Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-25 / 43. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1913. október 25. / 43. szám. «5. Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) s* Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |#=- Nyilttér sora-50 fillér. Főszerkesztő: D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főmunkatárs : SCHUSTERITSCH BÉLA. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉSI ARA: Egész évre ............................................8 korona. Fé l évre.................................... . . 4 korona. Ne gyed évre.......................................2 korona. Eg y szám ára..................................20 fillér. Ro mlott az európai közélet. Nemcsak a mienk, hanem minden európai országé. Sőt nálunk sokkal romlottabbak is vannak, noha nem mi vagyunk a legkevésbbé azok. Igazán nem mondhatjuk meg hirtelen, a közbiztonság jobb-e, vagy az emberek rosszabbak, hogy most annyi botrányos dolog kipattan. Úgyszólván a napilapokban állandó egy-egy botrány krónika. Az illetékes körök dugják, leplezik, mert hiszen rendesen valami szervezetre, sőt néha az országra kompromittáló, hogy nem tudták az őket romboló elemeket felfedezni és ártalmatlanná tenni idejében, de a szemfüles újságok a legapróbb izekre felboncolnak mindent. Hetekszámra ott lóbálják, szellőztetik egy-egy ország szennyesét az orra előtt. Mi ilyenkor mindig valami csöndes szégyen félét érzünk, hogy eféle itt, köztünk megtörténhetett. És bizony legtöbbször igen nagy urak szégyelhetik magukat a legjobban. Hatalmas állások betöltőit fröccsenti be a sár, amint egy-egy nagystílű kém, vagy szélhámos belézuhan. Még igen emlékezhetünk az alig most elsimult Redl ezredes kémkedési botrányára s ma már ime uj, egészen másféle, de ismét óriási botránya van Ausztriának, a Canadian-botrány. Lehet képzelni, hogy milyen titkolt kárörömmel szemlélik e jeles látványokat a szomszédos népek. El lehet képzelni a zavaros kapkodást, mellyel az érintett ország ilyenkor lepleződni próbál és szégyenkezik, mint akit azzal költöttek fel, hogy lerántották róla a ruhát. Az ausztriai botrányok legközelebbről minket érdekelnek. Nemcsak azért, mert az utóbbi, a kivándorlási botrány szálai hozzánk is — és épen Szatmár- megyébe — átnyúlnak, hanem az első még jobban azért, mert közös hadi titkaink kerültek a legellenségesebb szomszédunk, Oroszország kezébe. Redl ezredes a monarchia tábori konyhájára egy kis titkos lyukat vágott, amelyen keresztül az orosz félszemmel állandóan figyelte, hogy odabent mit főznek — az ő számára. Persze, Így nem vette be. Az észre tért monarchia Redl ezredes holttestével dugta be azt a lyukat, mire az orosz épen azt mondta, — na, már eleget láttam. És ezt már visszacsinálni nem lehet. A„ monarchia tekintélyén nagyobb sebet ütött ez, mint egy vesztett háború. A rendszere, a belseje lett romlott. A megbízhatósága veszett el. Így még szövetséges államok se bízzák ránk a velünk közös titkaikat, mert itt az kitudódik. Úgy hagynak magunkra, mint hagyta mindenki annak idején a lezüllött Törökországot. Mi, magunk, kik legjobb érzelemmel voltunk a bajbajutott „testvérrel“ szemben, elhidegültünk, mikor láttuk, hogy tud maga körül tűrni akkora romlottságot, hazafiatlanságot, árulást. Láttuk, hogy nincs ereje arra sem, hogy a belső embereit kézen tartsa. Ott, ahol „ó“-k és „ifju“-k örökös viszálykodása tart, a széjjelhuzók közé könnyen beférkőzhetnek a megbízhatatlan, kétes elemek. Minden árulásnak melegágya a visszavonás. Elég arcpiritó, szomorú