Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-15 / 11. szám
11. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. hetett volna a hegyközség sokat a kikövezés érdekében, úgy is későbbre kellett volna azt halasztani. A mostani közgyűlési határozat nem bir hát akkora jelentőséggel, hogy pusztán ennek következtében késne talán majd a kikövezés. Mikorára a kikövezéshez tényleg hozzá is lehet majd fogni, a kikövezés folyton szaporodó hivei bizonyára elérik a többséget. Minden esetre kívánatos lett velna, hogy ha tényleg nem is lehet keresztülvinni a pénzviszonyok miatt, legalább határozatilag lett volna kimondva a szőlőskerti ut kikövezése. & Katholikus Legényegyesület és a Protestáns kör estélyei hü látogatóinak múlt vasárnak ismét nagyon sikerült előadásokban volt alkalmunk gyönyörködni. A Katholikus Legényegyesület utolsó Urá- nia-estélyét tartotta. Hágen Mariska Gyulai Pál „Pókainé“ c. költeményét szavalta el. Dicig Jenő humoros monológja következett ezután. Egy cigány ravaszkodó morfondérozása volt az egész egy üveg „szesz“ körül, de Dicig annyi életet vitt bele a cigány minden mozdulatába, hogy akármelyik hivatásos aktoínak is becsületére vált volna a pompásan sikerült karrika- tura. Pacz Mariska és Szolomájer István egy monológot adtak elő. A hatalmas termet zsúfolásig megtöltő közönség szeretettel tapsolt a fáradhatatlan műkedvelőknek. „Szabadságharcunk 1848—49-ben“ c. képsorozat zárta be a fényesen sikerült estét. A Protestáns kör helyisége ismételten szűknek bizonyult az érdeklődő közönség befogadására. Kovács István nemes lendülettel adta elő Tóth Kálmán „Előre“ c. költeményét. Az estnek fény póntja volt Dicig Jenő humoros monológja, melyet előbb a Katholikus Legény- egyesületben adott elő. A Protestáns kör apró színpadán s kisebb helyiségében még jdbban érvényesült az ügyes alakítás. Papp Zsigmond a spiritizmusról olvasott fel. Nagy Erzsiké kislányos bájjal huncutkodott végig egy igen ötletes monológot (Kopasz a vőlegényem.) Ezután Láposi József hegedű- és Szabó Zsoltán citera-játékában gyönyörködött a szívesen tapsoló közönség. Hancsics Béla gondosan kidolgozott szavalata (Huszár a menyországban) után Csatlós István rutinos fuvolajátéka következett. Egy elmaradt műsor-szám helyett Hancsics Béla adta még elő a Tót táncmester c. monológot. Az ügyefogyott táncmester bolondos kalandjain nevetve távozott az igen nagy számú közönség a Protestáns kör ügyesen rendezett estélyéről. Ennek az estélynek a kapcsán örömmel állapítjuk meg, hogy legalább azok a kulturális intézmények virágoznak városunkban, melyek a legszorosabb, értelemben vett u. n. polgárság igényeit törekszenek elsősorban kielégíteni, t. i. a Katholikus Legényegyesület s a Protestáns kör. Ha pl. a szabadliceális előadásoknak, melyek magasabb igények kielégítését ígérik programmjukban, csak fele annyi hallgatója lett volna egyetlen egyszer, egy csodálatos szombat délutánon, amikor városunk u. n. intelligenciája eltökélte volna magát, hogy meghallgatja, mit is beszélnek ott jobb ügyhöz méltó buzgósággal az előadók, ha, mondom, csak egyetlenegyszer lett volna ezeknek csak feleannyi hallgatójuk, mint a Protestáns kör estélyének, a Katholikus Legényegyesületéről nem is szólva, örömmel