Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-04 / 1. szám
1. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal. SZÍNHÁZ. Múlt számunkban nagyon hálátlan, hiábavaló munkába fogtunk. Szeghuzogatásra adtuk a fejünket. Szaporátlan munka nagyon. Azokat a szegeket próbáltuk huzogni kifelé, melyeket a figyelő színházlátogató fejébe üt a színpadon végbemenő szemfényvesztő ; játék. Jobb szórakozás hijján folytathatjuk. Például. Ismét figyelő csend a nézőtéren. Ismét a bánatos hercegkisasszony. Bejön a papája mél- tóságosan, mögötte hopmester. Úgy érezzük, hogy itt nagyon komoly dolgok fognak történni. S egyszerre csak nem tudunk hová lenni a nevetéstől. Velünk nevet az egész színház. A szomszédunk a hasát fogja. Mögöttünk egy szuszogó néni a gallérunk mögé hullatja a nevetéstől potyogó könnyeit. Felharsan a taps trombitája s vége van a „tragédiának,“ a komolyságnak. Mi az ? Hisz mielőtt a herceg bejött már nagyon pityergésre állott a szánk. S a szerző sem akart itt komikus hatást elérni. Erre legalább semmi jel sem mutat. A herceg ur, a hopmester kifogástalan méltósággal vannak felöltöztetve. Iszonyú komolyak akarnak lenni. Itt van a baj. A púder vékony rétege alatt felismerjük a mi kedves öreg komikusunkat, akinek tegnap hússzor megismételtettük bohókás bakugrásait s még mindig nem volt elég. Mikor már holtra fáradt a sok ugrálásban, hogy a nyelve bánatosan lógott ki szájából kegyelemért esdve, akkor meg ezen nevettünk. És most itt áll nekünk koronával a fején. Mindenki azt hiszi, hogy megint valami jó vicc, jó .komikus szerep. Az igaz, hogy úgy áll ott nagy komolyan, mintha azt mondaná „Ha, ahogy én kinézek!“ S felharsan a kacagás. Természetesen azért ébredtünk fel, még hozzá a hercegkisasszony nagy szomorúságából a nagy nevetésre, mert ^betolakodott a képzelt világba a tegnapnak a ma számára már igaz világa. Más. A hercegkisasszony még mindig szomorú. Bejön a mamája, az „anyahercegnő“ egy udvarhölggyel. Nagy fene tojjuk a hajukban, éktelenül pompás ruhák fenséges magukon. Egész alakjukról leri a parancs „No, most nevetni kell.“ S nem nevet senki. A karzatról hallik némi elkésett vihogás, egy-egy durva röhej s a páholyokban kínosan igyekeznek mosolyogni az illemtudó hölgyek. Ha valaki viccel, legalább mosolyogni illik. Mi az? A színpad világából megint a valóra ébredtünk. A hercegnő s bájos udvarhölgye úgy akartak komikusán hatni, hogy a színpadi lámpák fényében korán ráncosra, csúnyára vánnyadt arcukat természetes állapotában hagyták. Semmi púder, semmi festék. Két igazi rut banya. Alakítani sem lehet tökéletesebbet s még sem nevetünk. Itt két hiba is van. Az egyik az alakítás hiánya. A színpadon mindent alakítani kell. A rútságot is, amennyire lehet. Egy athéni színész nagyszerűen tudta utánozni a malacvisi- tást, megtapsolták. Egy polgár erre a színpadra ment, ruhája alá malacot rejtve s azt nyaggatta. A malac visított, majd megszakadt. Észrevették a turpisságot s jól elrakták a malacos embert. Akkurát ez az eset a mi esetünk. A másik ok, amiért felébredtünk az, hogy a két vánnyadt arcot nézve megint betolakodott a képzelt világba a múlt való világa: a két hölgy múltja. Szép, forró estékre gondoltunk, mikor tán nekik szóit minden taps, minden csokor. Erre gondoltunk s már nem tudtunk rajtuk nevetni. * A múlt hét legnagyobb színházi eseménye A', ember tragédiájának előadása. A többi előadásról legnagyobb sajnálatunkra kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy bizony alatta maradtak a társulat nívójának. — Mary! hívd be azt az urat! — kiáltott egy haog a szobából. — Milyen tartozást akar ön kifizetni, uram ? — kérdezte a házigazda nyájasan Samplert. — Nekem eszembe sincs! — mondta Sampler. De hiszen azt mondta kint . . . — Csakhogy az a bizonyos ur, aki fizetni akar, nem én vagyok ám, hanem ön, — mondta Sample-. — Micsoda tévedés! — szólt a házigazda. — Ön fizetni fog! — mondta Sampler delejesen nézve őt. — Még pedig rögtön ! — Nem én ! — Sampler emlékezetében hirtelen átfutotta az összes szabályókat. A tizenkettedik igy szólt: — Az akaratodat érvényesíteni minden áron ! — Fizessen ! — szólt komor hangon. — Nem ! — Csönd lett. Sampler kidülledt szemekkel hipnotizálta az adóst. — Mit bámul? Hülye! — mondta bosz- szusan. — Menjen mert kidobom. — Fizessen! — mondta dermesztő hangon Sampler. Maje hirtelen felkapta az Íróasztalon heverő revolvert, azt fenyegetőleg szegezte a tulajdonosára. r?, — Ha nem fizet — lövök! — mondta. Az adós kénytelen kelletlen — fizetett. — Adja vissza a revolveremet, — mondta. — Majd