Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-01-03 / 1. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. január 3. 1. szám. Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyonida r.-t.“) Hirdetések szintén ott vétetnek fel. )#=- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főmunkatárs: DR. BORODY DEZSŐ. DR HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY NYOMDA R.-T. S*S” MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre........................................8 korona. Fel évre ............................., . . 4 korona. Ne gyed évre...................................2 korona. Eg y szám ára..............................20 fillér. Mö gött ünk—előttünk. Óesztendő—ujesztendő. Alig választja el a kettőt egymástól valami s mégis mily nagy közöttük a különbség. Van akkora, mint a halott és az élő között. Egyik a múlté, a másik a jövője. S mi áll közöttük? Talán egy perc, vagy egy félperc, vagy inkább egy pillanat? Föltétlenül csak egy pillanat, amit azonban senki sem mer határozottan megjelölni. Vagy ki mer az órák pontosságában pillanatnyi különbségig bízni? Nemcsak a maga 3 évre szavatolt lapos órájában, hanem bármelyik emberi csinálmányu órában ki mer bízni, mikor egymásba váltódik az idő? Kezünkben a remekbe készült szerkezettel, bizalmatlanul, tájékozatlanul állunk az örökkévaló idővel szemben s csak tapogatózva, sejtve tudjuk, hogy a szorosan kapcsolódó újév mikor öltődik bele a már mulandóvá lett évbe. A sejtelmünk fölé tompító, puha takarót vonunk sötétből, mikor világosan látni úgy sem adatott módunkba. Szilveszter éjfélén eloltjuk a lámpákat. Igyekszünk vele, hogy bele ne késsünk az uj évbe s jól utána engedünk, nehogy megelőzzük a világításunkkal az uj évet. Éjfélre eloltjuk a világot s mikor már jól megültünk a sötétben, mikor biztosak vagyunk benne, hogy belefoglaltuk a nagy pillanatot, felvirrasztjuk magunkat. Nem tudjuk hajszálnyira, hogy hova álljunk, de odaállunk a mesgyére, hol egymásnak hátat fordítva áll a két év. A határon egy testté szorosulva, de két arccal, múltba és jelenbe nézőn áll az ó- és az újév. Talán a szilveszteri állapothoz, mikor lelkűnknek egy része a múltba, egy része a jövőbe néz, semmi sem fogható találóbban, mint a Jánusz lényege. Ez az ókori isten, a mindent megíestesitő ókori embernek ez a zseniális alkotása a nagy elválasztódások istene. Mint ilyennek, két arca volt, melyek éppen ellenkező irányba néztek. Az egyik arc öreg, szakállas volt, ez a múltba nézett, vele átellenben a fej másik oldalán levő arc fiatal volt és előre, a jövőbe nézett. A kétarcú Januszt eleinte a folyton egymásba folyó s egymásnak hátat fordító idő nehezen felfogható lényegének érzékitésére használta az ember. Később azonban odakerült minden olyan helyre, a hói egymással ellentétes lényegü területek átléphető közelségbe kerültek egymással. A nagyon ellentétes, mégis nehezen elhatárolható területek küszöbénél, bejáratoknál, ahol a nagyon ellentétes lényegü „kint“ és „bent,, a küszöbön találkoznak, a kétarcú Jánusz szobra állott. Jobban találó megtestesítését el se képzelhetjük a Szilveszter éjben összenövő két évnek, mint Jánusz kétarcú fejében, melyről egyik oldalon az óév megszakállasodott, emlékekkel terhes arca, másik oldaláról az ígéretekkel, csalárdságokkal teli újév fiatal képe néz felénk. Mit látunk e két arcról? Az öreg 1913. év halálos fényű szeméről visszatükröződik a szemrehányásunk, mellyel őt illetjük. Arca a mindenkori óévek szomorúságánál több szomorúságtól öreges, megviselt. Mint aki magában hordja végzetét, elkerülhetetlen vétkek elkövetésének bünbánatától megtört. Az újév arca fiatal, reményteljes, de megbízhatatlan. Mindamellett sok jót várunk tőle. Majdnem az elmúlt év minden bűnének jóvátételét. Legalább is úgy érzi igazságérzetünk, hogy a legrosszabb év után, némi vigasztalódásul, jó esztendőnek kell következnie. Szinte azt érezzük, hogy ime, ez az uj év lekötelezettünk. Elődének bűnei arra kötelezik, hogy jó legyen hozzánk. Isten