Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1913-11-01 / 44. szám

1

2-ik oldal.

fokban található egyes helyeken, hol annak a megállapítása lesz a fontos, hogy melyek épen nélkülözhetetlenebb igények az eredményes működés szempontjából. Látszólag nagy hiányok pótolhatók megfelelő intézkedések utján, pláne ha azok anyagi természetűek. A szivek érzelmei, a lelkesség, a jó magyar érzés az ami legkevésbbé intézhető el intézményesen. Talán ennek a ténynek figyelembe vétele a leghelyesebb kiindulási alap e kérdés eldöntésénél. Talán igy találhatunk legbiztosabb aiapot a városok értékeléséhez. Így a legbecsesebb, legőszintébb érdemek után igazodhatunk, a külsőségek kápráztatásától elfordulva. Az uj püspökségnek melegségre, őszinte ragaszkodók nagy seregére, lelkesülésére van legelőbb is szüksége, ez majd megteremt minden egyebet is.

Mi többször és több oldalról igyekeztünk rámutatni városunk sokféle és az adott viszonyok között épen a legbecsesebb előnyeire, ragaszkodásunkról, határt nem ismerő lelkesedésünkről többször tettünk tanúságot. Egyéb teendőnk nekünk már nincsen. Előnyeinknek biztos tudatában reménykedünk, az ügy iránti önzetlen szeretetünkben és Püspökünkhöz való feltétlen ragaszkodásunkban pedig azt az erőt bírjuk, mely a jövőnek bármilyen alakulása mellett is megnyugtat bennünket.

Föltétien bízunk Püspökünk absolut pártatlanságában és bölcseségében, melynek tiszta látásával meg fogja látni az igazi érdemeket.

Éles tekintete látja a fontos jövőnek titkait s amiért szivének érzelmei aggódnak, a püspökség nagy sorsa a legjobb kezekben van, amikor az ő mély belátásától van függővé téve.

Halk, kevésszavu ember volt Sinkovics. Nem nagyon hederitettek rá. Szinte magának való, szemlélődő életet élt köztünk és ez volt az első eset, hogy a közfigyelem reá terelődött.

— Mindig láttam rajta, hogy valami baja van, — szólt valaki.

— Nincs neki semmi baja, — tiltakozott egy ifjú filológus, — kevés olyan elméjű ember él a világon, mint ő.

— Miből él ? — kérdezte egy kiváncsi.

— Abból él, amiből egy sztoikus bölcs élhet, a lemondásból, — felelte a filológus. — Ennek az embernek csak szellemi táplálék kell.

— Meg is látszik rajta, — gúnyolódott valaki.

— A tudomány remetéje, — védte a filológus, — és minden falatot, amit megvon a szájától, a kutatásnak szenteli. Csak halála után fogják megtudni, hogy milyen nagy ember volt.

— Mi a tudománya? — hallatszott a kérdés.

— Azt még nekem sem árulta el egészen, — felelte a tilológus. — Mindig titokzatos csomag van nála, amelyben apró papirszeletek vannak. Jobban vigyáz rájuk, mint a szemefé- nyére. Vélük hál, lélegzik. Még soha senkinek a kezébe nem adta őket. Egyszer elkallódtak és Sinkovics félőrülten kereste papirosait, mig a véletlen újra a kezébe nem játszotta őket. Kinn a szeméttelepen találta meg iratait csodával határos szerencsével. Hajszálon múlt, hogy életének ezt a titokzatos müvét el nem nyelte az örök semmi.

— Miféle rejtelmes Írások ezek? — kérdezte valaki. És a filológus magyarázni kezdte.