teli lelkünk áradozását két fő és hét alcím alá foglaltuk volna. Fájdalom, erre nem tudott sor kerülni. Hogy mi volt ennek az oka, megfontolhatná a Kölcsey-Egye- sület vezetősége. Az bizonyos, hogy nem a vezetőségen múlott a dolog egészen. Csakhogy, amint már egyszer ki is fejtettünk, az u. n. tömegnevelésnek is megvannak a maga fortélyai, ,fifikéi,' melyekkel törődnie kell annak, aki igazán szivén viseli annak a bizonyos sokat emlegetett kultúrának az ügyét, aki igazán terjeszteni akarja a világosságot a „társadalom szélesebb rétegeiben“. Az előadók hiába buzgólkodtak, hiába igyekeztek, hiába beszéltek a kuruc költészeten, darvinizmuson keresztül a faturizmusig a legkülönfélébb dolgokról: senki sem volt rájuk kiváncsi. Hol itt a hiba ? március 15. nagy napjának szent emlékét Nagykároly város közönsége ezidén is méltó ünnepségek keretében üli meg. * 1. Az ünnepségek sorát tegnap, március 14-én nyitotta meg a főgimnázium ifjúságának gyönyörű ünnepélye a Katholikus Legényegylet dísztermében a következő műsorral: 1. Franke: Ünnepi nyitány. Előadta a főgimn. zenekara. 2. Ünnepi beszéd. Mondta Lichtschein Sándor Vili. o. t. 3. Petőfi—Nagy K.: Nemzeti dal. Előadta a főgimn. énekkara. 4. Krüger A.: Keserűi pap. Szavalta Csáky Sándor V. o. t. 5. Rákóczi induló. Előadta a zenekar. 6. Krüger A.: Hazatérés. Szavalta Tóth László Vili. o. t. 7. Petőfi —Lányi E.: Csatadal. Előadta az ének- és zenekar. 8. Kurucz dalok. Énekelte Bay László, a helybeli szjntársulat baritonistája. 9. Erdélyi Z.: A hazaáruló. Alkalmi színjáték egy felvonásban. Személyek: Id. Kemény Gábor, földbirtokos Grossmann Ede, VIII. o. t., lfj. Kemény Gábor, osztrák katonatiszt Batisz Zsigmond Vili. o. t., Feri, az öcscse Varga Alajos Vili. o. t., Klári, húga Neményi Liliké, Dr. Rostás Imre, orvos Marosán György VIII. o. t., Kálmán, Jóska, Feri tanulótársai Blaske László László VI. o. t., Jenser Dezső V. o. t. Történik egy kisebb dunamenti városban, id. Kemény G. lakásán. Idő : 1848. 10. Kuruc dalok. Előadta a zenekar. A tárogató-szólót Rényi Árpád VI. o. t. játszotta. * 2. Március 15.-én d, e. 9 órakor a róm. kath. templomban ünnepi zenés-mise. A főgimnázium ének- és zenekara Langer F-dur miséjét adja elő Braneczky József tanár vezetése mellett. — Az ura hol van? Az ember felkönyökölt és bután bámult a katona lázzal égő piros arcába. — Kinek az ura ? — Az Iliádka ura. Babanyák nagyott ütött kezével a levegőbe. — Aóh! — sóhajtotta ásítva, — oda van messze, messze a hegyek közt. Kergetik a cap- tiehk a Bogulovicsot, a rablót. Húsz Napoleon van a fejére tűzve, Ibrahim jó csendőr ... jól marsol, gyorsan . . . szépen lő. Majd meglásd, hazahozza a Bogulovics fejét. — Bah, — mondta a katona s megvető- leg vonogatta a vállát. Megrázta széles mellén a piros lövészbojtot. — Nézd, Babanyák, te kis keményfejü szörnyeteg, én jobban lövök. A török csettentett a nyelvével és szintén nagy megvetéssel válaszolt. — Jokk. A gunyszóra elfutotta a vér a katonát. — Megütlek, Babanyák! — Ne, e, — dadogta az őrült fiú, — ne bánts. Ne dirajno jedan drugog. Ne bántsa egyik a másikat. Sok volt már a vér. Sokan elestek. A fü a sziklákon mindenütt a vérnyo- mon nőtt. Kopott, rozsdás kését nyugodtan elővonta övéből, az asztalra