tudja, talán a bizalmunkat veszitenőnk el, ha az újév nem számol e kötelezettségével. Nem, nekünk olyan drága ez a bizodalmunk, mellyel az uj esztendőhöz fordulunk, hogy nem is gondolhatunk annak az elvesztésére. Érezzük, hogy magunk iránti kötelességünk az uj esztendőben bizni. Ezzel tartozunk a hitünknek, mely azé, ki felette áll az időnek. Talán jöhetnének egy év elmúltával uj csapások, miket eltudnánk viselni, ha csak egy évig éreznők a megkönyebbü- lést, amit ettől az évtől várunk. (Ss.) Ya banque. irta: Fehér Ákos. Rényi, a zseniális fiatal mérnök, kit egy indiai vízműhöz szerződtettek — lehangoltan, bágyadtan, valamelyes balsejtelem hatása alatt, szinte babonás félelemmel eltelten nézte azt az egyszerű papírlapot, amely a vizmütársaság angolszövegü feltételeit tartalmazta. Talán már ezerszer is elolvasta s a legutolsó betűig a fejében volt már az elfogadólevél minden egyes sora vésve, de azért valami titkos ösztön azt diktálta neki, hogy újra meg újra a kezébe vegye. Amig az elfogadólevél nem volt birtokában, millió tervet kovácsolt fantáziája, miket majd a mesék világában, Indiában, mind valóra válthat. Képzeletében már látta magát, mint úszik a dicsőség fényárjában. Látta a világraszóló esemény híreit papírra vetve s az ő nevét, mit milliók a csodálat hangján mernek csak kiejteni. Boldog volt. Hiszen a szerelem édes álmát a dicsőség, a hir, a dicsvágy álmaival keverte össze, amely keverékből a boldogságnak, a megelégedettségnek képe kápráztatóan csillogott feléje. Most azonban már jobban szeretné, ha a fényes álmok sohasem öltöttek volna valóságot. Maradt volna csak álom mindörökké, hogy rá egy nagy hivatás vár méssze-messze Ázsiában, a Gangesz ciprusos partján . . . . Amint az elfogadólevelet nézte, mintha egy képzelt árny, egy hosszú fekete vonallal szelte volna ketté a teleirt ivet s mintha egy hang súgta volna a fülébe: — Lázálmai vannak, mérnök ur! Én sohasem egyezem bele abba, hogy agyába egy olyan gondolat fészkelje be magát, amely gondolat a szívnek korlátokat akar szabni. Én sohasem tudnám rászánni magam, hogy balga álmai után futva kövessem Önt. Talán — ha bizonyosan tudnám — ha csalhatatlan bizonyítékaim lennének, hogy nem valami rettenetes ellenféllel kellene felvenni a harcot: akkor talán még követni is tudnám a csodák világába, bármily kevés lenne az az idő, mit az ellenféltől ellopva, nekem szentelne . . . Kábultan tolta el magától a papírlapot és sötéten bámult maga elé. Kételyei támadtak a nővel szemben, aki már félig meddig jegyese volt. Ő úgy álmodta azt a merész álmot, hogy a szebbik fele majd a csodák világában fog valóra válni, amikor a dicsőségaratta babérokat mind odarakhatja annak a kedves leánynak lábai elé, akit legjobban szeret az egész világon. Eddig sohasem jutott eszébe gondolkodóba esni afelett, hogy: vájjon elég erős lesz-e a szerelme annak a leánynak ahhoz, hogy őt dicsszomjas utján egy messze, ismeretlen világba követni tudja . . . Lelkében egy kész elhatározással, szinte öntudatlanul engedelmeskedve egy benső sugallatnak, követte a hatalmaskodó érzés parancsát s azon vette észre magát, hogy utón van. Szinte gépies gyorsasággal rótta a hosszú utat, amelyet jegyesének lakásáig meg kellett tennie. Már majdnem éjfél volt, de mit törődött ő most az idővel, hogy illik-e, nem-e ilyen időben látogatást tenni. Számára csak az volt a fontos, hogy ma, még ma biztosat tudjon. Alig választotta el negyven lépés kedvesének lakásától, amidőn annak rózsás fényben úszó, kivilágított ablakait megpillantotta. Mintha ütés érte volna a fején, megtántorodott. Csak egy pillanatig tartott, aztán leküzdve gyöngeségét, fokozottabb erővel ment előre. Hónapok óta nem játszott a jegyese s most mégis, mintha bent valaki játszana a zongorán. Kábult agyába, mint a villám csapott le a gyanú, a féltés s képzeletében már látni vélte a riválist, amint a zongora fölé hajolva hallgatja Shopin mazurkáit. A csábos akkordok tisztán szűrődtek át a nyitott ablakon s Rényi a hanghullámok áradatában elkábultan,
