Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)

1914-04-11 / 15. szám

15-ik szám

ki bérbe, vagy pedig feles gazdálkodásra? Némely, tanyájában a ház üresen áll * miért nem ereszt bele lákni valamely célszerű szegériy embert? És ha eladó valamely darab föld a határban, miért licitál rá1 mindenkire, miért szorítja el a szegényebbet az élhetéstől ?

Gyakran beszélnek a nép foidéhségéről. Ugyan? Van ebben valami igaz? Csak a tekintetes, a nagyságos és a méltóságos uraknak van ahhoz jussuk, hogy egy darab földön megadván, azt mondhassák: ez az enyim? A népnek ne volna jussa hhoz, hogy á haza szent földjéből egy darabot a magának mondhasson ? Oh, hogyne! Nem földéhség ez, hanem földszeretet. Ellenben az a töldéhség, amit az öreg Biczók csinál, amikor a másik ember elől elszedi a földet, pedig már annyi van neki, hogy azt sem tudja mit csináljon vele. Miért nein enged mást is élni ?

Hát az ilyen embernek lehet akármekkora vagyona, ezt az embert ugyan jobbfelöl maga mellett nem ereszti senki,

Mert az ilyen, az sömmi embör. A kint- való beszédben a legnagyobb lenézés szava ez. Lehetséges, hogy egyszer valamely éjszaka, amikor -valamelyik földjéről hajt hazafelé, a lovak az üres kocsival érnek a tanyába. Van ilyen eset is. Az éj sötét, a holdvilág nem beszél s a homok titoktartó.

Öreg Biczók, mikor a Simonyi-féle földjére megy szétnézni, keresztül hajt Simonyi Illés vetésén. Azt mondja, hogy ezt a régi jusson teszi. Mert abban az időben, mikor ez az örökség még e^y tag volt, ott ut volt. Miért vetette be Illés a helyét búzával ?

A környék népe már zug ezen istentelen- ség láttára. Hát szabad igy töretni és tékozolni valakit? Az indulatosabbak Illésnek mondják: miért nem ütöd le a kocsiról? Illés hallgat. A törvény messze van, bent, a városon s az öreg Biczóknak éves fiskálisa van. S mit tudnak ott bent a kintvaló igazságokból ? Papirosról ? Nini.

De újabban mégis csak fordult a törvény. Már kimegy a helyszínére és szétnéz ott, ahol az igazságot jobban lehet látni. Illés gondolkodva vág bele a pörbe. Neki igaza van, úgy véli, de hátha nem neki adnak igazat? miután manap oly sokféle igazság van a világon. Ha nem neki adnak igazat, a tanya egy sarka elmegy az igazságkeresésre.

Azonban egyszer kell annak megtörténnie, ami még sohasem történt meg. Illés, a panaszt megteszi, rongálását tovább már nem tűrhetvén. És a biró a városi szobából, a papiros világból, a mezők zöld és virágos táblájára kiszáll. Miért mondják, hogy a biró kiszáll ? Miért nem mondják, hogy kimegy ? Hogy kiutazik, kikocsizik, kifárad? Nem mondják. A biró kiszáll, példázván azt az igazságot, amely nem a földön jár, hanem az égi magasokban röpköd.

Ami azután a kintvaló törvénylátást illetné, ott az igazság csakugyan fehérgalambként Illés házára szállt. Nem tagadható ugyan, hogy minden tanú mellette volt s az öreg Biczók ugyancsak lapult a foltos és ócska subában, amit azért vett magára, hogy a bíróság előtt ezáltal is mutassa szegény és elesett voltát, továbbá beteges öregségét, bár az égi nap ezen a a- pon csodálatos és szép melegséggel bámult a tájra.

Hiába azonban ilyenkor a mesterkedés.

A nép ott áll a törvénytevésen. Már hogy aki oda van rendelve. Mindenkinek a szavát megértik. A biró asztala ott van a tisztára söpört tanyaudvaron, az enyhelyben, ahol a szél nem fújja le az asztalról a papirosokat. Fönt az égen nevetve jár-kel a nap és sugarait küldi a népekre. A szokatlan állapot egy kicsit kihozta nyugodt sodrából a határt. A törvény idejött, a törvény itt van. Oh, hogy ilyenek is megtörténhetnek. A kocsival jött tanuk lovai dobognak az udvaron, mert nem nyughatnak a legyek miatt. A tanyabeli kutyák megriadva ugrálnak láncaikon és messzire elkiáltják a másik tanyák kutyáinak: itt van a törvény, itt vari a törvény. Más népek kívül vannak, a tanyaudvaron kívül, ülnek az árokpartokon és rágják a pipaszán. Mig a pulykák szerte-széjjei mennejt a mezőn, miután a pásztorgyerekek tekintetüket tökéletesen Illés tanyáján felejtették. Bár hiszen mindenki arra néz a közeli tanyákból. Az emberek látszólag beszélgetnek egymással a tanyávégNAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

ben, de azért csak odafigyelnek, hogy mi történik a törvénylátáson.

