Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-20 / 51. szám
51. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal Van is. Mikor intézkedéseket foganatosít, hogy a piaci élelmiszereket a viszontelárusitók kezétől megmentse, mikor beavatkozik, hogy a mészárosok a húst szerényebb haszon mellett is mérjék, akkor voltaképen a fogyasztás helyes és elegendő fedezéséről gondoskodik. E tekintetben már csak a terület szélesítéséről, esetleg uj eljárásoktól lehrt csak szó. Elvi meggyőzésre a tekintetben, hogy a városokat ilyen kötelességük elismerésére kelljen bírni, egyáltalában nincsen is szó. A városok elismerték ezt a kötelezettségüket és teljesitik is. Teszi a mi városunk is. Tudhatjuk, hogy a piaci vásárlásokra vonatkozólag intézkedések vannak, melyek arra irányulnak, hogy a fogyasztó városi közönség kereslete kielégítetlenül ne maradjon. Így pl. viszontelárusitó (kofa) 10 óráig nem vásárolhat. Emlékezünk, hogy a mészárosok hatósági (polgármesteri) beavatkozásra szállították le a hús árát. Tehát a városi szervezet a polgárság igényeinek kielégítése érdekében tesz mindig valamit. A munkája azonban főleg a jótékony ellenőrzés, szükség esetén a beavatkozás. E cikknek azonban az volna a kezdeményezése, hogy maga a város is lépjen be a termelők sorába. Sok irányban meglevő előnyei, főleg a nagyban való termelés lehetősége mindenesetre versenyképességet biztosítana a városnak. Mig azonban a város bevételeit szaporíthatná, addig a polgárság javára is volna, ha egyrészről a termelés fokozása, más részről a méltányosabb árusítás lenyomná a felnőtt piaci árakat. Az állandó motívum e tervben is fellelhető, ami az, hogy egy intézmény szolgálja úgy a város, mint a lakosság igényeit. A városnak is, a közönségnek is jövedelem, illetve megtakaritás. Az ilyen eljárás voltaképen csak kiegészítő oldala a hatósági szék felállításának, melynek tervével és képzelhető jövőjével már egyik múlt számunkban foglalkoztunk. Mint akkor számadatokkal igazoltuk, eme tervnek akadályai vannak, de a jövője biztos. Vagyis: nem megy egészen simán a kezdeményezés, de ha egyszer megindult, maga-magát élteti tovább. Más városok példája azt mutatja, hogy minden élelmiszer-termelési akció virágzik. Biztos jövője lenne egy baromfi-tenyésztő telepnek is. Kereslet mindig van ezen a téren. Csak piacunk nagy baromfi forgalmára kell mutatnunk. Ámbár megjegyzendő, hogy egy városi baromfi-tenyésztő telep első sorban is a közönség szükségletére kellene, hogy termeljen, ami maga is nagymérvű fogyasztást jelent. A végső célja ezen intézménynek az lenne, hogy a piaci drágaságot csökkentse. — Még az lenne a leghumánusabb eljárás a kofálko- dókkal szemben, ha a város konkurenciát csinálna nekik, amivel lehetetlenné tenné őket. Azonban van a városi hatóság kezében más eszköz is a drágaság ellen. Az eddigi megszorításokon kívül még szigorúbb intézkedésekre volna szükség a kivitel meggátlására. Csak figyeljük meg, hétfőnként milyen baromfi rakományokat visznek innék el a kereskedők a környék nagyobb városaiba, mig nálunk kevés, rossz és drága marad, amit meg se vett a baromfi kereskedő. Ugyanis a tömeges eladási alkalom csábítja a termelőt s a kereskedő számára tartja fent az áruját, mig a tilalmi idő lejár s az 10 órakor csak úgy megveszi, ahogy megvehette volna reggel 7-kor. Ez az eljárás tehát nehezen válik be. A piacon vásárló közönség csak megkárosodik. Azt az árut kapja, amit a kereskedő meg se vett, mert drága, mert rossz. Valóban nem lehet más eljárást venni foganatba, mint megvámolni minden elszállított baromfit. Csakis ezzel a gyökeres eljárással lehetne a helyi piacon tartani a vidék termelését. A termelők nem károsodnának, mert a behozott baromfi csak eladódna, csak talán nem olyan nagy tömegekben, csak párjával, apránkint. Ezt a kis bajlódást, amivel ez többet jelent, nyugodtan ki lehet csikarni a környéktőt mely végeredményében szintén innen él. