Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-08 / 45. szám
4-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 45-ik szám tervezetnek csak azon pontjai olvastatnak, melyekbe hiba csúszott, vagy az újabb intézkedés miatt valamiben megváltoztattak. A jövő évi költségvetés tárgyalásakor úgy határozott volt a közgyűlés, hogy egy vásári állatorvosi állást beszüntet és helyette sorompóval fogja a vásári felhajtást úgy szabályozni, hogy egy állatorvos képes legyen a szolgálatot teljesíteni. Minthogy azonban ez körülbelül 5000 K kiadást jelentene, inkább visszaállittatik a régi állapot. A debreczeni keresk. és iparkamara folyamodását a város teljesiti, igy a rendezendő ipari esti tanfolyam részére helyiséget enged át, azt füti és világítja. Cservenyákné, Tattay Irén kérelme, hogy szabad fahasználat ellenében 20 m3 fa felvágási dija helyett csak 16 m3 felvágási diját fizesse meg, — elutasittatik. Ismét előkerült a Kenderes-utcának kinyitása. A város jog- és pénzügyi bizottsága alapos tanulmány tárgyává tette az ügyet, kiszállt, tárgyalást folytatott a lakossággal, de arra az eredményre jutott, hogy a kérés teljesíthetetlen. Még inkább azzá teszi a helyek nagy ára is, és az utca lakosainak csekélyniérvü hozzájárulása. — Dr. Merts László szól a kérdéshez, jogosnak találja a kérést. Polgármester válaszol a felszólalásra : szintén jogosnak tartja a kérést, de tiltakozik az ellen, mintha a vezetőség nem akarná a teljesítést, de hivatkozva a város nehéz helyzetére, lehetetlennek tartja. Ugyanezen okokból elutasittatik Szolomájer János és társai abbeli kérelme is, hogy a Körtefa-utca kiköveztessék. — A Kenderes-utcára vonatkozólag úgy határoz, a képviselőtestület, hogy a jövő, 1915. évi költségvetésben felveszi az utca kinyitásának költségét. Illetőségi ügyek bejelentése után, több tárgy nem lévén, polgármester a gyűlést berekeszti. Provokáció. Egy és más kisebb ügyeket akarunk itt most szóvá tenni, melyekre azonban minden látszólagos kicsinységük^ mellett sem fogja rámondani senki sem, hogy szót sem érdemelnek. Kicsiségek, mint ahogy kicsi egy vizcsöpp, de ami ebből létrejöhet, a tenger, az nagy és félelmes. Ha kis dolgokról ítéletet mondunk, mindig tekintetbe kell vennünk azokat a viszonyo- nyekat, melyek a nagy dolgokkal összekötik. Igy| fogva fel a dolgot, nem néznőnk el sok mindent. Megállitanók azokat a kis csuszam- lásokat, melyek a nem akadályozás esetén romboló görgeteggé növik ki magukat. A magyarság, mint fajilag nyugodt, erejében elbizakodott nép, ügyet sem szokott vetni olyan kisebb támadásokra, melyek nemzeti mi- voltját érintik. Nem tulajdonit nagyobb jelentőséget az olyan provokációknak, melyek az éretlenségnek, gyerekes erőlködésnek izét viselik magukon. Ennek a túl türelmes álláspontnak, mondhatni: kis fokú érzékenységnek igen sok kárát láttuk már. így nézzük el, hogy az országunkban lakó nemzetiségek mind jobban elhatalmasodjanak, valósággal vakmerők lehessenek. Igazán nem is tudhatjuk, a természetünkben, vagy a szervezetlenségünkben van-e a hiba. Föltétlenül kell lenni mind a kettőben. Valósággal kétségbeejtő, hogy mennyire a terveiknek megfelelően viselkednek a mi nemzetiségeink és mennyire céltalanul, könnyelműen viselkedünk mi. Ök következetes ostromlói a a mi állami létünknek, a céltudatos bontók, de