kint, — válaszolta Sampler. És csakugyan, a kerítésen át dobta visz- sza neki. A főnök nem tudott hova lenni a csodálkozástól, mikor maga előtt látta a pénzt. Sampler azt is elmesélte, hogyan jutott hozzá. A főnök nevetve gratulálf a sikeréhez. Majd kegyesen megengedte, hogy fizetését egy fonttal megjavítsák. — Ez már kettő, — mormogta a pénztáros, de nem mert szólni. Sampler boldogan rohant haza. — Most kell jönni ? — mondta a felesége. — Máskor csinálj magadnak vacsorát 1 Minden összesült-főt I A kis ember megint a szabályokra gondolt : — Ha egy asszony haragszik, végy néki ajándékot, — mondta az egyik pont. — Hol láttad azt a piros ruhát, a miről olyan sokat beszéltél, fiam ? — szólalt meg csöndesen. — ? . . . — No, mert vacsora után megnézhetnénk. — Minek néznénk meg? — mondta kedvetlenül az asszony. — Mert meg akarom venni neked. — Igazán ? — Igazán, fiam! — Drága kis yracskám, sie$s hát a-va- csorával! — mondta mosolyogva az asszony és átharolta őt. Sampler úgy találta, hogy a professzor összes szabályai közül ez vált be legjobban. Ábrahám a mennyországban silány munka önmagában is, laposodik betüről-betüre, a végén már papirvékonyságu az egész cselekmény. A zenéjét már szívesebben hallgatták, dicséretére legyen mondva a kitűnő zenekarnak. Ha talán helyi célzásokkal spékelik meg, nagyobb lett volna a hatása. Ámbár igy is jól mulatott a közönség mindkét előadáson. A Csáky bekötött nyaka — nem tehet róla — a második előadáson még azonfelül is útjában állott a sikernek. Az asszonyfaló második előadása is a Csáky nyakát keserüli. Természetesen egész játékát feszélyezte a kellemetlen nyakravaló. A többiek is nagyon álmosan, vontatottan játszottak, unottan énekeltek. A kis lordban Neményi Lilikét figyeltük legjobban. A délutáni előadásra sok gyereket hoztak el szüleik. Öröm volt nézni, hogy gyönyörködnek kis „kortársuk“ ügyes játékában, hogy sajnálták a víg fiúcskát, mikor lorddá kellett lennie. Egyik kis barátnője keserves sírásra fakadt, alig lehetett elcsititani. — A színpad gyorsan érlelő levegőjében rövidesen nagyon ügyes kislánnyá fejük ez a csicsergő szavú gyerek A kis grófot vették elő kedden, szintén nem valami nagy igyekezettel. — Szigethy Irénről essék pár szó ennek az előadásnak a kapcsán. Táncát, fellépését, disztingvált öltözködését a legmagasabb igények előtt sem érheti gáncs. Csodálatos könnyedséggel lejti a legkönnyedebb táncot is. Evvel sokat tud kifejezni. Kecses ugrándozások az ő táncai; van valami ezekben a mozdulatokban, ami a lélek igaz örömét fejezi ki kifejező mozdulatok ritmikus nyelvén. Kifejező eszköze a tánc. Éneke már csak magas hangokra alkalmas. Hiányzik belőle az ezüst finom, halk csengése. A kis grófban pedig erre szükség volna. Játéka sem fogható távolról sem táncához. A prózai előadás, lelki- állapotok finom jelzése nem tartozik főjelessé- gei közé. A kis gróf egyik-másik jelenetében pedig nagyon jól kell tudni játszani. Ez nem lebecsülése akar lenni efféle képességeinek, csak összemérés táncbeli képességével. Az ember tragédiáját már csak a díszletek kedvéért is érdemes megnézni. Pompás, vidéken egyáltalán nem remélt vásznak ezek. A színészeket csak azért említem másodsorban, mert őket máskor is láthatjuk. Radó Rózsiról (Éva) minden előadás kapcsán hasábokat lehetne írni. Az ő alakítása a Borosé, egy pompás jelenetben a Füzes Annus- káé, meg a direktoré voltak azok a bizonyos oázisok az emberi lét sivatagján Madáchcsal való kóborlásukban. Boros fiatal szinészember, ez sok mindenből kiütközik. De hogy máris kitűnő színész, az minden mozdulatából kilátszik. Dek- lamáiása méltóságosan hömpölyög. Csak még tán nem szokott bele a szinészállapotba. Sok minden komikusnak tűnhetik még fel előtte, állandóan el-elmosolyodik a legkomolyabb jelenetekben. Különösen az Ádám-kosztümben érezhette magát nagyon furcsán, állandóan ott leselkedett szája szélén a nevetés. A legutolsó jelenetben, az égben már nem is tudta magát türtőztetni. Az ilyesmi sok komoly igyekezet gyümölcsét teszi tönkre. Hogy az operettekben derogál neki az ugrálás, azt még értjük, bár nem nagyon; utóvégre Istenemuram, sok minden nem „magához méltó“ suszterdolgot müvei az ember, ha „muszáj“. Heti műsor: 1903. január hó 6-tól 1913. jan. hó 12-ig. 6-án, hétfőn : „Rablólovag.“ (Páratlan.) 7-én, kedden : „Berkovits és tsa.“ (Páros.) 8-án, szerdán: „Csókszanatórium.“ (Páratlan.) 9-én, csütörtökön : „Primerose kisasz- szony.“ (Páros.) 10-én, pénteken: „Gésák.“ (Páratlan.) 11-én, szombaton : „Farkas.“ (Páros.) 12-én, vasárnap: „Boccacció." (Bérlet szünet.)