— Ahogy én sejtem, — szólt — SinkoNAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

Mondani valónk van

még a járásbíróságunk tűrhetetlen állapotához. Mondani késztet bennünket nemcsak az a tény, hogy az adalékok ófiási tömege nem fért bele múltkori cikkünkbe, hanem erre késztet bennünket az : z elfogulatlan, tiszta érdeklődésünk is, mellyel az annyira fontos igazságszolgáltatásnak szent ügyével szemben viseltetünk. Nem tudunk megnyugodni abban, hogy e szent ügyet az intéző körök legbuzgóbb, legodaadóbb működése mellett is szomorú állapotban, tehetetlenül vergődni lássuk. Törvényszékünk elnökei, — az ezelőtti is, a m(^stani is, — kiváló adminisztratív és egyébb tehetségekkel megáldott, nagytudásu és mély belátásu emberek, kik a nagykárolyi járásbíróság nehéz állapotát mindenkor átlátva, a legjobb akarattal voltak ennek megváltoztatásán. Ami nem teljesedett be, ami még mindig hiányzik az igazság akadálytalan szolgáltatásához, az csakis a Minisztérium mulasztása. Kiváló bírói karunk hiába teljesiti a legtulfeszitettebb munkát, nem képes a lehetetlen elkövetésére. Hiába adja hozzá a legjobb akaratát, legnagyobb munkabírását, a hiányokat ezzel pótolni nem tudja. Itt olyan nagy szükség van erőben, hogy azt már a munka fokozásával nem lehet pótolni. Nagyon elcsüggesztő és szomorú lehet arra a bírói személyzetre nézve, mikor látja, hogy a legodaadóbb munkája utján sem tudja hivatását úgy betölteni, ahogy ügyszeretete szerint kívánná.

Hogy is tudna hivatásának tökéletesen megfelelni, mikor olyan óriási a munka a rendelkezésre álló erőkhöz képest, hogy rögtön lehet látnia a kivitel lehetetlenségét. Múltkori cikkünkben igen számos és súlyos hiányra mutattunk rá e tekintetben. Azonban a kép még egyáltalában nem teljes. A végtelenségig menő takarékossági elv, amit nyugodtan lehet esztelen fukarságnak is nevezni, a munkaerők megtagadásában a legkülönfélébb adatokat szolgáltatja.

vies egy óriási szótáron dolgozik, amely a világnak csaknem valamennyi nyelvét föl fogja ölelni.

Nem is hinné el az ember, hogy ez a szűkszavú Sinkovics, akiből egy évben legföljebb három hangos szó telik ki, mennyire ismeri az emberek legcsodásabb hangszerét, a nyelvet.

Emlékező-tehetségének káptalanjába játszva iktatja be a legexotikusabb nyelveket is. Az olasz Mezzonfanti és Trombetti meg a magyar Elefánthy rengeteg nyelvtudása nem épp megmagyarázhatatlan csoda.

Nyelv és nyelv között legföljebb olyan különbségek vannak, mint fa és fa között. Aki ismeri egy fának szervezetét, tudja a többiét is. Aki egész életét és éles emlékező-tehetsé- gét az összehasonlító nyelvtudománynak szenteli, oly módon gyűjti nyelvkincsét, mint a zsugori a szinte maguktól szaporodó tallérait. Sinkovics nyelvkincse ma a kamatok kamatával nagyobb lehet, mint a hires Trombettié.

— Miéit nem váltja föl aprópénzre? — kérdezte egy hang gúnyosan.

— Épp ez az} ami csodálatos, egyenesen megrendítő Sinkovácsban, — felelte az ifjú, lelkes filológus. —- Talán azért beszél olyan keveset, hogy meg ne rabolhassák. Ha megszólalna, talán meg sem értenők nyelvének gazdagságát. Aki qnnyira belelátott az emberi nyelv leikébe, mint Sinkovics, annak minden fogalomra a lehető Iegszabatosabb kifejezése van. Viszont minkéi, akik csak pongyolaságokat beszélünk, elkápráztatna rejtelmes szansz- krit-kincsével ugy,ihogy meg sem értenők. Ezért .nem is beszél semmit. .Csak egyetlen egyszer merte előttem fejtegetni, hogy minden emberi

fMult számunkban beszámoltunk a személyzettel és a vele szembe állítandó, elvégezni lehetetlen munkával. Ha ehez még van mondani valónk, az az, hogy a telekkönyvi ügyek számát tévesen irtuk annak idején 6000-nek, mert biz’ az 8000! Erre van egy ember. Most egy más, szintén igen súlyos természetű hiánnyal fogunk foglalkozni. Nagyon tanulságos lesz ez a munka. Meglátjuk belőle annak a közmondásnak az igazolását: „Rest többet fárad, fösvény többet költ.“