példát mutat nekünk erre a ku- rucvilág. Mikor a magyar két részre volt szakadva, németpártira, meg kurucra, állandó volt rá az alkalom, hogy árulók lehessenek. — És gyalázat, lett is szép számmal. Hogy mit tehet egy egészen egységes, centralizált állami élet, azt jóformán nem is tanulmányozhatjuk a vegyes képű európai országok egyikében sem. Egy fajilag egészen egynemű, életfelfogásra egészen egységes államnak gyönyörű példáját a kis sárga népek országa, Japán mutathatja nekünk. Egy másik, fajilag eléggé egynemű sárga ország, Kina, nem lehet e tekintetben példa, mert ott jelenleg szintén a maradiság és a modernizálódás vívja élet-halál harcát, akár Törökországban. Japánnak azonban minden embere átérezte a haladás szükségét. Nem csinál a haladásnak senkisem ellenpártot. Egymást nem gyilkolják azért, ha egyiknek más a véleménye, mint a többinek. Azonban erre alig is van eset. Mindenki alárendeli magát az együttesnek. Az Hamupipőke . . . Irta: Fehér Ákos. I. Hamupipőke, nincsen semmi vétkem, Csak az, hogy egyszer szeretni mertem És álmodtam nagy, merész meséket . . . Hamupipőke, cudar ez az Élet! A szivem egyszer megdobbant egy szóra. Rég volt, — sok idő pergett le azóta! Két kékszem tükrébe merült el a lelkem, Azóta nyugtom nincsen soha nékem. Hamupipőke, én már úgy várom a véget És elviszem magammal a merész meséket És ellopom szemedből azt a csudás lángot, Hamupipőke, csak te, csak te kerüld az álmot! II. Hamupipőke, én reszketek, én félek, Pedig te olyan jó vagy én hozzám. Hamupipőke, gyáva ez a lélek, Pedig te, tudom, gondolsz néha rám. Sokszor úgy kívánom hallani a hangod, Elmélyedni szemed csudás világába; Várni a sejtelmes nagy Holnapot És gyászleplet borítani a rémes — Mára. Mert ki tudja, hátha holnap másképen leszen ?! Hátha az álmok mind valóra válnak ? . . . Szivünkből majd elszáll a gyötrelem És egyszer mégis a karomba zárlak. Hamupipőke, talán megérjük még azt a percet, Azt a csudás, nagy, kéjes holnapot! . . . És elfeledünk, eltemetünk mindent, mindent S úgy várjuk azt a boldog nagy napot. III. Álomországban nem lehet szebb élet, Mint amit fogunk élni mi ketten, Mi köröttünk a boldogság fog lakni, Ha rámveted szemed szerelmesen. Az a csudás két szem bűvös ragyogása Élüzi majd tőlünk messze a borút, Beragyogja éltem bus alkonyát, S eltemet majd minden but és bánatot. Hamupipőke siess, mert röpül az idő És nem lehet majd megállítani a véget, Hamnpipőke, csak félannyit szeress, Mint ahogyan én szeretlek téged! Ami nem vagyon többé. Irta Tömörkény István. Valamikor a savanykás borra azt volt szokás mondani: — No ez jó kis nyári borocska. Ebben a mondásban benne volt az egész bírálat. Hogy hiszen a borocska, bornak: bor. De amúgy nyárára való, mikor igen meleg van, mikor a szőlő-lugas alatt ingujjban üldögélnek az embernek és hütőzni kívánnak. Hát ilyenkor jó a nyári bor, mert ez a magyar limonádé. Azonban most már tavaly óta télen is nyári a bor. A napocska a tavalyi nyáron nem pártolta a szőlősgazdákat, hanem annál inkább látogattta az eső. Így aztán bajra fordult a dolog. Azelőtt az volt a mondás a homokról, hogy abban nagyon jó termés nem szokott lenni, de nagyon rossz sem. Mert a forróságot kibírja, nem repedezik meg tőle, mint a fekete föld, a vizet pedig beissza, azt úgy nyeli, mint a —• mint a homok. Tavaly azonban abbanhagyta ezt a nyelési jó szokását, volt eset rá, hogy a szőlők mélyebb helyén, a tőkéken úgy állt a viz, mintha libatónak csinálták volna oda. Ez az az állapot, a midőn akkor is vakarja az ember a fejét, amikor nem viszket.