Hát csak az történik, ami ilyen esetekben történni szokott. A biró kihallgatja az embereket. Biczók védekezik és régi jogokat emleget. Dé az emberek éheiig vannak, de különben is azért van kint a törvényi átás. hogy a biró tulajdon szemével lássa az ügyet. Meg is nézik a helyet, ahol Biczók az Illés vetését tapos- tatja. Nyilvánvaló, hogy ő a hibás, ezen már nincsen mit beszélni.

Visszamennek az asztalhoz, a fa alá. Nagy. öreg eperfa terjeszti lombos ágait, a birói szék fölé. De a biró nem ül le, állva marad. A kalapját leveszi. Deresedő haját, amit felborzolt a szél, lesimitja.

— Készek az isküt letenni, emberek?

Igeneinek az emberek s fiataiabbja igönt

mond, vagy igent, az öregébbje a régi szójárás szerint ügönt níonri. Félkörben állnak az asztal előtt. A kalapok lekerülnek a fejekről, a jobbkéz a szívre tevődik. A két városi lovaskatona, sarkantyút összecsapva, haptákban áll.

Ki tudná megmondani, hogy miként és miért van az, hogy most mikor itt istennek neve eskübe verődik, templommá válik az egész határ és ünnepi csend van végig a mezőn. Szélfuvalom sincsen. A kutyák nem ugatnak, a lovak elcsendesednek s fejükéi figyelemmel arra felé fordítják, ahol a biró áll az emberek között. Micsoda más eskü ez itten kint, mint odabent, a városon, a hivatalos szoba számozott bútordarabjai között. Mintha a nap megállana, mintha könnyed remegés futna át a földön, mintha valami titkos, halk sóhajtás stállna a levegőben a távol erdők felől és a pillanatnak ebben a megfázó ünnepélyességében az emberek szavuk igazához tanunak hívják a láthatatlan közelségben levő élő és hatalmas istent.

Azután leül a biró. A kalapját a fejére teszi s kis ideig tesz-vesz az írásai között. Azután megint csak leteszi'a kalapot. Föláll. Jön az ítélet. A biró szava száll:

— Őfelsége a király nevében . . .

Megrendítő pillanat ez. A mélységes csend

szinte hallható. Az előbb az isten tartózkodott e helyen, most a király van itt. A nevében beszélnek A biró ál al népéhez a király szó)! Mily csodálatos rriindez:!; Az emberiek a- szivükön feledett ké zel állnak és birkóznak belső érzéseikkel, hogy a szemük köríybe ne lábadjon. Egy fiatal asszony, aki eddig a konyha küszöbén az ajtófélfába fogózva állott, sírva fakad és térdre ereszkedik. A király van itt. . . kiszáll. Miért mondják, hogy a biró kiszáll? Miért nem mondják, hogy kimegy? Hogy kiutazik, kikocsizik, hogy kifárad ? Nem mondják.

Késő ébredés.

A lovak szügvbe vágott fejjel vágtattak a süppedő utón, Kitágult orrlyukaikból, forró párát fuj/a ki a nyirkos őszi esetbe. Megnyúlt testük remegett a megfeszített ásbán. Egy fiatal nő ült egyedül a könnyű kocsin. Arczán a dacza mérés/, elszántság lászoU, előre hajolva nógotta gyorsabb iramra a már úgyis megvadult állatokat.

Köríilbelöl két órája, hogy az őrületes hajsza. A ködös estbe alig lehetett két lépésnyire látni, és csak úgy vaktában ösztönsze- rüeo fúrták magukat a tajtékozó koromsötét éjszakába. Az ut hírnökök süppedő volt a kocsi zajtalanul haladt elére, csak a lovak aczé- los patáik csörrent össze olykor. A füzesek körül halk moraj hallatszott, a megáradt folyam suttogott bele az esti némaságba. A leány olykor felfigyelt, majd lassúra fogta a kantárszárát,' csendes lépésre kényszeritette a lovakat, és feszülten meresztette a szemeit a sötétbe. Messze távolról gyér világosság pislogott bele a növekvő homályba olykor eltűnt egy-egy pillanatra, dé újra meg újra felbukott, mind közelebben. Egy mély sziklákkal megszaggatott útrészen haladt a kocsi, a lovak óvaiosan félénkséggel rakták élőre patáikat, de a leány ideges rángatással nógatta őket gyors futásra.

Végre a völgy elébe ért a könnyű jármű, a kis forpont otí pislogott a ieány előtt. Egy rozzant náddal fedett vikóból szűrődött ki, csak olyan olaj mécses volt, szegény erdei lakók olcsó világa.

