Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-04 / 40. szám
SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) m Hirdetések szintén ott vétetnek fel. ^ Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főmunkatárs : SCHUSTERITSCH BÉLA. DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos: KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. 0®“ MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. “Ipf A LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre.............................................................8 korona. Fél évre.............................................., . . 4 korona. Negyed évre . ....................................................2 korona. Eg y szám ára..............................................20 fillér. Ok tóber hat. Már csak ennyi! Nem is „hatodika“, csak ,,hat“. Mikor igy, emlékeztetőnek kimondjuk, ilyen csonkán, úgy hat mint valami feljajdulás, mit félbeszakít a félelem. Két rövid, csonka szó, de utána a panaszoknak egész áradata jönne, ha volna valakink, akinek elmondhatnék. De csak a mienk ez a nap és mienk e napnak minden szomorú emléke. Csak hozzánk jön ez a nap fekete köntössel, másutt olyan, mint a lomhullató ősznek akármelyik napja. Végzetünk úgy rendelte, hogy az eszi hervadásnak, halottak napjának idején nekünk még egy külön, bus napunk legyen, október hatodikén. Mint a gondtalan nyárnak virulása után a sejtelmes ősz, úgy jön a hétköz- napias élet tartalmatlansága után e bus, de gazdag emlékű nap. Beszéd nélkül, gondolatokkal telve, mint valami néma tanítás. Az ősz a nagy emlékeztető, mely az elmúlás örök szabályát állítja évenként elénk; október hatodika nemzeti öntudatunk ápoló mestere, mely feledhetetlen tanításaival sorsunkat a múlttal összeköti és tenni valóink irányát megjelöli. Amint az őszi pihenés a természet újra éledésének előkészítése, úgy október hatodikénak szomorú emléke is uj tettek erőforrása kell, hogy legyen. Hatvannégy éve annak, hogy Aradon 13 hőst lehetett bitófára huzni s azóta sírjaik fölött már szabad népünk lakik. Haláluk nem volt hát a szabadság elfojtása, csak ut annak eléréséhez. Ők tehát nem megbiinhödöít vezérek, hanem felmagasztalt hősök lettek, kik halálukkal megváltották az utódok szabadságát. Mind a mellett okt. hatodika nem lehet más, mint a legkegyetlenebb emlékek szomorú ünnepe. A legborzalmasabb hóhérolás napja, amit csak nemzettel szemben el lehetett követni. A borzalomnak és keserűségnek érzelmével állunk meg évente e nap emléke előtt, melyet tizenhárom hősünknek gyászba- borulása tesz feketévé. Azonban e napnak sötét emlékein át is valami biztató reménység fénye csillog felénk. Azé a reménységé, melynek megvalósulását már részben meg is érhettük, hogy tudniillik a szabadságért elesettek sírján uj szabadság támadt. Biztató reménység nekünk ez a tanulság. Jövőnkben bátran bizhatunk, mikor egy ilyen nagy megalázás után is uj életre támadtattunk. Nagy tanulságai vannak ennek a dicsőséges, de szomorú napnak. Annak a mélységes megpróbáltatásnak, melyet a szabadságharc idején kiállott nemzetünk ez a nap határköve. Nem befejezője a veszteségeknek, utánna még sok következett, de minden amit akkor vesztettünk e nap köré csoportosul, e napnak a súlyát növeli. A magyar nemzet erőpróbájának tekinthetjük október hatodikét. Akkor úgy látszott, hogy minden, amit szabadságunkért tettünk, minden elveszett. Mintha a megsemisülésnek kapui nyíltak .volna meg előttünk, mikor legjobbjainkat a halálba jutni láttuk. Az egész nemzetnek elsülyedését várhattuk, miután már vezéreinket elveszítettük. A sorainkat megritkitó harcok után, akiket még bizalommal tekinthettük mieinknek, a hóhér keze. vette el tőlünk. Alig hagytak bennünk eletet és mégis feltámadtunk. A sir szélén, mely már előttünk tátongott, kigyengült inaink is elég erősek voltak megfeszültén visszatartani a zuhanástól. Kiállottuk a próbát. Az enyészet hatalma nem birt erőt venni rajtunk. A sírt, melyet nemzeti létünknek ástak elleneink, átalléptük. Olyan ez, mint valami feltámadás. A halottnak hitt nemzetbe, melynek maradványait átkos Rendszerek egész sora volt hivatva e Föld színéről eltakarítani, valami idegen hatalom ereje szállott; talán az, amit csak a halálból visszajöttek hoznak magukkal a titkok országából. Ilyen ellentálló erőt csak az olyan haldokló tud kifejteni, aki még nem érett meg a halál kaszájára. Az ilyen haláltusa nem az elmúlás játéka, hanem harc az életért, melyben az élet lesz a diOktőber 6. Egy halmot ott a Maros táján A habok lágyan csókolgatnak. Alaktalan ködképpé válván, Az árnyak ott találkát adnak, Százan, ezren, óh! sokan vannak! Foszló árnyak! ködös alakok! Mért vagytok Ti e bus lepelbe’ ?! Mi büntetés van még rajtatok? Ily iszonyú sebekkel fedve, Sebekkel, mik nem hegednek be ? Egy árny szól: Vitéz valék, Kun László trónmentő vezére, Kit elhagyott a föld és az ég, Rudolf hivott föl a segélyre, Császárrá öt karom segélte! Nagyasszonyunk — zug más dalia — Pozsonyban úgy sirt, könnyeze, Sok vérnek kellett elomlania, De szaladt is a sváb hét fele . . . A trónt ö többé nem dönti le! Én űztem el — más hang kiált — Napóleont túl a határon, Bár csábítónak, — de a királyt Megvédtem hűn és minden áron, Azóta hát jutalmam várom! S kik vagytok ti ?... Hősök ?... nem! orvul Támadtatok tán gyászos árvát ? Bitókötél csüng nyakatokról Véresen ... A bűnötök árát Hordjátok. Szólj, kik vagytok hát ? Szavamra a halvány kiséret — Óh, iszonyú volt végét várnom — Felhörgött és mind reám nézett — Zordonan szólt és szenv ehány óm: — Mi.. . Az aradi tizenhárom!!! Nagykároly. abasári Halták ‘József. Sz. N.-ból. György hadnagy és a 12 asszony. Irta: Molnár Ferenc. Az első hat. Aznap, kora tavasszal, már megütötte valami vizes, langyos szag az embert az utcán. Érezni lehetett, hogy a napos oldalon igazán meglegebb van, mint az árnyékoson és ez a tavaszt jelentette. Korán reggel esett az eső és még mindig nem szikkadt föl az aszfaltról; nagy foltokban száradt a gyalogjárón. És György hadnagy érezte, hogy ebben a kellemes, hízelgőén langyos levegőben lassabban járnak az emberek, az asszonyok jobban körülnéznek az utcán és az időjáráshoz csodás gyorsasággal alkalmazkodó urak gummiköpe- nyegben járnak. Úgy, részegen attól a tavaszi enyheségtől, kószált egészen délután fél hatig. Akkor már elkomolyodott az idő és fújt a szél. György hadnagy pedig kiment a közútra és egyszerre csak megjelent a szalonban, csupa elegáncia, csupa ragyogás és üdeség volt. Az utolsó zsurt tartották az asszonyok. — Csodálatos, — szól a háziasszony, — ma hűtlenek lettek a férfiak. Látja, csak a kis Gombos, meg a Brand jött el . . . De asszony, az volt elég. Egy se igen fiatal már, valamennyi túl a harmincon. Látszott a viselkedésükön is. Hanyagabbul ültek a karosszékeken és elég szabad mozdulatokat engedtek meg maguknak. A szemükben csöndesebb, mélyebb világosság égett. Megtisztult, megállapodott volt a pillantásuk. Egyideig csönd volt, aztán, hogy behozták a lámpát, megélénkült a hangulat. György hadnagy odaült egy barna, erős asszony mellé és valami igen fölületes dologról beszélt vele. Az asszony hallgatta, figyelte, erősen rászögezte a pillantását, de látszott, hogy mást néz a szemében. György hadnagy egyszerre abbahagyta a beszédet és halkan, komolyan szólt: — Mit néz úgy rám ? Az asszony előbb körültekintett. Csoportokban ültek, kacagtak, fecsegtek a többiek. Akkor közelebb húzta a foteljét György hadnagyhoz és nagyon a szemébe nézett. — Mit néz . . . Emma'. . . — A szemét, hadnagy ur.
