Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-04-11 / 15. szám
8-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 15-ik szám. CSARNOK. á mezőn. Irta: Tömörkény István. Azt mondják, hogy az egyenes ut a legjobb. Az azonban csak példálózás afelől, hogy becsület dolgában az életben mindenki az egyenességet keresse, ami igaz is. De a valóságban azok az utak, amiken járni szokás, amelyek azért vannak elszórva a mezőkön, hogy rajtuk ide s tova menni lehessen, ezek az utak nem szoktak egyenesek lenni. Csak az újak, amiket messzelátóval cirkalmazott ki a mérnök, azok egyenesek és unalmasak. Ellenben a régi ut olyan, mint az emberi élet folyása, kanyarog erre is, arra is. De ez nem baj. A sik mezőkön az egyenes ut fárasztó, akár gyalog, akár kocsin. Végig lehet látni az egészet, egészen odáig, ahol a földszéléhez csókjával lehajlik az ég; úgy tét zik, hogy az ilyen útnak sehol sincsen vége, az ilyen ut fárasztó, mert nincsen benne semmi változás. Ezért volt okos ember az, aki midőn a mezőn legelőször utat vágott, görbén csinálta meg a nyomot. Vájjon ki lehetett ez az úttörő? S mikor történhetett az, hogy először ment végig ember a mezőn s mit szóltak az idegen jövevény láttára a széles levelű lapunövények, a sárgavirágu ökörfarkkórók, a piros bojtorjánok? No, efelöl nem lehet semmi bizonyosai sem tudni, ezt legföljebb a mindeneken uralkodó jó Isten tudja, ez meg nem tartozik felelettel. Csák annyi bizonyos, hogy görbén vágta az első csapást az első ember. Olyan helyen, ahol egyfelől talán néhány fa állta útját, ott megvan a látható oka is annak, hogy miért görbe az ut kezdettől fogva. De ottan is görbe, ahol semmisem állta a haladó ember útját, mert a lapos és tág mező egyforma mindenütt. Az az ember talán gondtalanságból tévelvgett igy. Lehet, hogy egyenesen akart haladni, de balfelől egy virágot látott s oldalt ment érte, hogy kalapjához tűzze s elvigye annak a leánynak a hajába, akihez ment, vagy akit eddig keresett s nem találta s most éppen azért ment, hogy hátha megtalálja. Lehet, hogy állat ugrott fel a fűből s az ember utána szaladt. Vagy feléje hajította a botját, hogy hátha eltalálja s elkellett mennie az eldobott botért. Ilyesmik történhettek s ezeken most már el lehetne találgatózni és tépelődni akár estig. De elég ebből annyi is, hogy az ut görbére vált s miután az ember is a nyomon lépkedő állatok közé tartozik, a következő többi ember már szintén olyan görbén járta a mezőt, mint az első. A görbe utak mellé verték le azután a sátorokat, mikor, mint a vadlud, helyet kerestek ezen a szép vidéken, azután a sátorok helyét elfoglalták a tanyák a kanyargó ut mellett, falvak is alakultak itt-ott, változások és átformálódások történtek, csak az ut maradt az ősi formájában úgy, ahogy az első ember kijárta, aki legelsőbb ezen a tájon vadat vagy leányt üldözött. Úgy lehet azonban, hogy anya volt, aki a dús fűben eltévedt kis gyermekét kereste szivszorongva. Mert tapasztalatokból áll az élet s az első anyák, akiknek a porából terem itt most a kenyérlisztes buzanövény, mindjárt az élet legelején még nem tudhatták, hogy csengőt kell a kisgyermek nyakába akasztani. Erre csak később jöttek rá s valószínű, hogy a kardot a férfiharag s a csengőt az anyai szeretet találta ki. . . . Mindezek azonban régi dolgok. Ma más világ van. Az emberek, akik valaha itt azt mondták: építsünk három sátrat, már azóta elszaporodtak, az utak megsokasodtak, összevissza kanyarogtak és egymásba bolondultak, hogy néha már azt sem lehet tudni felőlük, hogy melyik melyik ? Sok ut van nagyon s nem hiába mondta a napokban a csárdában vasárnap délután öreg Szélpál Mihály, hogyha úgy elhatalmasodik a levegő-gép, hogy a sok útra nem lesz szükség: majdnem kétszer akkora lesz az ország, mint eddig volt. Messze van azonban az még, hogy levegőgépen pipázzanak az emberek és szintazon- képpen ilyen masinán repkedjen a szüzdohány után a finánc. Ezúttal még ut az ut s földhözragadtak az emberek. Az utak kanyarognak s összefonódnak az emberek körül, mint