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. Színház. Giling-galang. Beharagozunk. Amit mondani akarunk, nem mind ugyanaz, mint amit hallomás után előre mondtunk. Azonban a korrigálásunkat későbbre hagyjuk, nyugodtabb időkre; ha majd többet láttunk, Kigyultak a lámpák. Az első telt ház előtt megjelentek és megkedveltették magukat az uj társulat tagjai. Különböző mértékben, de valamennyien. Nem csalódunk, ha egyeseknek meleg ünnepléseket jósolunk. Bizonyosat még senkiről sem mondhatunk. Ahelyett, hogy alája ülnénk a kritikusi vaskalapnak, aminek a kellemetlen, lenyűgöző nyomását úgy játszódjuk ki, hogy szegre akasztjuk s ahelyett, hogy emelgetnék, úgy járunk alája mi, ki s be, a magunkba nézés helyett inkább arra figyelünk most, hogy mit szól a közönség ? Ennek a szava taps. No hát tapsoltak eleget. Szóval a kritika jó. A közönséggel tartunk mi is. Miért ne tessék nekünk, ha neki tetszik ? Idő és hely szűke miatt csak összefogva számolunk be az eddigi 3 estről. Az első tapsot a primadonna kapta, ki ezt a műveletet többször megismételtette a jó közönséggel — cserébe. Mert ő is ismételt eleget. Sikkesen táncolt, kellemesen énekelt, helyesen játszott. Ízlésesen öltözködik. A közönség igen fogja kedvelni. A Faunban Marossynak volt jelentős sickere. Tóth József igen előnyös megjelenésű, szép beszédű színész. Vécsey Ilona impozáns alak, tehetséges művésznő. Bródy Irén kellemes énekü. Váradi Izsó mesés lábú táncos. Úgy pattan, mint a gumi lapda és hajlik, mint a rugó. Ügyesen is játszik. Horváth és Gáspár tovább is a mi kedvelt, tehetséges embereink. — Máskor többet, sokkal. A műsorból nem tudunk többet, mint a közönség tud a szinlapról. Lehel, hogy a színházi iroda többet tud, de nem mondja. Legalább nekünk nem. (Ss.) padló és egyszerre nagyot ’csattog az ajtó kilincse. Most mintha a sötétben végigtapogatna a kezeivel sorra, halkan recseg a bútor fája, a hogy óvatosan végigtámaszkodik, a parket recsegése is elárulja lépteinek az irányát. Hogy nem jár ott senki 1 Jóságos Isten, mégis csak recseg-ropog minden s eltölti halálos rémülettel a virrasztó asszonyt. Az a sötétség, az a reménytelen sötétség! Olykor meg az utcai ablakon jelenik meg egy fehér kisértet. Sápadt arccal, orvul közeledik a hold s amint világot szór a szobába, most holdvilágos rémület tölti el. Itt megvilágít egy gubbasztó szörnyeteget: hiába tudja, hogy az a nagy karasszék — hátha mégsem az. Ott meg egy fehér busuló asszonyra esik a fénye, a mint arccal leborul a kerevetre. Valami lepedő, vagy házi pongyola, mégis emberi alak s egy kis rémüldöző figyelemmel hallja a zokogását is. Föl kellene kelni, hogy meggyőződjék a valóságról, de meg van bénulva és nincs bátorsága. És peregnek a percek és múlnak az órák, oly végtelen hosszú az éjszaka, egyedül várva valakit. És a modern lakás egész alvilági, falakból, padlóból, ablakokból előre tolongó^ hangversenye körülhemzseg a magános nyoszolyán, s ha az utcán kocsi robog, megremegnek a falak, koppan az ajtófa és meginog az ágy. És ha vihar száguld odakint, szél jajgat a kürtőn, mint a rivó gyermek, s ha hold süt és ha tűzoltók robognak trombitálva és lobogó fáklyával, melynek vége bevereslik az ablakon, az asszony mereven fekszik hanyatt és behunyja a szemét, hogy ne lássa a kísérteteket és kimereszti a szemét, hogy lássa, hogy nincsenek kisértetek. És az első órától fogva, mely után, — úgy rémlik — már hasad a hajnal, az asszony egész lelki élete rajta csüng az előszoba kulcslyukán. Mint lesi, figyeli, mikor nyikorog már benne a kulcs és hallani is véli akkor és nem hallja. És e, körül a kulcslyuk körül szövődik a múltja és a jövője, a múltja, a mikor senkit sem várt, mikor az éjszaka nem volt kísérteties és ő békén aludt. Egyedül volt és nem várt senkit és férjhez ment, odaadta a lelkét valakinek, úgy mondják, úgy érzi maga is, hogy elérte ideálját és betöltötte földi hivatását, mikor most egyedül van és vár valakit. Tán mosolyog is a sötétségben, a mint a megváltó jövőre eszmél; majd ha öregek lesznek. Ha kihűlt a szív és megrokkant a test, ha jól esik neki itthon maradni és ápoltatni magát az élete párjával, aki szintén öreg és rokkant lesz, de őt ápolni mégis tudja, és ha öregek lesznek, micsoda boldogság ! Bárcsak öregek volnának már. A kulcslyukban megfordul a kulcs, — ó a valóságnak mégis más a hangja. A rémek hirtelen megfutamodnak, még a szél sem sir többé és az asszony megijed. Még tágra nyitja a szemét, hogy jobban hallja közeledő urát, a ki óvatosan kinyitja az ajtót, megáll a küszöbön és tapogatózva tart ágya felé. A szive hangosan feléje dobog és rábámul a sötétségben. Aztán lassan serceg a gyufa, költögeti a fagyos álmu gyertyát. Világosság van, láthatná, de az asszony most már behunyt szemmel fekszik, egyik kezével a vánkosa csücskét gyűrve feje alá. Keble egyenletesen piheg. az ajka félig nyitva van. Az ember ránéz és gondolja: — Alszik. Az ember halkan vetkőzik, nem csinál semmi zajt és gondolja: — Megszokta. Az ember ágyába bújik és nézi mozdulatlan feleségét és szivében valami langyos, szerető szánalom kél és gondolja: — Nem zavarom. Sz. N. : Modern rubafestés: IfÁifÁÍA«* Oífel őszebb rubatisztitás bármily divatszinre. JhImJ I>mJ vl idl Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
