Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-15 / 7. szám
7. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága folyó hó 13.-án, csütörtökön a vármegyei székház gyüléstermében iendkivüli közgyűlést tartott. Csaba Adorján főispán d. e. 10 órakor megnyitván az ülést, kegyeletes szavakkal emlékezett meg Őfensége Rainer főherceg haláláról. A közgyűlés úgy határozott, hogy a főherceg halálán érzett részvéte a jegyzőkönyvben megörökittessék. Ezután dr. Gózner Elek, ügyvéd, törvényhatósági bizottsági tag, tb. vármegyei t. ügyészt parentálta el a főispán. A vármegye részvétét jegyzőkönybe vették. Rátérvén a napirendre, elfogadták Nagykároly város képviselőtestületének az újonnan létesített gör. kath. magyar püspökség székhelyének Nagykárolyban leendő elhelyezése érdekében hozott határozatát. Ugyancsak elfogadták Nagykároly város képviselőtestületének ebben az ügyben a vallás és közoktatásügyi miniszter úrhoz intézett feliratát. A feliratot a vármegyei törvényhatósági bizottsági tagokból választott küldöttség fogja a miniszternek átadni a vármegye közönségének feliratával együtt. Elhatározta továbbá a közgyűlés, hogy az uj püspökség jelenlegi adminisztrátorát felkéri hogy Nagykároly város kérelmét szintén támogassa. Ezt az indítványt Rónai István, csanálosi plébános, vm. bizottsági tag terjesztette be a következő beszéd kíséretében : „Felszólalásom indító oka azon a meleg érdeklődésen kívül, melylyel Nagykároly város ügyei iránt viseltetem, a szóban forgó kérdésnek nagy hordereje, meoszekiható fontossága. — Magyar nemzeti szempontból évtizedek' óta nem történt oly hatalmas alkotás, mint a magyar gör. kath. püspökség felállítása, — Erről lévén János fölugrik a pádról, ahol feküdt a subaaljon. — Mi ez ? A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen. János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az ágyból, ahol a gyermekével fekszik: — Ne mönj ki ruha nélkül! Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház udvarára abban a fehér testi ruhában, a miben van, mert az világit a sötétben. (Azért is nevezik csőszlámpásnak.) János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s igy siet az ajtóhoz : Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból hallatszik odakin a dörrenés s ujfent recscsen egyet az ajtó. — Ne menj ki! — sikolt az asszony. — Majd megint lünnek! — Nem lü már — csititja János — mert puskaszó volt ez. Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több. János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé. Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két Ízben belőtt. Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy alakot lát, a mint szó, kedvező alkalom kínálkoznék arra, hogy e kérdést, mint a. magyar nemzeti állameszme természetes megnyilvánulását állítsam szembe azzal a mesterségesen felszított izgalommal, mely a nemzetiségek körében itt-ott tapasztalható. Ám, szorosan a tárgyhoz kívánok szólani s még nehezen palástolható felindulásom kitörésétől is gondosan óvakodom. A püspökség felállításának ténye megvál- toztathatalan. Hogy azonban ez a szivünkből sarjadzott uj intézmény vallási és hazafiui feladatának megfelelhessen, kellő elhelyezést kell számára biztosítani. E tekintetben a dolgok jelenlegi konstellációja az, hogy két komolyan küzdő félhez egy harmadik, a mi városunk, Nagykároly is csatlakozott. Előre is kijelentem, hogy hála, elismerés illeti mindazokat a tényezőket, melyek tekintélyük latbavetésével Nagykárolyra irányították a figyelmet. Ennek köszönhető, hogy a k rdés itt, a megyeházán is szőnyegre került, s hogy a vármegye közönsége is ez ünnepi órában nyilváníthatja véleményét. Komoly feladatok megoldásához komoly elhatározás illik. Ez pedig csak helyes indokok alapján állhat elő. Szerintem — mélyen tisztelt megyegyülés — keresve sem lehetne megfelelőbb központot találni Nagykárolynál. Akár a város, akár a püspökség érdekeit tekintjük, ez lenne a leghelyesebb megoldás. Városunk megyeszékhely; azonkívül családi fészke egy kuruc magyar főúri családnak. Továbbá egy forgalmi fővonal mentén fekszik. Szívósan magyar a légköre, mely egy gazdag tömör, valamikor nemzetiségi vidéket a legma- gyarabb érzelmi közösségbe olvasztott, amire kevés példa van az országban. Ily körülmények között az ide tervezett püspökség városunk fejlődésének leghatalmasabb emeltyűje lenne csakhamar! De a püspökségre is a legelőnyösebb elhelyezkedés lenne az itteni. Kontinuitásban a sok és tekintélyes plébániát átengedett nagymultu munkácsi püspökséggel, annak a területnek, mely működése színteréül szolgál, körülbelül a geográfiái központján, itt, ahol a magyarság tüzpróbáját kiállott két gör. kath. magya' egyház fejt ki áldásos működést annyi ideje és ahol az uj püspökség létfeltételének s továbbfejlődésének alapintézményei, a kegyesrendiek gondos vezetése alatt álló főgymnasium és internátus, készen állanak, valóban magára a püspökségre nézve is sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd vclna. A gazdag szomszéd. Az asz- szony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak: — Mit véthettünk neki? — Mit véthettünk? — mondja János. — Hogy még a mienk ez a kis föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy ijedtünkben szökjünk el a földtől. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De hiszen — tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé — van még Isten az égben! — Jaj, — csititja az asszony — csak vigyázz ! Csak ne tégy semmi olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet huzza 1 — Hát hiszen az igaz — véli János. Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csititják a gyereket, aki nyűgös, fél, megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni. — De revolvert mégis csak tartani köllene — mondja az asszony. .— Az igaz, — szól János. — Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok vele bánni. Én csak a puskát tanultán a katonaságnál. — Majd eltanulnád mástól a bánását. — Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök. — Ugy-gy, — biztatja Rózái — legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná mög, hogy kívánatos volna az elhelyezkedés. Azonkívül a nemzetiségiek veszedelmesebb fókusainak közelsége könnyűvé tenné a kívánatos ellenőrzést, így a városnak a püspökségre s a püspökségnek a városra való előrelátott kölcsönhatása a legszerencsésebb auspiciumul szolgál a mindkettőre váró hivatás betöltésénél. Ezek azok az indító okok, melyeknek figyelembevételével könnyen kialakulhat a vármegye ítélete. Ezeknek alapján, amidőn köszönetét mondok a vármegye vezetőségének az eddigi fáradozásért, egyben kérem s ezt, azt hiszem, az egész gyűlés nevében tehetem, hogy az előttünk fekvő indítvány egészittessék ki azzal, hogy a püspökség ez idő szerinti fejének, Pap Antalnak eddigi bátor és sikeres működéséért a vármegye köszöneté nyilvánittassék, mert súlyt fektetnék arra, hogy jövőre az ő erős kezű támogatása is biztosittassék, hogy igy a vármegye, a város és a püspökség érdekeinek szempontjából az uj püspökség székhelye bármiben áldozat latbavetésével is Nagykároly legyen.“ Elfogadták a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület indítványát az uj adótörvény revíziója tárgyában s ugyanezen egyesület indít /ányát a Balkán-államokkal 1917. évig fennálló kereskedelmi szerződések változatlan fentartása tárgyában. Pozsonyvármegye közönségének átiratát a megyei és községi közigazgatás államosítása, illetőleg államilag kinevezett tisztviselőkkel való ellátása tárgyában a kormányhoz intézett feliratának támogatása iránt, irattárba helyezték. A vármegyei-telefon-hálózat létesítésére 20,000 koronát szavazott meg a közgyűlés. Több kisebb ügy, községi határozatok, költségvetések, felebbezések stb., elintézésével a közgyűlés 11 óra után véget ért. Az adósok mindenáron ki akarják kerülni a fizetést. Ez egész természetes igyekezet; senki se szeret fizetni, pláne a mai szomorú világban nem. Nem a hitelezők feje fáj nekünk, mikor egy ilyen kikerülési módot szóvá teszünk. Utóvégre nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek esténkint egyett-kettőt, hogy hagy tudja mög mindönki, hogy ott fegyver van a háznál. Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg ... ha most véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett ? — Hát ott az ajtó — mondja Rózái. — Az is mutatja, hogy körösztül van lőve. Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafadeszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani. Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel, hogy: — Jaj, gyünnek, édös apám! Hol az asszony szól ijedten: — Valaki jár kint. Hallgasd csak . . . Bezártad-e az ajtót? — Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit. Fölsóhajt az asszony :j — Bírni is kéne . . . Hejh, istenöm-iste- nöm, de leesött róllunk a tekintetöd ebbe a pusztaságba . . . Hallod, megint jár kint valaki. Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya. Lecsillapult az ijedtsége s hazajött. — Látod, — mondja Rózái — ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, aztán kitépet volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt. — Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat. Mert ha cigány lőtt volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával segítségre. Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János kimegy a tanyá-