a kígyók. Kis ut, nagy ut, mellék ut, országút, marhahajtó ut, diilőut, gyalogösvény, vágás, járás; tömérdek nevüket ki volna képes véges ésszel fölsorolni ? Mennyi baj van velük! Belőlük keletkeznek a villongások, a pörlekedések, a bírák fejének fájlalása, a violenciák s az utak- tól vari az, hogy néha testvér testvértől elidegenül. Mert a f ild mászni akar. Mert a földnek az a szokása, hogy szélesbedni és hosszabbodni akar. De hogyan? Miből? A határokon a földek mint ellenségek állanak egymással szemközt. A mesgyéket az emberek szigorúan őrzik. Határjelzőket csinálnak, de nem úgy, mint régen. Azelőtt a határkarókat csak kicsit verték a földbe, a nagyobb része kiállott belőle, hogy látni lehessen. De éppen ezért könnyen kilehetett huzni a földből s más helyen megint leverni. Az uj karók nem ilyenek. Ezek alig látszanak ki a végükkel a földből, azonban le vannak ásva jó mélyre, hogy a csalafantiság ne bírjon velük. Azt nem lehet valami könnyen a helyéből kiszedni. Mily sok idő kellett ahhoz, mig erre rájöttek. Mennyi furfang volt azelőtt. Mert a föld terjeszkedni akar. Ha lehetne: pénzért. De pénzért a legtöbb esetben nem lehet, mert a szomszéd föld nem eladó. Ellenkezőleg, az is terjeszkedni akarna. Minden igyekezetnek, minden szorgalomnak ez a végcélja odakint a tanyák széles birodalmában, hogy legyen pénz otthon mindig arra az esetre, ha történetesen a szomszéd főid eladó volna. E tekintetben kimondhatatlan szorgalmak észlelhetők. A takarékosság olykor szinte fösvénységgé vállik, az egyszerűség néha a nélkülözésbe csap át, de az igyekezet alapja mindig egy: a hazai földből minél nagyobb darabot juttatni az utódoknak. Miután azonban a jobbsó szomszédnak s a balsó szomszédnak, továbbá a felső és az alsó szomszédnak is az az igyekezete, hát a küzdés eredménytelen. Jön a furfang. Volt eset rá, hogy a határjelző öreg, nagy rózsabokrot egy éjszaka úgy elvitték minden gyökerestől s odább megint leástá’c a földbe, hogy a régi helyét nem is igen lehetett megtalálni. Azután ott van az is, hogy kikezdik az utat. Akkor a? ut megszükül. Azután átnyomó- dik a másik ember földjére s ezt fogyasztja. Máskor olyan igyekezet történik, hogyha kocsival kell bemenni a föld sarkába, a dinnyéért vagy babért, ami ott termett, hogy a másik ember földjén történjen az odahaladás. A kocsikerék pedig ellenség. Az megöli a termést. A kocsi csak az útra való, nem a földbe. Aki jószivil ember, még három év múlva is megtudja mutatni tavaszi időben a zsendülő termésen, hogy hol történt rajta kocsinyom. Hogy a kerék hol nyomta össze a földet. A pöröknek aziután ilyen születéseik vannak. Sok a por. A kintvalók gyakran fogdossák a bíróságok kilincsét s tömérdek papiros fogy el a bíróságok fölirására. Szinte úgy tetszik, mintha ezzel pakszióznának. Mintha egyszerű és egyhangú életükben ez volna a változatosság, az a jótékony kizökkenés az egyformaságból, amire az életben szükség van. Mintha ez olyan kedvtelésük volna, mint mikor a másik ember szórakozás céljából kártyázik, vagy pedig müzsikáltatja magát. — Ha a tanyám egy sarka rááldozódik is, de a jussomat nem hagyom — mondják az emberek és bottal mérgesen döfködik a homokot. Bár hiszen még mindig jobb ha csak a homokot döfködik vele, mert az ős homok, az egykori tenger maradványa, amely valaha halak társaságához volt szokva, jó és türelmes állat. Bizonyosan jobb mintha hadra kelnének s e jó vékony, finoman sugár, de súlyos gyertyánbotokkal egymás fejét kopogtatnák. Mert nem egyformák a koponyák, e tekintetben igen nagy eltérés észlelhető. Némelyik legény a csárdában, ha jó kedve van, kiugrik a szoba közepére s azt mondja: — Aki legény, üssön a fejemre. Hát aztán ráütnek s a koponya olyan alkalmasan rúgja vissza a botokat, mint a kovácsmester műhelyében az üllő a kalapácsot. Mig némely nyakon olyan hitványcsontu fejek ülnek, hogy alighogy hozzányúlnak, már rögtön beszakadnak, mint a papiros. Persze e tekintetben nehéz az intézkedés és a törvény is tájékozatlanul áll az ilyen kavarodott ügyekben. Mert