A leány megállította a lovakat, könnyű

9-ik oldal,

mozdulat, ugrott le a puha posványos talajra, melybe apró lábai teljesen besülyedtek. Nesztelen léptekkel haladt az elhagyatott kis ház felé, a fény irányában, majd mint ki ösmerős helyen jár, az ajtóhoz tartott, izgatottságtól remegő kezét hozzá érintette ötször a durva fához . . . semmi válasz. Csönd volt, csak a sziklákon keresztül éles szél hallatott valami kísértetiesen félő halál madár féle hangot. A leány egy szokatlan félelem, a nyugtalanságnak eddig még egyszer sem tapasztalt érzése lepte meg. Az egyedüli különössége, az éj sötétjének vízió képei nyugtalanították. Sáppadt, anélkél is a hidegtől kréta fehér arca szinte fehérlet a homályban. Lassan vissza ossant az ablakhoz. Benézett. A halvány lángnyelv kékes fénye mistikusan libegő árnyakat húzogatott a vizes mésszel be mázolt nyirkos falakra, melyek még jobban elősegítették a fény szátszást. Egy náddal teleszórt helyen, a földön, bent egész a zugban egy sötét alak feküdt mozdulatlanul falnak fordulva. A szoba közepén levő rozzant háromlábú asztal mellett egy sáppadtképü fiú ült fejét egyik könyökére támasztva, néha idegesen meg mozdult helyén, mintha nehéz lenne a kéznek a teher. S álmából feliadtan az ajtó felé tekintett s egy figyelt.

A leány figyelte, majd vissza ment az ajtóhoz, csendesen felnyitotta, lassan oda állt az asztal mellé s a férfi vállára tette a kezét. Az alvó felriadt, először meglepetten nézett a leányra, aztán idegesen bántó hangon, rá sem nézve a jövevényre — szólt:

— Lilla, még itt sem hagysz engem békén ! Mért jöttél utánam ?

A leány csak állt szótlanul, arca most sáppadtabb volt, mélyen ülő szemei könnyes csillogással fénylettek ki, a hosszú selymes pillái alól merően, szinte még önkivülten nézett a férfira, majd lassan lehajolt hozzá. Igézőén szép szemeibe a vágy tüze lobbant fel, kissé nyitott piros ajkát csókolni való kívánatossággal közelítette a férfihoz, halkan suttogva, a fajdalomtól, a szenvedéstől, a kéjtől vönagló hangon egész hozzá bújva, forró lehellettel súgta, — szeretlek. — És csendesen neki engedte könnyei, mégtörten állt a férfi előtt.

A férfi még mindég mozdulatlanul maradt.

— Imre — szólt a leány, midőn kebléből fel-fel törő zokogása alább hagyott. Imre, még most sem szűnt irányomban való gyűlöleted, meddig fogsz még ridegségeddel gyötörni, nem látod, nem ér/ed, hogy az élet legkintel- jesebb kálváriáját járom, reménytelen szerelmi vágyaim sorvaszt egészen. Csak szenvedek és miért, hogy beláthassam mily eredménytelenül küdöttem, hogy egy hiábavaló tusa volt, melyet érted, a szerelmedért vivők.

A férfi lehajtotta fejét. A leány meg állt, egy pillanatra reá nézett, de látta annak mozdulatlanságát, közeledett hozzá. Oda állt egész elébe, lábaihoz térdelt.

Szeretném, — suttogta — ha egyszer csak egy pillanatra is boldog lehetnék a karjaidban, megittasulhatnék a szerelmedtől, engedd az ajkam az ajkaidhoz értetni.

— Nem, nem soha, hörögte a férfi, szinte brutálisan tolta el a leányt magától. — Soha, érted, soha ! Inkább a pokol kínja, mint a te bűnös ajkad csókja. Menj, mit akarsz, menj oda ahol tööb szerelmi üdvöt találsz, ahol téged viszot szeretnek, én nem soha . . . soha.

. . . Mert bűnös vagyok? vette át a leány a szót, hát nem tisztul e meg a lélek az igaz szerelemben, vagy nekem már reményem sem lehet, hogy egyszer még igazán szeressenek ? Nem a vágy ragadott el engem arra az útra ... hanem a sorsom, a végzetem. A végzet, mely elébem hozta azt a férfit, aki erősebb volt Hálámnál és erejénél fogva visszaéli gyöngédségemmel, a fiatal gyermek leányéval . . .

Megcsuklott a hangj , erőtlenül bukott teste a rozoga asztalra s elhaló hangon sóhaj- szerüen ismételte:

— Hát nekem már szeretnem sem szabad ?

Éleget szerettél már, vágta vissza a férfi.

de azért utána kapott az elalélt leánynak.

Imre, ne beszélj igy velem, nincs is jogod hozzá, azért, hogy utálsz, nincs megengedve, hogy bántsál is.

Ne beszélj igy, mond, szerelemnek lehet e nevezni azt, ami a legnagyobb szenvedéssel is felér. Imre, te azt hiszed, hogy az én Nikém megölte a bűn s nem tudok érezni, nem tudok szeretni. A szivem néni fásult meg s nein vált