vetette és aludni készült mellette. A katona újra csak nevetett. — Babanyák, ne félj. Nem bántlak, szeretlek én, te jeles állat. Csak pihenj. Nem bántlak én téged száz rőf pántlikáért sem. Éppen ez kellett. A bolond fölugrott. Eszébe jutott Iliádka. — Gyere, gyere, — mondta akadozva, — Babanyák lemegy a völgybe, Pietróhoz . . . Iliádkának kell pántlika. Menni készült, de az erős katona lenyomta a helyére ismét. Á szeme csillogott, a kezei izgatottan reszkettek, arca lázas pírban égett. — Maradj, Babanyák, maradj te sárga- bőrű kutya ... Ne mászkálj. Majd veszek én pántlikát. Majd elviszem én. Részeg vagy már te, Babanyák. Nem jó volna most neked menni a hegyi utón. Leesnél. — Le, — hagyta rá az eszelős, ingatva fejét. — Le hát. A Limbe. Hej, hideg van abban most. Babanyák nem szólt semmit. Félig szuny- nyadni látszott. A katona fölkelt, az albánhoz ment s a sok cifra miegymás közül, amik föl voltak akasztva a falra a boltban, levett egy tekercs szalagot. — Ne a pénz. Antonio elvette az aranyat, visszaadott belőle s hamiskásan mosolygott. A katona blúza zsebébe tette a szalagot, fegyvere után nyúlt s kevéssé támolygott, amikor a vállára vetette. Szijövét megigazította, fölkapcsolva tölténytáskája gombját s kilépet a havazó förgetegbe, keményen becsapva maga után az ajtót. Odabent csönd támadt. Babanyák szótlan fölkelt, a sarokba ment, fölvette a korsót s nagyot ivott a vízből. Aztán összenéztek. — Hová ment? — suttogta az albán. Az eszelős e pillanatban visszanyerte azt a kis eszét, ami józan korában rendesen a tulajdona volt. — Iliádkához, — felelte egyszerűen és kurtán. — Meghal. Az albán elsápadt és összerezzent. — Meghal ? Ibrahim otthon van ? Babanyák lassan bólingatott a fejével. — Nem hallottad az imént ? A szél fölhozta a völgyből a captiehk danáját, akik hazatértek. I.bró már azóta útban van haza a városból, I megy föl a hegyre ... A swába meghal. Nem swába volt pedig, hanem magyar katona. De odalent mindenki swába, aki Fran Josip alatt szolgál. Besötétedett. Az osztrák-magyar őrségekről az éjjeli szolgálatra hívó trombita szava csendült elő és szállt-szállt a kietlen hegyek, havas tetők fölött haza, Magyarország felé. Á török őrházakból imát fújtak, hullámos kürtszó üdvözölte a feljött csillagokat. Lent a völgyben az esti imádkozást üvöltötték a minarétek tetején, kóbor ebcsapatok ugattak reá. Azután el- csöndesedett minden. Csak a hó hullása hallatszott, amint az ablak néhány üvegét verdeste. Azután a nagy nesztelenségbe fegyverdörrenés hangja vágott bele. — Ha! — mondta az albán. Még egy dörrenés, azután vérfagyasztó, hosszú, névtelen üvöltés, amely sokáig hangzik az éjszakában! A holtra sebzett ember halál- orditásai ez amint esik a hegyoromról lefelé. Alant a Lim fehértajtéku habjai csattognak a sziklacsompók között. Az albán keresztet vetett magára. — Egygyel kevesebb, — szólt tompa hangon Babanyák, az eszelős. — Állá kezében vagyunk mindnyájan. Állá misztei kresztinnáj. * A magyar pusztákról egy édesanya levele másnap hiába kereste Novibazárban a fiát. : Modern rubafestés: |VÁifiíÍA|* BÁ1 Legszebb rubatisztitás bármily divatszinre. HdJ MJvl * till Vegyileg száraz utón! Nagykároly, Széchenyi-utca 34. sz., a róm. kath. elemi fiúiskola mellett.