ha a csizma kérge rossz és hamar kitörik, a csizmát bizonyára vissza lehet adni a mesternek, de a tosszkérgü koporlVát hogyan adhassuk vissza annak, aki szerkesztette? Általában azonban nem jó ez igy, egymás fején tapogatni az igazságot. Régente ugyarí ez igy ment, de hát az idők változtak. Még száz év előtt itt a határban hadra keltek a népek a dorozsmai kunokkal szénakazalási ügyekben és ilyen alkalmakkor sok koponya kilukadt és ezt az agyvelők bánták meg, mert az agy velő nem szereti a friss levegőt, elhervad tőle. Még más al alommal régebben, igazságos Mátyás király idejében, a város a király tudtával izent hadat Zenta városának, el is foglalta és úgy kényszeritette a polgárjog elismerésére. De hát ez is régen volt, ma az igazság kardja papirosból van és úgy hívják, hogy pör. íme például a jelenlegi esetben úgy áll a bál, hogy Simonvi Illés kénytelen port támasztani Biczók Mihály ellen, mert mindig á földjét rongálja a kocsival. Mily szomorú eset ez megint. Ez a Biczók olyan valami bizonyos sömmi-embör s mégis hatalmaskodik. Iliés rendes fiatal gazda, tisztessége hírét még a szellő sem érheti, mégis el van nyomva Botra kapjon ? Nem. Porre i megy. Most milyen kétféle emberek vannnk ebben a pörben és valóban, a fölöttünk élő egyedül hatalmas Isten hova tesz néha átkot és hova szerencsét. A Simonyi-birtok kétszer akkora volt ezeknek előtte, mint most. Mikor az öreg Simonyi meghalt, a két fiának jutott az egész. Szép kis fekvőség. Éppen a föld közepén á ház. A két testvér elosztozkodott becsülettel. A tanya egyik fele az arrafelé eső földdel az egyiké, a tanya másik fele az odavaló földdel a másiké. Az ilyen rendes, egy tagban levő birtokon könnyű osztozkodni, nem támadhat belőle lélekveszedelem. Bár ugyan vadnak olyan testvérek is, mint a Kisgucziak, akik az osztozkodásnál az apjuk subáját is kettévágták, a Simonyiaknál azonban békésen történt az osztály. Hanem másban történt a baj. Az Illés legény megfeleségesedett, magához való rendes asszonyt találván. Élhetnek a" kis családdal. De a másik fiú, a Márton elpusztult. Nem akart házasodni. A kintvaló élethez pedig nem élet az agglegénység. Ha valakinek még él az anyja s azt mondja, hogy minek egyem más asszony főztjét, mikor az édesanyám életét ehetem : ez még csak hagyján. Hanem ahol sem anya, sem asszony nincsen, ott elpusztul a gazdaság. A vénlegény elkorhelyesedik. Az még hétköznap is elmegy a korcsmába bort inni és nem komája a dolog. Odaszámit, hogy egymagát majd csak eltartja a föld, ha nem sokat vergődik is vele. Akinek családja van. öt-hat gyermeke, annak túrni kell ugyancsak a földet, akár az orrával is, de ő, — gondolja büszkén — mint egymaga, minek töresse magát. Az ilyen föld azután szomorú és elhagyatott, az ilyen helyet még a kutya sem kedveli. Elmegy más tanyába, ha felfogadják szolgálni. A pusztulás lassú* biztos útja ez, kezdődik a kölcsönpénzzel, végződik a licitációval. A licitáción azután megjelenik a sönki és sömmi embör, az öreg Biczók és rtiegveszi az örökséget. Az öreg Biczók gazdag ember, van egy öt tanyája. Még sincsen neki becsülete semmi. Ténydolog ugyan, hogy a kintvalók előtt rendkívüli nagy tiszteletben áll, a vagyon és az emberek aszerint osztályozódnak, hogy kinek hány hold földje van. A harmincholdas ember a jobboldalán ereszti azt az embert, akinek negyven holdja van. Azonban két vége van ennek is, mint a csáti botnak. Ha valakinek módot adott az Isten a földszerszerzéshez, hát művelje azt becsülettel. A földet tisztelni, szeretni, becsülni kell. Azt úgy kell dajkálni és ajnározni, mint a gyereket. Minden munkáját rendben meg kell neki adni és táplálni kell, nehogy elsoványodván, e fenséges szülőanyá termő erejét veszítse. A föld ezért hálás. Eh- gedi, hogy keblét fényes vasakkal felhasogassák és terem és élelemmel és élhetéssel, boldogulással látja el a népet. Az öreg Biczók azonban ezt nem teszi. Csak úgy tél-tul gazdálkodik. Az igaz, hogy annyifelé van földje, hogy valamennyire nem is ügyelhet rendesen. De akkor miért nem adja
