Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-04-11 / 15. szám
15-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal Bizodalmát jelent nekünk, az igazság erejében való bizodalmát, a feltámadás szent ünnepe. Amaz első nagy ünneptől kezdve, mely mindjárt akkor megfogamzott a hivők lelkében, mikor a befalazott sirból kitört az isteni igazság, attól kezdve minden esztendőben meghozza nekünk a tavaszi, nagy erőfelujulás ideje azt a nagy ünnepet, mely az az igazság életében, ami a természet életében a tavasz: a feltámadás. A keresztyén hivők leikéből, hol ott él a meggyőződés, hogy a halál nem lehet az életen diadalmas, ez a hit halle- lujázó örömteljességgel tör ki Husvét szent ünnepén. A feltámadás reménye, az örökélet biztatása szól hozzánk a húsvéti szent zsolozsmákon át. „Mert látjuk Jézus példájából, mi lehet a holtak porából.“ A keresztyén világnak ebből az örökszépségü ünnepéből az általános emberi világnak lehetne a legszebb ünnepe, mely mindenütt, ahol ember él, ahol az emberek még reménykedni tudnak, Jézus példáján át mutatná az utat, hirdetné a a bizodalmát mind ahoz, ami az emberi szívnek drága és szent lehet. Mindenütt, ahol hisznek, hinni kell az igazság diadalában, a feltámadásban. Az eltemetett igazság feltámad, hogy örökké éljen. A természet is minden télen eltemetkezik, hogy tavasszal újból éljen. Mint ahogy az emberi lélek nagy vonalai simulnak a természet örök formáihoz, annak megnyilvánulásai is keresik az összhangot a természet rendjével. Késő őszi időben halottak napját üljük és ime most, mikor virágfakadás van, akkor a feltámadás ünnepét. Mint ahogy a hosszú téli pihenés után várjuk a meleg napsugarakat, melyek feltámasszák az aluvó természetet, úgy szomjuhozza csüggedő, fáradt lelkűk a biztató remény- sugárt, melyet a feltámadás ünnepe, a husvét hoz meg nekünk. Aki már megállóit, uj erőt, további bizodalmát nyer a harchoz, melyet vívunk mindnyájan, akik az igazságért élünk. Ami a természet életében a tavasz, az a mi lelkünk életében a husvét. Maga a nagy természet példázza, hogy a világ rendje nem az elpusztulás, hanem a váltakozás. A természet élete maga az igazság élete. El nem pusztul, csak uj alakot ölt. Ezért az enyészet nyomában ott jár a feltámadás. Ahol mi halált látunk, ott már uj élet csirái bontogatják titkos erőiket. Ezért mi is gyakran úgy kiáltunk fel, mint a szent sir hitetlen őrizői: „Ő nincs ott, ő feltámadott!“ Ha valahol igazságot temetnek el, hitetlen szemmel ne keressük a sírban az eltemetettek Ő nem lesz ott; feltámadott. Mindnyájan, akik valamikor igazságot temettünk el a lelkűnkben, kell hogy higyjünk annak a feltámadásában és ha lelkünk bizodalma csüggedne ebben, minden husvét meg kell, hogy újítsa a mi hitünket. Mikor fakadó virágok tavaszi sátora alatt, harangbugás közben zsolozsmás templomokba megyünk, lelkünk mélyéről hallelujázó, örömteli zengéssel tör fel a bizodalomnak ez a forrása, melyet a husvét ünnepe fakasztott. Utóhangok a dorogi gór. kath. püspökség székhely-kérdéséhez.*) A Nagykároly és Érmellék elismerésre méltó buzgalommal agitált, érvelt a püspöki székhelynek Nagykárolyba való helyezése mellett. Hűséges interpretálója volt e vármegye, e város közóhajának. Hasztalan, Hiába valónak bizonyult minden érve, jó szándék, áldozatkészsége, a székhelykérdés nem javunkra dőlt el. Városunknak a felkinálkozót ért bántó mellőzés szerepe jutott osztályrészül. S a megszégyenítő mellőzés annál bántóbb, minél jobban kínálkoztunk fel. E sorok írója már előbb is kifejezést akart adni azon felfogásnak, hogy ne fussunk tovább már azon szekér után, mely nem akar felvenni, de nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha ártani akarna a látszólag kedvező irányba terelt ügynek. A püspöki székhelykérdést ma már eldöntődnek kell vennünk, tehát hozzá szólhatunk elfogulatlanul, az az sine ira et studio; a mellőzés fájó érzésével ugyan, de nem az erkölcsi elcsüggedés, kétségbeesés hangján, mint a Nagykároly és Érmellék 14 számában foglalt cikk írója. Minden kérdés elbírálásánál kétféle szempontvan. Tagadhatatlan, hogy mi a püspöki székhelykérdést magasabb szempontból fogtuk fel. Hogy az irányadó körök ezt a magasabb szempontot felfedezték-e, vagy nem városunkban) avagy a helyesen felfogott nagy cél dacára döntöttek más város mellett, nem tudjuk. Az tény, hogy kezdettől fogva oly két város felé gravitált az uj püspökség papsága, mely nyíltan állást foglalt az ellen, hogy a pöspöki székhely oda helyeztessék. Úgy Debreczen, mint Nyíregyháza nyíltan kifejezést adott annak. Előbbi várost később a részvét szánalomra indította, utóbbit a számitó érdek késztette arra, hogy felajánljon yalajnit a püspöki székhely odahelyezése esetére. Annak jellemzésére, hogy mindkét város mily felekezeti féltékenységből volt ellene a püspöki székhelv