Ezért érthetetlen és félszeg intézkedés a jbirósági eljárásban az, hogy nem adnak a biró mellé jegyzőkönyvvezetőt. A bírói tekintélyt kisebbítő, — mondhatni lealacsonyító, — jegyzőkönyvvezetést a bírónak magának kell végeznie. Tehát testtel, lélekkel dolgozik, holott jegyzőkönyvvezető segítségével csaknem még egyszer annyit tudna elvégezni az érdemleges munkából. Igazán a kacagásig nevetséges lesz, ha a behozni tervbe vett bírói talárban az Őfelsége a király nevében igazságot szolgáltató biró körömszakadtáig fog jegyzőkönyvet kör- mölni.

Nem kényelmi, hanem takarékossági szempontból is kívánatos a jegyzőkönyvvezető alkalmazása, — amit esetleg egy dijnok is elvégezhet, — mert igy nem tart az állam 5—6000 koronás biiót jegyzőkönyvet vezetni, hanem egy 700—800 K fizetéssel ellátott dijnokot, aki e mellett egyéb leírási teendőket is elvégez. A biró pedig az irás testi munkájával nem lévén elfoglalva és fárasztva, jobb munkakedvvel fog egyéb érdemleges munkája elvégzéséhez.

Föltétlenül be kell látnunk, hogy ez a fukarság, melyet e kérdésben tanúsít az állam, igen megboszulja magát. Nemcsak a munka minőségére nézve, hanem a mennyiségére és a drágaságára nézve is. Mig az a munka, amit az egyszerre tárgyaló, író, rendfenntartó biró végez nem lehet olyan jó, mint a nyugodt munkája, másrészről kevesebbet is végezhet s

44-ik szám.

nyelvnek közös forrása van és hogy ő megtalálta ennek az eredetnek apját és anyját. De többet nem árult el.

— Van-e családja? — kérdezte valaki.

— Tudtommal nincs, felelte a filológus, — de van két rokona, akikről mindig szívesen beszél, de akik, úgy látszik, mégis nagyon megkeresitik az életét. Úgy látszik, nála laknak, de még nem láttam őket soha. Az igaz, hogy Sinkovics nem is bocsát más élő lelket a szobájába. Az a fiatal házaspár van csak elszállásolva nála, akivel rokonságban van. A férj maga a jóság, az odaadás, a szerelem. A felesége ellenben megférhetetlen természetű és minden háborúságnak, gyásznak okozója. Legalább Sinkovics igy festette le őket előttem. Sinkovics azt állítja, hogy egymásnak közeli rokona mind a kettő Most is talán azért sietett haza, hogy a megingott hazai békét helyreállítsa köztük. A szótárján kívül, azt hiszem, ennek a két embernek áldozza föl minden percét.

Ettől a naptól fogva Sinkovicsra kiváncsi tisztelettel néztünk. Nem háborgattuk többé csöndes nézelődését. Mindnyájan halgatagon szerettük. *

Lenn az utcán vártunk Sinkovicsra. Az ifjú filológus és én.

A szótárcsináló öt percenkint megjelent lakása ablakán. Néma arcával lemosolygott ránk és intett, hogy legyünk türelemmel.

— Nagy munkám volt, — szólt, — ki kellett őket békitenem. Tegnap még azt hittem, hogy száz esztendőre lecsilapitottam őket, de ma reggel megint' vitába fogtak és nem hagyták abba a civódást egészen mostanig. Végre sikerült őket megnyugtatnom.