mi vétkesen könnyelmű védelmezői vagyunk magunknak. A nemzetiségek erős szervezkedésével szemben fejetlenül, szervezetleül állunk és hullunk, bomlunk mint az oldott kéve. Amiről a legutolsó oláh paraszt is fel van világosítva, a nyelvének joga, a fajának hatalmi célja, viseletének, szokásainak, táncának tántoríthatatlan védelmezése; mindezen nemzeti megmaradás föltételeinek felismerése és követése még egy intelligens magyarnál sem található fel. Ez az oka mindennek. Nem vagyunk tisztában faji jellegeink fontosságával, azok érvényesítésére nem is ügyelünk; A leputolsó oláh paraszt is tudatosan jár el abban, t. i. a nyelvét terjeszti, mikor a faluban, a vásárban mindenkivel oláhul erőlködik beszélni. Hogy erre nem volna tanítva, azt ne mondja senki. De a magyar paraszt efélére nincsen tanítva. Elég kár. Ez azt jelenti, nem vagyunk szervezve. Nem vagyunk mindnyájan a nagy cél szolgálatába besorozva, hogy magunkat terjesszük. Jogaink felől annyira nem vagyunk tájékoztatva, hogy örülünk, ha egy oláh ember a mi hazánkban magyarul szólít meg. Van a környéken egy falu, ahol az a divat, hogy az oláh részen a magyarok is oláhul szólnak mindenkihez a patakon túl, a magyar részen magyar a társalgási nyelv. És ezt igen jónak és szépnek látják — a magyarok. A magyar nyelv jogát teljesen egyenlősitik egy nemzetiségi nyelv jogával. Ez határozott élhetetlenség, mellyel szemben az oláh vakmerőség csak tovább nő. Tervszerűen, minden vonalon. Ez igy van Nagykárolyban is. Ha az utcán valaki hangosan kiabál, feltűnést keresve hangosan beszél, az biztosan oláh. Úri emberek, hivatalnokok tüntetőén szavalnak és nagyokat köszöntgetnek oláhul. Mindez tervszerűség. Terjeszkedni. A Tiszáig. Pár éve annak a szennyes botránynak, hogy Romániában egy^ „ur“ inzultált két nőt, akik a vendéglőben magyarul mertek beszélni. Nem utánzásra való a példa, de megszívlelendő az elv, mely e durvaság mögött rejlik. Szeretnék látni, hogy mi történne azzal a szerencsétlen honfi társsal, aki egy romániai városban piros-fehér-zöld színekből összekombinált sapkában merne az utcán járkálni. Az a sapka igen rövid életű fenne — fejestül. Nálunk azonban, Nagykároly utcáin, már régi idő óta egy oláh nemzeti színekből (piros- sárga-kék) összeállított sapkát hord egy szolga- fiu. Jó egészséggel, a legkisebb baleset nélkül viseli, talán az emberi kor legvégső határáig. Az „elnyomó“ magyarság még mindig nem nyomta le annak a fiúnak az oláh sapkáját. Ami Oláhországban életveszélyes vállalkozás lenne, az nálunk egy rosszaló szót sem váltott ki eddig. De tovább nem ; lehet szó nélkül hagyni ezt az inzultust. Amilyen tendenciózus, hogy a belényesi oláh diákok oláhországi katonatiszti sapkákat viselnek, épen olyan tendenciózus, ha szolgasapkának magyar diáksapka formát avatnak fel. Másfelől ez a fogás a magyar nemzeti színeket védő törvény kijátszása. Minden eféle cselekedett és minden eféle viselkedés a magyarság állandó inzultálása. Egyáltalában nem vagyunk türelmetlenek a más nyelvű magyar honpolgárokkal szemben. Sőt annyira türelmesek vagyunk, hogy sokkal kevesebbet teszünk szóvá, mint amennyit észreveszünk. Azonban ha a nemzetiségi érzület kifejezése provokativ jellegű, a hazafias érzékenységünk kívánja azt, már csak az elv és igazság érdekében is szóvátenni. Nagykárolyban