oda helyezésének, idézünk a Debreczeni Protestáns Lap f. évi március hó 28-án megjelent 13. számából, mely úgy szólván teljesen az uj püspökség székhelykérdésének volt szánva. Nevezett lap leközli mindazon cikkeket, melyek a protestantizmus nevében foglalnak állást a gör. kath. püspökségnek Debrecenbe hozatala ellen. Egyib protestáns lap azt írja, hogy a kálvinizmusnak Magyarországon hivatása van, e hivatás letéteménye századok óta Debrecen, a hivutás félreismerése, szándékos letörése minden oly lépés és kezdeményezés, mely Debrecenben a kálvinizmus domináló szerepét csak lehelet- szer illeg is elhomályosítja. A Dunántúli Protestáns Lap szerint a kálvinista Róma felett Debreczen város tanácsa már meghúzta a halál- harangot. „Az a rövidlátó erőlködés — folytatja, — amellyel a görög katholikus püspöki székhelyet Debrecenbe óhajtja tétetni, kétségtelen oda fog vezetni, hogy Debrecen megszűnik kálvinista Róma lenni.“ A Sárospataki Ref. Lapok még tovább megy, nyíltan meggyanúsítja a kormányt is, midőn azt mondja, hogy a székhelykérdésnél nem csak üzletről van szó, itt sokkal többe meg'/ a játék, a kormány utján a klerikalizmus dolgozik ebben a versengésben. S ázzál fejezi be ily modorbar irt cikkét:' „csak á vak nem *Közöljük e cikket, ámbár annak tartalmával nem mindenben értink egyet. Álláspontunkat e kérdésben mai vezércikkünk képviseli. Szerk. látja, hogy a klerikálisok Debrecenre áhítoznak, azt akarják megszerezni, ott lábukat megvetni és onnan mint archimedesi pontról kimozdítani, vagy legalábbis meg gyengíteni a magyar kálvinista világot.“ Betetézi mindazokat A Pesti Egyház és Jsk, Lapok „A debreczeni invázió“ cimü cikkel, melyben az mondatik, hogy a kálvinista Debrecen hamis jelszavak és konkolyhintő izgatások folytán ismét készül kitenni magáért egy évszázados jellegétől merőben idegen institúcióért: a gör. kath. püspökségért. A debreceni véres merénylet alkalmát használják fel az ultramontanizmus ágensei arra, hogy megfosszák Debreczent régi jellegétől. Ez már nem is a féltékenység, hanem a gyűlölet hangján szól. De nem folytatjuk az idézést, érthet ebből nemcsak a magyar gör. katholikusság. Ebből okoljon a türelmetlen katholicizmus, tanuljon a türelmes protestantizmustól. Még csak Geduly Henriknek, a nyíregyházai lutheránus püspök véleményéről emlékezzünk meg. Az említett lap szerint Geduly kifejezést adott azon reményének, hogy Debreczennek józan kálvinista népe nem engedi magát tőrbeejteni a kilátásba helyezett anyagi haszon miatt. Szerinte Nyíregyházán is csak meglepetéssel ment keresztül az ismeretes indítvány, azóta sokszor megbánták és visszacsinálnák a dolgot. A székhelyesek győzelmét — szerinte — az okozta, hogy a nyíregyházai protestánsok megoszlottak és az evangélikus egyház nyiltan nem nyilatkozott e kérdésben. Ily előzmények után beszélhet Miklóssy püspök békéről és szeretetről. Hogy ezek dacára miért választotta inkább székhelyének azt a várost, hol megosztott szeretettel fogadják, mint azt, hol osztatlan szeretettel várták, ezt legfeljebb csak sejtjük, de megérteni nem tudjuk. A nyíregyházai evangélikus püspök annak adott kifejezést, hogy Nyíregyházát és Debreczent egymás ellen játszották ki hangulatkeltés céljából. E sorok írójának már rég az volt a véleménye, hogy Nagykárolyt játszották ki mindkét város ellen mesterséges hangulatkeltés, vagyis ugrasztás céljából, amint a következmények igazolják. Nagykároly város azzal áltatta magát, hogy a magasabb célokat tekintve, a vallás- erkölcsit és nemzetit, javára dűl el a kérdés. A Debreczeni Protestáns Lap idézett számában maga dr. Ferenczy Gyula, a lap szerkesztője „A nagy cél“ cim alatti vezetőcikkben foglalkozva a székhelykérdéssel a székhelynek sem Debreczenbe, sem Nyíregyházára való helyezését nem tartja a nagy cél érdekében levőnek, hanem Dorog mellett tör lándzsát, ha pedig ezt mellőznék, Nagykárolyt tartja megfelelőnek. Vagyis előtte is nagy cél a magyarság megépítése, de nem szabad a magyarság egyik házát úgy építeni, — mondja — hogy azért a magyarság másik templomát és házát lerontsuk. Szóval a magyarság érdekének elibe helyezi a felekezeti szempontot. Ismerve a protestáns felfogást, Nagykároly méltán számíthatott arra, hogy reá esik a választás. Mert Hajdudorogot a püspöki székhely egymaga még nem teszi oly kultur tényezővé, mely kielégíthetné az uj egyházmegye kulturális igényeit, a tovább való fejlesztése pedig ép lehetetlen volna. Nagykároly ellenben már meglevő kulturális intézményeinek tovább fejlesztéséhez uj élőt nyert volna és fokozott erővel szolgálhatta volna azt a nagy célt, melyet eddig is erejéhez mérten szolgált. Ha nem sikerült erről az illetékes, nagy- befolyású egyéneket meggyőzni, ha a mi nemes, hazafias munkánkhoz nem sikerült a püspökségben segítő erőt nyerni, folytassuk a nagy
