jobbról a szeretet, balról a szerelem.“ * * * Eltemették, s a temetőben járó emberek csodálatos dolgot beszélnek, hogy egy sírkeresztet átölelve ott zokog mindennap Révész Gyula, a tanító. Nagykároly. N. I. Ságunk ezen a téren. Csak nézzünk széjjel városunk hires-neves széles utcáin, gyepes, nagy árokpartjain. Van itt mit beültetni bőven. Ott van pl: a Kereskedelmi Bank palotája előtti nagy pusztaság, a gimnáziumi konviktus előtti nagy árokpart, a Fény-utca, Petőfi-utca, Wesselényi-utca s más utcák mentén itt-ott abnormálisán kiszélesedő árokpartok. Ezek a helyek mind arra valók, hogy ott egy-egy kis egyszerűbb park-félét rögtönözzenek. Nem kőfalast, vasrácsost, hanem egy alacsony, nyírott sövényes virágos helyet, egy pár fával, ami szemnek szép és kellemes, a tüdőnek egészséges. Nagyon szűkölködik fában a piacnak egy némely része is. A Royal kávéház felőli részen, a járda mellett van fasor, de a szekérút mellett már nincsen. Pedig jó volna, ha az útról felszálló por egy része már mindjárt ott felfo- gódna, hogy ne menjen akadály nélkül épen a járdáig, ahol néha még úgynevezett „korzózni“ is mernek merészebb fiatalok. Alig is merjük megkockáztatni ezt a tervet, olyan amerikaiasnak, kivihetetlennek tűnik az fel bizonyosan a károlyi közfelfogás előtt. Ez volna a Nagy-utca parkírozása. Természe- tesen£beleszólnak a dologba a malacok is, melyeket minden reggel olyan szép zenekiséret mellett kormányoz ki a mezőre hü őrizőjük. Abból tényleg volna is valami kellemetlenség, hogy e jószágok nem igen hagynának fel a régi szokásukkal, hogy a mezőre menet ne csipkedjenek egy kis éhgyomorra valót az utón. Ennyi akadály nem lehet elég arra, hogy a Nagy-utca örökké olyan legelő kinézésű maradjon. Más városoknak is van olyan, még szélesebb utcájuk, mégsem tartják fenn tisztán csak legeltetés céljaira. Bizonyos, hogy nem lehet virágágyakat alakítani egy ilyen utcán, de némi rendezéssel a malacok jogának fenntartása mellett is lehetne annyit elérni, hogy az utca természetadta előnyei szebb formában érvényesülhessenek. Főleg azért tartjuk érdemesnek ezzel az eszmével foglalkozni, mert ez az utca vezet az egyetlen nagykárolyi egészséges kiránduló helyhez, a Somoshoz. Bizonyára többen keresnék fel nyári napokon, ha nem kellene odáig a Petőfi-utca porán keresztül fuldokolniok. Talán fog is történni ebben az irányban is valami. A város igyekezetében, melyet utcáinak szépítésében tehetségéhez képest kifejt, nagyon szép volna, ha egyesek is részt vennének a maguk segítségével. Magánosok, kivált akik emeleti lakásokban laknak, hozzájárulhatnának a város szépítéséhez azzal is, ha ablakukban virágot tartanának. Hiszen virágja van mindenkinek egy pár cseréppel, csak nem teszi ki az ablakba. Igaz, hogy ez egy kis költségbe kerül, mert tartók kellenek, amikbe az ablak elé betehetök. Ezt az áldozatot azonban az a gyönyörűség is megéri, amit a virág a gondozójának szerez. — Bizonyosak vagyunk benne, hogy városunk közönsége szívesen veszi és pártolja ezeket az eszméket, melyek a város szépítését célozzák. i^8Xi Pénzkölcsönöket LKy Ä dóan folyósított a Debrecenben Csapó-u. 12. sz. a. 17 év óta fennálló Budapesti Takarék- pénztárak képviselősége. Törlesztéses kölcsönöket földbirtokosok már igénybe vehetnek! A telekkönyvi másolatot költség kímélés szempontjából nem szükséges hitelesíteni! Kölcsön ügyek a jelentkezés sorrendjében intézteinek el mérsékelt 1—2% díjért. Tessék írni még ma! 20 fillér (posta és levélköltség) bélyeg ellenében azonnal válaszolunk! SZÍNHÁZ. Hétfőn, e hó 9-én bezárulnak ismét Thália kapui egy esztendőre. Ezért, ha a kritikát a szokott formában gyakorolnánk, kissé talán túl lőnénk a célon, mert a kritikának elsősorban a javítás a célja — s ha erre számíthatnánk is, — gyümölcseit mi már úgy sem élveznénk. Azért röviden inkább arra fogunk szorítkozni, hogy búcsúzóul némi mérleget szerkesz- szünk, mely a az elért eredményeket mutassa be olyanformában, amint azt a nagyközönség állapította meg s nem a színi kritikusoknak egyéni véleményét tükrözi vissza. Ezt a szempontot véve figyelembe, elsősorban megállapíthatjuk, hogy a társulat általában véve jó volt, különösen jó, oly értelemben, hogy a vidéki színházba vitt s erre a célra leszállított igényeket teljes mértékben kielégítette. Különösen Marosy Gézát kell említenünk, ki minden tekintetben elsőrangú erő s a leg- inteligensebb színész volt s akit éppen ezért — sajnos — nem igen látunk többet színpadunkon. Szintén csak a legjobbakat írhatjuk R. Tóth József szerepléséről. Minden munkáját művészi érzék és erőteljesség jellemzi. Tombor Olgáról, a primadonnáról, szintén elég sok jót és szépet mondhatunk, sőt hozzátehetjük, hogy még hires primadonna is lehet belőle, mert hiszen több jeles primadonnát láttunk már, kiknek szintén nem volt különb hangjuk, mint neki. A primadonna kevés hanganyagáért bő kárpótlást kapott a közönség Bródy Irén ko- loratur énekesnőben, ki minden szerepében és fellépésében egyformán jót és kifogástalant produkált. Váradi Izsó, a közönség kedvence volt. Bár nem valódi tangót járt, azért táncművész volt, kinek már e cimen biztosítva volt színpadi érdeme. De jó alakitó művész is és első rangú komikus. Vécsei Ilonka nem maradt le sikerdolgában károlyi elődeitől. Pedig éveken keresztül a drámai művésznőnk a legjobbak közé tartozott. Tudatában is volt tehetségének, mert sokszor a kapott tapsoktól tette függővé játékát. Gáspárról, Salgóról, Horváthról, csak any- nyit, hogy a már a múltban megállapított érdemeikből, idei szerepléseikkel semmit nem vettek el. Neményiné, ha egyéniségéhez mért szerepekben (Juliska, János vitéz!!) fog csak fellépni, szintén csak a legjobbakat írhatjuk. Azt hisszük elég jóakarattal jellemeztük a közönség véleményét a társulatról s ez felhatalmaz bennünket arra, hogy a karszemélyzetről a legkevesebb elismeréssel nyilatkozzunk. Ez a pont, melyet illetőleg a közönségnek nem sikerült annyira leszállítani igényeit, hogy csak némikép is meglegyen elégedve. Midőn tehát megállapíthatjuk, hogy a szin-