és vidékén az utóbbi időben oly sok türelmetlen nemzetiségi megmozdulás volt észrevehető, hogy ki kell már mondanunk, hogy: látunk. Épen ennek az igazságnak a kimondásával leszünk javára az egymás kölcsönös niéltányolásának, a békének is. Emberkereskedelem központja kezd Szatmármegye lenne. Nap-nap után fognak el aljas embereket, akik munkabíró, katonaköteles férfiakat, fiatal leányokat szállítanak át, a határon. Kisült, hogy az Ausztriában székelő Canadián Pacific, a kivándoroltató társaságnak bűnös üzelmei reánk is kiterjedtek. Most ismét szenzációs fogást csinált a megyei csendőrség és a vele együttesben dolgozó határrendőrség. A belügyminiszter intézkedése folytán a vonatokon határrendőrök és csendőrök utaznak állandóan, akik figyelemmel kisérik az utazókat. így fogott el a határrendőrség a püspökladány—kőrösmezői vonalon vagy 30 kivándorlót, kiket egy nehány mára- marosi zsidó vezényelt kifele Amerikába. Ugyanazon a vonalon elcsíptek egy másik bűnös szállítmányt. Szintén egy míramarosi zsidó ember szállított egy nehány jóképű, fiatal oroszleányt a Vulkán szoroson át Romániába. A buta falusi leányokat elsőrendű helyekre, grófokhoz stb. csábították szobalánynak, nagy fizetés mellé. Hogy a határ rendőrség előtt fel ne tűnjenek, elegáns ruhákba bujtatták őket. Azonban rajtavesztettek, mert a határrendőr éles szeme észreveszi az úri ruha mögött is a becsapott, állat módjára eladott és szállított paraszt lányt. A lelketlen foglalkozást űző emberek a hatóság kezébe kerültek. Most meg fogják őket büntetni vagy 200 koronára, talán 1—2 hónapra el is zárják. Kérdjük: hát büntetés ez? Áli-e ez arányban azzal az aljas cselekedettel, melyet megtorolni akar? Lehet-e ez elriasztó mikor egy-egy sikerült szállítmányért 1—2 ezer koronát vág zsebre egy-egy ilyen bestialelkü ember? Lehet, hogy ihár ötször-hatszor tették meg ezt a gyalázatos utat, talán már terheli a piszkos lelkűket vagy 20—30 becsapott, elámított, falusi leány elárulása, elzüllesztése. A emberkereskedők a legrafináltabb utakon, lelkiismeretlen személyek, falusi vénasszonyok, korcsmárosok utján kerítik kezükbe a kiszemelt áldozatot. ígérgetésekkel, sokszor hónapokig tartó ravaszkodásokkal odáig viszik a dolgot, hogy a leány rá áll, hogy beleegyezik s elmegy szolgálni ahoz a nagy úrhoz, — ahova t. i. hívják. Szülői beleegyezéssel, vagy anélkül is (gondolván, hogy úgy is megbékélnek az öregek, ha a sok pénzzel hazajön) kiszökik a leány az embertelen vezetővel. Segédkezik neki a hatóság figyelmének elkerülésében, cinkostársul szegődik, mikor nem is sejti, hogy magát eladta, illetve elraboltatta. Rendesen a határon túl ébrednek a szomorú valóra, mikor szép szerével, vagy erőszakkal formálisan és aljasul eladják valami nyilvános háznak, züllött korcsmának, mulatónak. Egy-egy leány ára 200—600 K. Minőség szerint. Hát ilyen jól jövedelmező aljasságért büntetés egy pár száz korona? Magyarorázág, amelyik ország vezető szerepű az emberkereskedelem terén, nem szabhatna ennél aránytalanul sulybsabb büntetéseket. Pl. Angliában megkorbácsolják újabban a leánykereskedőket. : Modern ruhafestés: WWfjk ít £Í vpl* BáI Legszebb ruhatisztitás bármily divatszinre. MEAJWlJvI * dl Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz. a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
