Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-01 / 5. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLEK. 5-ik szám. pedig üti, csapja, vágja a szövetséges polgárságot, az igaz, hogy önmagát is borzasztón összevágja. Érthetetlen látvány. A két tábornak ez a furcsa „szövetsége“ előre nem látható bonyodalmakat hozhat létre. Meglepetés érheti akár a munkásságot, akár a polgárokat. Ez a chaotikus állapot nem alkalmas arra, hogy előre lehessen bármit is jósolni. Tűz a vízzel csodálatos frigyre lépett. Mi születhetik ebből ? A színházak kétségen kívül kulturmissziót teljesítenek. Bár viszont igaz, hogy ma, mikor a műveltség alatt nem pusztán irodalmi műveltséget értünk, melyhez a színház igen nagy mértékben hozzásegít, mondom, ma már mintha nem éreznők annyira a színház óriási fontosságát a kultúra teljesítése körül, mint ahogy megérdemelné. Szórakozás általában véve a szinházbajárás, nemes szórakozás, sőt némelykor nem is nemes, mondják sokan. Semmi köze a kultúrához. Evve1 szemben a másik tábor „kultúra, kultúra, kultúra !“ kiáltással üdvözöl minden épülő színházat. S mikor meglett a nagy „kultúra, kultúra, kultúra,“ s nem megy a színházba senki, ismét a kultúra szent nevét szedik elő. Hát az bizonyos, hogy szó van itt kultúráról is, de nem elsősorban erről. Az emberek nagy része ott, ahol a színház naponként megtelik, egyáltalán nem a „kultúráért“ csődül a színházba. S bizony nem a kultúra hiánya okozza, hogy a mi kis színházunk nem telik meg estéről-estére. Nem a „kultúra“ viszi az embert a színházba. Hisz utóvégre a legsekélyesebb műveltségű embei is szívesen néz meg egy operettet. Sőt az igazán müveit ember nem megy olyan nagy gyönyörökre várva a színházba, mint a kevésbbé müveit. Hogy milyen „gyönyör“ ez, azt most hagyjuk. Sőt gyakran az, amit a színházban a kultúra cégére alatt bevétetnek az emberiéi, hosszú időre elveszi az étvágyát minden efféle „kultúrától“. De viszont az is tagadhatatlan, hogy a színház terjesztője a kultúrának. Kívánatos volna tehát, hogy az emberek járjanak a színházba. Már most, a mi színházunk s egyáltalán a vidéki színházak nem nagyon dicsekedhetnek avval, hogy minden este minden jegy elkél. Tulajdonképen annyi jegy sem kél el, hogy a színház fedezze a maga napi kiadásait. Ami az okokat illeti, melyek ezt a szin- házdirektorokra és a közönségre, az üzletre és a kultúrára nézve egyaránt sajnálatos állapotokat létrehozzák, többfelé lehetne tapogatózni. Egyik fő-fő ok, melyre nem nagyon szoktak rávilágítani, szerény nézetünk szerint az, hogy a közönséget nem neveli senki sem arra, hogy igazán gyögyörködni tudjon a színházban. Hogy mindazt észrevegye, mindarra ügyeljen, ami egy előadásban gyönyörűség forrása lehet. A színházlátogatók nagy része nem képes egy előadást kétszer megnézni. „Ezt már láttam!“ Hogy a második, harmadik előadás vidéken is uj szépségeket hozhat létre, sokak előtt valószínűtlennek látszik. Iskola, újságok, könyvek nevelik naponként az embereket arra, mit figyeljen, mire ügyeljen, ha költeményt, regényt, olvas. Az iskola pláne agyonmagyarázza ezeket a dolgokat. Úgy hogy, aki pl. pár gimnáziumi osztályt végzett, nagyjában tudja, mit nézzen egy regényben. Képpel, szoborral szemben már tanácstalanul áll az u. n. müveit emberek nagy része is. Ilyen irányban mondhatni senki sem nevelte őket. Hacsak maguk nem adták rá maguktól efféle dolgok tanulmányozására a fejüket. A legrosszabbul áll a színész dolga. Ami egy drámában az irodalomra tartozik, azt a kissé iskolázott ember nagyjában megérti, nagyjában élvezni is tudja. De az a plusz, melyet a színész ad hozzá az iró haloti szavaihoz, a nézők nagy része előtt teljességgel megfigye- letlen marad. Ezen a téren a néző teljesen magára van hagyva. Hacsak nincs külön „érzéke“ az ilyesmi megfigyelésére, fogalma sincs arról, mi is az, ami egy előadásban az iróé s mi a színészé. Ha talán ilyen téren is megfelelő műveltsége volna az embereknek, nagyobb gyönyörűséget jelentene számukra a színház. Meg tudnának nézni kétszer is egy darabot. Minden előadás uj és szépségeket hozhatna nekik. A másik ok olyan nyilvánvaló és olyan fontosságú, hogy talán kár is volt az előbbit felhozni. A pénzről van szó. Mert hogy ingyen nem engedik a szomjas vándorokat a kuitura kutjához. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a mostani pénzviszonyok között nem szomjuhozza a közönség a kultúrát ? Mindenekelőtt meg van mindenkinek a maga baja. S nincs meg a maga pénze. A jámbor halandó örül, hogy este a napi kínlódás után végre békességgel leülhet s kiszuszszant- hatja magát. Nem igen van kedve színházba menni. De ha meg is volna, ha talán ott akarna egy kicsit elrejtőzni a rázuhogó gondok elől, honnan vegye rá a pénzt? Olyan városokban, melyekben a kereskedő és iparos osztály a fejlődés kissé magasabb fokára jutott, még elképzelhető, hogy a mai viszonyok közt is megtelik a színház. A jámbor hivatalnok azonban nem remélheti, hogy máról holnapra csodálatos változások állanak be pénztárcájában. Hitvány garasait egész nap a fogához kell ütögetnie, ha úgy ahogy fenn akarja tartani a mérleg egyensúlyának a látszatát. Erről van szó elsősorban s nem a kultúráról, a kultúra hiányáról. Ami szinházértés hiányzik városunk kultúrájából, az hiányzik másfelé is. Ezen a téren egy város, sőt egyáltalán senki sem tarthat a másiknak lesajnáló prédikációkat. kell elhelyezni a görög katholikus püspökség palotáját, ha majd valóra válik a város fejlődésével törődő polgárok szép álma. Minden reményünk megvan rá, hogy valóra válik. Az Országos Bizottságnak városunk mellett való állásfoglalása a kétkedőket is reménnyel töltheti el. Mikor a telek-kérdés, sőt az egész ügy még nagyon csak a hozzávetőleges tervezgetés stádiumánan volt, úgy gondoltuk, hogy a legalkalmasabb hely volna a püspöki palota felállítására a nagy piac. A vásárvám megváltása révén ez a terület a város tulajdonába menne át s semmi akadálya sem volna annak, hogy erre a célra használtassák föl. Azóta más ter- vak is merültek föl. így többek közt az a terv is, hogy a Tisztviselőtelepen, a Dipold-féle ház utáni részen állíttassák fel a püspöki palota s a kanonoki lakások. Ez a tervet el is fogadnák az intéző körök, komoly ellenvetéseket nem nagyon lehet ellene tenni. Méltó helyen Hátha megpróbálná alaposan megtréfálni a sorsot? Páltól állevelet írhatna saját magának, ez talán megtörné a balsorsot, Ki tudja ? A jósnő azt mondta neki utóvégre is egész egyszerűen: „Levelet kell kapnia a vőlegényétől“. Nos hát kapni fog tőle két óra alatt, bármibe kerüljön is! — Ha nem hozza rendbe az ügyemet, nem is lehet ártalmamra, gondolta magában Juliette. ' Nem habozott sokáig. Az asszonyának, a szép Razumarrenénak az íróasztalán volt egy kékes lap. Hamarosan ráfirkantotta: „Kedves Juliettem ! Ha nem Írtam neked, azért vót, hogy egész a fülemig dologban vó- tam mostanában. Azt ne hidd valahogy, hogy megfeledkeztem vóna terólad, ellenkezőleg. Most írni fogok az édes anyádnak, tudatom vele, hogy megkérem tüle a kezedet. Nem sokára másik levél megy. Ezer csókot, Pál“. Juliette éppen befejezte ál-levelét, mikor az asszonya belépett. — Nos, mit csinálsz itt, leányom ? — Semmit, nagysága. Azaz a nagysága Íróasztalát törölöm le. Juliette hamarosan összehajtotta a beirt lapot és valahogy borítékba gyömöszölte. És hogy mielőbb megkapja a levelét, a légszivattyus postacsőbe dobta úgy, hogy alig két óra múlva már választ kapott rá. Mosolygott, amint az Írást meglátta a borítékon. — íme, egy szerelmes levél, aminőt min- denki kaphat! mondta némi maliciával. És én előre meg tudom mondani, mi van benne. Mindamellett gépiesen felszakitotta a borítékot. De legott elsikoltotta magát a meglepetéstől és csodálkozástól. Hallatlan, mesés megfoghatatlan csoda történt. Az idomtalan ákom- bákomok helyett, melyeket ő pár perccel előbb papirosra vetett, szép finom Írást látott. És Juliette elámulva elragadtatva olvasta e gyöngéd szavakat: „Édes angyalom ! Bocsáss meg hosszas hallgatásomért, mely alatt, légy róla meggyőződve, nem feledkeztem meg rólad. De kénytelen voltam elutazni. Szeretnélek látni még ma este, ha csak egy pillanatra is. Nagyon fontos mondanivalóm van. Ha úgy tetszik, légy ott egynegyed nyolckor a Rome és Legendre-utcák sarkán. Jer oda. Ezer csók. Pál“. És azt mondják, hogy nincs többé csoda! Oh, a szegény ügyefogyottak, kik ezt állítják! Juliette reszketve, elfuladva olvasta és újra olvasta e bűvös szavakat . . . Nem iparkodott azokat megérteni. Boldog, több mint boldog volt . . . Nem kért ennél többet. Hívták. — Juliette ! Juliette! Előrohant. Razimarréné asszony volt, ki a kalapját és keztyüit kérte. — Nagysága kimegy ? — Mindjárt visszatérek. — Minő szerencse! gondolta magában Juliette. Mindjárt mehetek a találkára. Oh, nem fogok sokáig időzni, bizonyára. Inkább elvesztem az állásomat. Húsz perccel hét előtt Juliette már ott sil- bakolt a Rone és a Legendre-utcák sarkán s nagy izgatottsággal várta az ő Pdliját. — Elmondja neki a levél históriáját ? kérdezte magában ... De talán őrültnek fog tartani. Furcsa is ez a dolog valóban. Nekem már meggabalyodott a fejem is tőle. Halkan dörmögött magában, égre emelt szemekkel, mikor hirtelen egy nyers hang riasztotta meg. — Nos, leányom ? Mit csinálsz te itt, ebben az órában? . . . Hát nincs dolgod odahaza? Az asszonya volt, Rizimarrené asszony. Juliette fülig pirulva hebegte:
